Boldogan éltek - 1. fejezet


– Tényleg sajnálom! – Landon professzorasszony magas homloka sűrű ráncokba szaladt, ahogy a katedra mögül Alindára nézett. – És ne higgye, hogy nem voltunk megelégedve a munkájával, csak... – Dühösen fújt, aztán körülnézett a tanteremben, ahol rajtuk kívül még féltucat hallgató lézengett, majd lehalkított hangon folytatta. – Tudja, az új adminisztrátor a dékán lányának a barátnője. Nem mondhattunk neki nemet, két diákmunkás pedig nem fér bele a költségvetésbe. Főleg így, hogy egyre kevesebben járnak az óráinkra.
– Semmi gond, megértem. – Alinda rámosolygott a nőre, de közben legszívesebben jó nagyot rúgott volna a mellettük álló, régimódi szekrénybe, amiben az ikonfestészeti albumokat tárolták.
– Ha valamiben segíthetek...
– Köszönöm, de megoldom, Landon professzor. – Alinda biccentett a nőnek, aztán a vállára akasztotta a táskáját, és kisietett a teremből.
Amikor kiért a folyosóra, lelohadt az arcára erőltetett mosoly. A részmunkaidős állás a művészettörténeti tanszéken nem fizetett ugyan sokat, de ahhoz pont elég volt, hogy kiegészítse vele az ösztöndíját, ráadásul a munkaidejét az órarendjéhez tudta igazítani. Grafikusnak tanult, még fél éve hátra volt az egyetemből. Mihez fog most kezdeni?
Rosszkedvűen lépett ki a hatalmas, duplaszárnyú ajtón, amit faragott angyalkák és virágok díszítettek. A szél belekapott szőke hajába, és az arcát szurkálta az aprószemű eső, amíg az albérlete felé igyekezett. A szüleire gondolt, akik két éve haltak meg egy autóbalesetben, és a torkát összeszorította a jól ismert keserűség. Ha adósságon kívül mást is hagytak volna rá, akkor most nem kellene azon aggódnia, miből fogja fenntartani magát.
Bepötyögte a kapun a kódot, és felbaktatott a második emeletre. A mágneskártya csak sokadik nekifutásra nyitotta ki az ajtót, Alinda elnyomott egy szitkot, miközben belépett a lakásba. Beszélnie kellene a gondnokkal, hogy adjon új kártyát, de semmi kedve nem volt vitázni azzal az utálatos alakkal. Úgyis azt mondaná, hogy örüljenek, amiért csupán a mágneskártyával van gond, és nem egy félig elhagyatott, lepusztult házban élnek, amiből egyre több akadt Londonban.
Kerry kukkantott ki a konyhából, félbeszakítva néma bosszankodását.
– Ali! Na végre, megjöttél! Gyere, főztem vacsorát!
– Te? Főztél?! – Alinda döbbenten pislogott a lakótársára. Kerrynek általában még a pirítóssal és a tükörtojással is meggyűlt a baja.
– Na jó, rendeltem. Ma ünneplünk! Csipkedd már magad, hadd meséljem el, mi történt!
Kerry eltűnt a konyhában, Alinda pedig felakasztotta a kabátját a fogasra, aztán kilépett a bakancsából. A barátnője restaurátornak tanult, és legalább annyira csóró volt, mint ő. Vajon miért pazarolta a pénzt kajarendelésre? Főleg mivel annyira az egekben az ára.
Kevés volt a szakács, mióta betiltották a bevándorlást, a futárokról nem is beszélve. Sok étterem bezárt, az ételrendelést csak a pénzesek engedhettek meg maguknak rendszeresen. Alinda néha el is gondolkozott azon, hogy rossz szakmát választott. Ha szakácsnak tanult volna, tuti nem kéne aggódnia a megélhetésért.
– Szóval, mi történt? – slattyogott be a lakás egyetlen közös helyiségébe, ami egyszerre szolgált konyhaként, étkezőként és nappaliként, és olyan apró volt, hogy alig fértek el benne a legszükségesebb bútorok.
Kerry hanyagul félretűrte hollófekete haját az arcából, aztán rizst lapátolt két tányérra, közben ragyogó arccal pillantott Alindára.
– Brian és én összeházasodunk!
– Mi? – nyögte ki Alinda döbbenten. – Az a Brian? A bátyád haverja?
– Ő hát! Mondtam, te lüke, hogy jelentkezek a házastárskereső programba, nem emlékszel?
– De, emlékszem. Csak azt hittem, viccelsz.
– Dehogyis! Brian betöltötte a harmincat, és épp nincs senkije. Ez volt az egyetlen lehetőségem.
– Vagy elhívhattad volna randira.
– Á, az olyan ódivatú! Tudtam, hogy ő lesz a leginkább hozzám illő társ, és látod, igazam lett! – Kerry szélesen elvigyorodott, és kitett egy-egy hússzeletet a rizs mellé. – Vettem bort is, van kedved inni?
– Miért ne? – mormolta Alinda.
Kivette a bort a hűtőből, közben arra gondolt, nem elég, hogy ma elvesztette az állását, de hamarosan a lakótársát is el fogja. Letette a palackot az asztalra, és lehuppant az egyik székre.
– Tudom, hogy ezzel kellemetlen helyzetbe hoztalak a lakás miatt, meg minden. – Kerry bűnbánó képet vágva rakta le elé az egyik tányért. – De nem hagyhattam, hogy Brian mást vegyen feleségül.
– Megértem – motyogta Alinda, de a hangjából kicsendült ugyanaz a keserűség, mint amit korábban is érzett. Nagyot nyelt, és ismét mosolyt erőltetett az arcára; nem akarta elrontani Kerry kedvét. – Ezek szerint Brian téged választott a jelöltek közül? – kérdezte, csak hogy elterelje a szót kétségbeejtő anyagi helyzetéről.
– Engem hát! A másik két csaj tök idegen volt, szóval én eleve előnnyel indultam. Már voltunk is bent a hivatalban, és elrendeztünk mindent. Jövő hét végén tartjuk az esküvőt.
– Olyan hamar? – ráncolta Alinda a homlokát. – Nem az a szabály, hogy a kiválasztás után néhány hétig ismerkedniük kell a pároknak?
– De, az, viszont mi már ezer éve ismerjük egymást, ezért eltekintettek ettől.
– Biztos jól meggondoltad, Kerry? Alig beszéltetek pár szót Briannel, mindig is a távolból imádtad. – Alinda aggódva nézte a barátnője vidám arcát.
– Akkor épp itt az ideje, hogy közelebbről imádjam, nem igaz? Egyébként meg a tudomány szerint is egymáshoz passzolunk. Mitől kellene félnem? – Kerry kinyitotta a bort, és mindkettőjüknek töltött. – Igyunk a leendő férjecskémre! – vigyorodott el, és Alinda poharához koccintotta a sajátját.
– Sok boldogságot! – mosolyodott el Alinda, félretéve a kétségeit.
– Egyébként, Ali – jegyezte meg a barátnője néhány perccel később, két falat között –, talán neked is ki kellene próbálnod a programot. Tudod, hogy az minden pénzügyi gondodat megoldaná.
– A havi járadék miatt menjek férjhez? – grimaszolt Alinda, ahogy eszébe jutott ez a része a házassági törvénynek.
Persze nem volt naiv. Tudta, hogy sokan tényleg azért házasodnak, hogy megkapják a havi járadékot, majd később a gyerek után járó támogatást. Mindkettő iszonyúan magas összeg volt. Nem csoda, ha elcsábulnak az emberek cserébe a könnyebb megélhetésért. Az ő gyomra azonban ezt nehezen vette be. Úgy érezte, mintha visszamentek volna az időben néhány évszázadot, és ismét nem a szerelem, a szeretet, a ragaszkodás lenne az alapja egy házasságnak, hanem a pénz és a javak. A Népességgyarapítási Intézet pedig, akár az arisztokrata anyák annak idején, átnyúl a fejük felett, és leszervezi a házasságokat.
– Nem a járadék miatt mennél férjhez – rángatta ki a gondolataiból Kerry hangja –, az csak a kellemes plusz lenne. Ráadásul a pasi a tökéletes választás számodra, egy-kettőre belehabarodnál.
– Oké, majd gondolkozom rajta – dünnyögte Alinda, csak hogy Kerry ne győzködje tovább, és végre hanyagolják a témát.
Az ötlet azonban szöget ütött a fejében. Este a keskeny, kissé göröngyös ágyban fekve a házassági rendeleten járt az esze. A huszonöt év feletti nőknek kötelezően részt kell venniük a párkeresésben, és ő most huszonkettő volt. Három év múlva így is, úgy is férjhez kell mennie. Legalábbis hiába tiltakozott az ellenzék, még mindig jóval többen támogatták a kormányzó pártot. Nem úgy tűnt, hogy a házassági rendeletet a közeljövőben visszavonják. Vagyis hamarosan úgysem lesz választása. Olyan nagy különbséget jelentene, ha most megtenné? Ha ezzel anyagi biztonságba kerülne, és nyugodtan le tudna diplomázni? Megérné ezért feladni az utolsó szabad éveit?
Felsóhajtott, az oldalára fordult, és lehunyta a szemét. Próbálta elképzelni, milyen lehet egy olyan helyen élni, ahol sem a megélhetése, sem a házassági rendelet miatt nem kell aggódni, de nem sikerült. Még meg sem született, amikor kitört a járvány, nem volt emléke arról, milyen volt az élet azelőtt. Leginkább azt tudta, amit az iskolában megtanult: Hogy a járvány nem csak rengeteg halálos áldozattal járt, hanem hosszabb távú, még súlyosabb hatásokkal is.
Mivel egy indiai közösségből indult el, a bevándorlókat okolták miatta, és az ország gyorsan elzárkózott. Ezután a népességfogyás mellett a munkaerőhiány is riasztó méreteket öltött. Luxuscikkekké váltak a mindennapi dolgok. És még csak nem is ezek voltak a legrosszabbak, hanem az, hogy mindez milyen gyorsan természetessé vált. Mert az ember megszokja a rosszat is, és alkalmazkodik hozzá.
Vajon ugyanilyen észrevétlenül fognak az egy évvel korábban bevezetett házassági rendelethez is alkalmazkodni? Ez járt Alinda fejében, miközben egyre lomhábban pörögtek a gondolatai, aztán végül elaludt. Álmában arctalan férfiak feküdtek mellette az ágyban, és azt susogták a fülébe, hogy válassza őket.

***

Az íróasztal előtt ülő őszhajú nyomozó mintha kényelmetlenül feszengett volna a székben, tekintete ide-oda reppent az iroda berendezésén. Először a falra szerelt kijelzőket vette szemügyre, aztán a sarokban árválkodó fémszekrénykét, végül az ablakpárkányon kókadozó páfrányt. Gilbert megköszörülte a torkát, és a nyomozó ettől nyomban felé kapta a fejét.
– Miben segíthetek, Grayson nyomozó? – próbált rátérni a tárgyra Gilbert, hogy minél előbb megszabaduljon a férfitól.
– Az a helyzet, Dr. Barlow, hogy történt egy kis baleset... Az egyik házaspárral, akiket maguk hoztak össze. Marcy és David Appleton.
– Milyen baleset?
– Nos... – habozott a nyomozó. – A férfi elesett, de olyan szerencsétlenül, hogy betörte a fejét. Amire kiértek a mentők, meghalt.
– Szörnyű, de mi közöm nekem ehhez?
Gilbertnek rengeteg munkája volt, és alig bírta megállni, hogy ne kezdjen el türelmetlenül dobolni az asztalon. Próbálta felidézni Marcy és David Appletont, de nem járt sikerrel. Pedig ha a rendelet keretein belül házasodtak össze, akkor legalább az aktájukat látnia kellett, ám olyan sok házasság létrejöttében működtek közre az elmúlt évben, hogy nem is csoda, ha nem emlékszik rájuk.
– Biztosra kell mennünk, hogy nem a párosítással akadtak gondok – fogalmazott Grayson óvatosan.
– Értem. – Gilbert egy hosszú pillanatig nézte a nyomozó apró, egérre emlékeztető szemét, majd megérintette az asztal lapjába szerelt monitort, és előkeresse Appletonék aktáját. – Minimális korkülönbség, hasonló a családi háttér, mindketten egyetemet végzettek – futtatta végig a tekintetét az adatokon. – A nő tanár, a férfi jogász, még az érdeklődési körük is megegyezik. Fizikálisan is rendben voltak, alacsony kockázat a leggyakrabban előforduló genetikai betegségekre és más születési rendellenességekre.
– A koruk alapján kerültek be a programba?
– A férfi igen, ő elmúlt harminc, a nő még nem volt huszonöt, ő önként jelentkezett. De elsőre kiválasztották egymást, egyikük sem kért újabb párosítást. A pszichológus szakértőnk szerint jól működtek együtt.
– Akkor a pszichológiai vizsgálat nem mutatott semmi... problémát?
– Miféle problémát? – vonta fel Gilbert a szemöldökét.
– Hát, valamilyen lelki betegséget, esetleg... – köhintett Grayson – erőszakra utaló hajlamot? Úgy tudom, ezt is vizsgálják a pároknál.
– Igen, ezt is vizsgáljuk. – Gilbert újra a monitorra pillantott, és megnyitotta az orvosi eredményeket. – Nem találtunk kóros állapotot egyikőjüknél sem.
– Értem. – Grayson nem tűnt megkönnyebbültnek, inkább mintha csalódott lett volna. Gilbert pedig egyre nagyobb késztetést érzett, hogy gyorsan lezárja a beszélgetést.
– Segíthetek még valamiben? – kérdezte, és hiába igyekezett udvarias hangot megütni, leginkább türelmetlennek hangzott.
Graysonon látszott, hogy nem kerülte el a figyelmét a sürgetés. Pár pillanatig némán vizslatta, csak utána csóválta meg a fejét.
– Egyelőre nem, Dr. Barlow, egyelőre nem. De előfordulhat, hogy lesz még kérdésem. Az aktára pedig természetesen szükségem lesz.
– Átküldetem a titkárommal.
Gilbert kikísérte a nyomozót az irodából, és amikor becsukódott az ajtó a férfi mögött, kifújta a levegőt.
Egy éve indították el a házassági programot, és a számtalan elégedett házaspár azt jelezte, hogy minden a lehető legnagyobb rendben megy. Gilbert erre a pillanatra várt már tizenöt éve. Azóta kutatta, hogyan lehet megállítani a népességfogyást, mióta lediplomázott. A szakterülete a genetikai rendellenességek voltak, melyek a huszonöt évvel ezelőtti járvány óta sújtották az országot, és drasztikusan csökkentették az egészséges magzatok és a születések számát. A módszert már jó pár éve kidolgozta, próbált is kilincselni vele az állami szerveknél, de korábban sosem vették komolyan.
A két évvel ezelőtti oxfordi konferencián azonban olyan riasztó jövőképet vázoltak fel a tudósok, amit az ország vezetése nem hagyhatott figyelmen kívül. Ugyanis nem nagyon tudták volna megmagyarázni a választóiknak, hogy ha minden így megy tovább, akkor nem csupán akadozó ellátással kell számolni, hanem egy évtizeden belül teljes szektorok fognak működésképtelenné válni a munkaerőhiány miatt. Ezért hát eszeveszett kapkodásba kezdtek. Mennyire jellemző!
Valamelyik fejes emlékezett a kutatási eredményeire, megkeresték a lepukkant, manchesteri egyetem laborjában, ahol addig dolgozott, és felajánlották neki az újonnan alapított Népességgyarapítási Intézet kutatási részlegének a vezetését. Hülye lett volna visszautasítani! Annak ellenére is, hogy iszonyú rohamtempóban kellett intézni mindent.
Visszaült a székébe, és Appletonék aktájára nézett, ami megnyitva maradt a képernyőn, épp a képeknél. A nő mosolygós volt, rövid hajával kicsit manószerű, de csinos. A férfi nagydarab, szőke, kék szemű, az ilyenre mondják, hogy döglenek érte a nők. Vagyis csak döglöttek.
Gilbert a fotókra meredt, és összeszorult a gyomra. Nem a párosítás rossz, a módszer tökéletesen működik, erre az életét is fel merte volna tenni. Biztos baleset történt. Mégsem tudta teljesen elűzni azt a megfoghatatlan rossz érzést, ami elöntötte.


Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:

Mindegyik regény nyomtatott és elektronikus formában is megrendelhető tőlem a FairBooks Kiadó webshopján keresztül utánvéttel és online bankkártyás fizetéssel is, akár dedikáltan. A nyomtatott könyvek mellé ajándék könyvjelzőket adunk:

A regényeim megtalálhatóak a következő helyeken is:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Az elmúlt hónap legnépszerűbb bejegyzései