A bedeszkázott ablakú tornatermet évek óta nem használták rendeltetésszerűen, ennek ellenére a labdák gumiszaga, az izzadtság és az izzadtsággátló dezodorok egyvelege annyira beleette magát a falakba, hogy még mindig érződött. Vagy legalábbis Nini érezni vélte.
Ahogy mindig, most is a hátsó sorba ült, és mint mindig, most is zsibbadt a feneke és fájt a dereka a kemény, alacsony padtól, amit tizenéves gyerekeknek terveztek, nem az olyan vénségeknek, mint ő. Bár a média azt harsogta, hogy az ötven az új harminc, Nini ezt hatalmas baromságnak tartotta. Azon se nagyon lepődött volna meg, ha csak arra kell ez a minden valóságalapot nélkülöző idióta szlogen, hogy felvezessenek valami forradalmian új hormonkezelést az idősebb nőknek, persze kötelező jelleggel, hogy rájuk is kiterjeszthessék a házassági törvényt meg a gyerekszülést, mindezt persze úgy beállítva, hogy kizárólag az ő érdekükben történik.
Az ő érdekükben... A kormány folyton ezzel etette őket. Nini az elején még be is vette. Az, hogy az állam támogatja a fiatal házasokat, és juttatásokkal ösztönzi a gyermekvállalást, nem tűnt rossz ötletnek. Mind látták, mennyivel kevesebb gyerek születik. Senki sem vitatta, hogy tenni kell valamit. Majd jött a kötelező, mindenre kiterjedő egészségügyi szűrővizsgálat a házasság előtt. Elsőre még ez is remek ötletnek látszott. Az állam átvállalta a költségeit, és senki sem bánta, hogy tudja előre, mire számíthat, ha gyermeket tervez. Aztán ledobták az első bombát... Ha a szűrővizsgálat szerint a pároknak nincs esélye egészséges gyermeket nemzeni, nem kapták meg a házassági engedélyt. Ezután felocsúdni se volt igazán idejük, és már be is vezették az egyedülállóak számára a kötelező házasodást, az államilag szervezett társkereső rendszert meg a többi baromságot. Persze mindent az ő érdekükben...
Nini sokszor gondolkozott azon, hol lehetett volna megállítani a folyamatot. Hol volt az a pont, ami előtt még indokoltak és jogosak voltak az intézkedések, még a társadalom, az egyén javát szolgálták, és mikor jött el a fordulópont, amikor átmentek valami olyasmibe, ami ijesztően hasonlít a diktatúrára. Ám sosem tudta eldönteni. Csak azt tudta, hogy jelenleg az emberek azzal kénytelenek házasodni, aki genetikailag és valami tudósok által kifejlesztett mátrix alapján hozzájuk illik, arra pedig a kormány magasról tett, hogy esetleg mást szeretnek. Esetleg nem is akarnak házasodni, gyereket szülni. Esetleg a saját nemükhöz vonzódnak. Arra is magasról tettek, milyen hatással van ez a kényszer rájuk, milyen tragédiákat okozhat. Efelett pedig Nini egyszerűen képtelen volt szemet hunyni.
Ezért ült hát itt a kényelmetlen padon, egy rég bezárt iskola büdös tornatermében minden hétfőn és csütörtökön, mert itt olyanokkal lehetett, aki ugyanúgy utálták ezt a groteszk új világot, mint ő. Tenni ugyan nem sok mindent tettek azon kívül, hogy meghallgatták a felszólalókat, de legalább nyíltan kifejezhették az ellenérzéseiket. Nini pedig hitte, hogy szükség van az ellenállásra. Muszáj volt ezt hinnie, Aaron miatt.
Könny szurkálta a szemét, mint mindig, amikor Aaronre gondolt. Kicsordulni sosem hagyta, annál ő erősebb volt, de azért pár pillanatra elhomályosult a szeme. Pislogott párat, és mire újra kitisztult a látása, döbbenten vette észre, hogy vége a gyűlésnek. Egyre sűrűbben kapta azon magát, hogy kikapcsol, és hosszú időre elkalandoznak a gondolatai.
Az emberek, akiknek csak egy részét ismerte, őket is inkább arcról, elindultak a kijárat felé. Ő is felállt, közben a térde ropogott. Még hogy az ötven az új harminc... Mekkora hülyeség!
A sor lassan haladt. A tornaterem ajtajánál álló égimeszelő, szőkehajú fiú egyesével engedte ki őket, nehogy valakinek feltűnjön a bezárt iskolából kiáramló tömeg. A fiú alig múlhatott húsz, az arcát ellepték a szeplők. Barney-nak hívták, bár Nini kételkedett benne, hogy ez lenne az igazi neve.
– Hogy van? – kérdezte meg a fiú, amikor Nini odaért az ajtóhoz. Ő pedig azt válaszolta rá, amit minden egyes udvarias angol hölgy válaszolt volna:
– Jól, köszönöm. És maga?
– Megvagyok. Találkozunk csütörtökön! – Barney elmosolyodott, aztán kilesett az ajtón. – Tiszta a levegő, mehet.
Nini még mindig túlzásnak találta ezt az óvatosságot, hisz csak beszélgettek. Beszélgetni pedig még szerencsére bármiről lehetett. Ennek ellenére senkinek sem mondta el a környezetében, hogy hova jár hétfő és csütörtök esténként. Persze nem is nagyon akadt, aki megkérdezte volna.
Kilépett az ajtón, megkerülte a régi iskolaépületet, és a zöld kerítés felé ment. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt ez a környék East Ham egyik legjobb része volt, szépen rendben tartott utcákkal, takaros kétszintes házakkal, általános iskolákkal, boltokkal, aztán lassan, szinte észrevétlenül elkezdett lezülleni. Egyre több ház állt lakatlanul, egyre több iskolaépület vált elhagyatottá, ahogy átcsoportosították a gyerekeket más intézményekbe. Nini az ilyen környékeket látva egyre gyakrabban érezte azt, hogy bár a járványnak régen vége, London még mindig vívja vele a saját csatáját.
Amíg odabent voltak, besötétedett. Köd ülte meg az iskola udvarát, ezért Nini először nem is vette észre a zöld kerítés mellett ácsorgó alakot. Amikor a férfi előlépett, Nini nem is volt biztos benne, hogy tényleg valóságos, nem csupán a köd része. Aztán a férfi megtorpant előtte, és Nini most már felismerte. Ő is ott szokott lenni az üléseken, csak mindig a tornaterem elején ült, távol tőle, ám dús őszesfehér, oroszlánsörényre emlékeztető haja és szakálla megragadt Niniben.
– Megijesztett – jegyezte meg szigorúan.
– Pedig nem ez volt a szándékom. – A férfi szeme sarkában elmélyültek a szarkalábak, ahogy elmosolyodott. – Korábban is észrevettem, hogy egy irányba megyünk. Mehetnénk akár együtt is.
Nini a férfit méregette. Nem igazán tudta, van-e kedve beszélgetni ezzel az ősz oroszlánnal, vagy jobban tenné, ha nemet mondana.
– Beszélgetnünk sem kell, csak sétálunk – kacsintott a férfi, mire Nini gyanakodva összehúzta a szemöldökét.
– Annak meg mi értelme van?
A férfi ránézett, a nevetőráncok eltűntek a szeme sarkából.
– Hogy kevésbé legyünk magányosak – mondta, és talán a hangjában volt valami, talán a tekintetében, de Nini azonnal megérezte: Ő is elvesztett valakit.
– Na jó, menjünk – biccentett –, de semmi locsogás.
– Igenis, asszonyom! – A férfi újra mosolygott, Nini pedig akaratlanul is viszonozta, miközben nekivágtak East Ham elhagyatott utcáinak.
***
Gilbert úgy érezte, mintha kiszippantották volna az irodájából a levegőt. A kijelzőre bámult. Amikor belekukkantott a frissen beérkezett jelentkezésekbe, fogalma sem volt róla, hogy az exfeleségét is köztük találja. Anne Black. Ezek szerint újra a leánykori nevét használja, Gilbert gyomra fájdalmasan összeszorult.
Mi másra is számított? Hisz már jó pár hónapja elváltak. A válást követő egy év elteltével pedig kötelező volt jelentkezni a házastárskereső programba. Anne talán nem akart várni az utolsó pillanatig. Csak épp Gilbert azt gondolta, hogy Anne-nek nem lesz szüksége a Népességgyarapítási Intézetre, hogy párt találjon, de ezek szerint nem jöttek be az asszony számításai...
Gilbert kibámult az ablakon túli szürkeségbe. A válást követő türelmi időszak volt az egyik kitétel a törvényben, amivel nem értett egyet. Hogy lehetne egy hosszú évekig tartó házasságon egyetlen év alatt túltennie magát az embernek? Ő azt javasolta, hogy az együttélés hosszúságától függően akár három évet is kaphassanak az elváltak, mielőtt újra köteleznék őket a házasságra, de nem fogadták el. Gilbert akkor szembesült vele először, hogy mennyire más elméletben kidolgozni egy módszert, mint a gyakorlatban megvalósítani.
Bezárta a dokumentumot, és hálát adott az égnek, amiért neki már nem kell belefolynia a napi munkába. Fél éve jóváhagyták, hogy újabb embereket vegyen fel. Így ő a kutatásokban, a vizsgálatokban, az összepárosításokban már nem vett részt, kizárólag irányított, és biztosította a napi működést, amit ugyan sokkal unalmasabbnak talált, most mégis örült neki. Így legalább nem kell találkoznia az exnejével, de még csak hallania sem kell róla.
Kopogtatás hallatszott, és Ryder, a titkára jelent meg az ajtóban, félbeszakítva Gilbert komor gondolatait.
– Ideje elindulnia az ebédre, Dr. Barlow. Mr. Hoggarth a Bankerben foglalt asztalt.
– Rendben – morogta Gilbert.
Legszívesebben lemondta volna az egészet, de Richard Hoggarth meghívását nem szokás elutasítani. Mégis csak ő volt a Népességgyarapítási Intézet élére kijelölt kormánybiztos. Tulajdonképpen a főnöke, akinek ezt az állást köszönheti.
Ennek ellenére rosszkedvűen ballagott a közeli, Temze parti étterembe; a folyó vize barnán hömpölygött, az eget felhők takarták. Még az eső is esett, aprón, sűrűn, percek alatt nyirkossá téve az emberek ruháját.
Gilbert megtorpant a Banker osztott táblás ajtaja előtt, és kifújta a levegőt, aztán belépett. Szinte arcul csapta a sültek illatától terhes levegő. Körülnézett a sötét faasztalok között, amiknek jó része üresen állt. Gilbert nem is értette, hogy nem zárt még be a hely. Talán igaz a szóbeszéd, hogy a kormány támogatja anyagilag az éttermet, hogy legyen hol megtartani az üzleti ebédeket.
Hoggarth az egyik hátsó asztalnál ült, Gilbert odabaktatott hozzá.
– Á, Barlow! – mutatott Hoggarth a szemközti székre csontos ujjaival, aztán az étlap felé bökött. – Én már rendeltem. Maga mit eszik?
Gilbert felakasztotta a fogasra nedves kabátját, leült, aztán kiválasztott egy marhasültet. Leadta a rendelését, és várakozóan pillantott a főnöke vizenyőskék szemébe. Vajon azonnal rátér a kellemetlen témára, vagy mellébeszél egy kicsit?
– Látta az újságcikket az Appleton nőről? – kérdezte Hoggarth, és szikár arca megfeszült az elfojtott dühtől.
Tehát semmi mellébeszélés. Gilbert nem sok mindent kedvelt Hoggarth-ban, de ezt pont igen. Ritkán pazarolta az idejét udvarias fecsejre.
– Láttam, de nyilván koholmány az egész.
– Az hát! – csattant fel Hoggarth. – Ez nem is kérdés. Az ellenzék megbízta valamelyik firkászt, hogy készítsen pár képet a nőről, aztán köré szőttek egy égtelen nagy hazugságot.
– Esetleg – jegyezte meg Gilbert – kiadhatnánk egy közleményt, benne Marcy és David Appleton teszteredményeivel. Azok bizonyítanák, hogy tökéletesen összeillettek, és a nővel is minden rendben volt. Persze, kellene hozzá a maga engedélye, hogy nyilvánosságra hozhassuk az adatokat.
– Jó ötlet, még ma írja meg, később átküldöm a felhatalmazást – legyintett Hoggarth. – Ez az Appleton-ügy nagyon rosszkor jött. Még hogy a nő szándékosan megölte a férjét, aztán balesetnek álcázta! Nevetséges... De az a baj, a lakosság elhiszi. Hiába a jó eredmények, Barlow, sok ember még mindig ódzkodik a szabályozott párkereséstől, az ellenzék pedig meglovagolja ezt. Meg vagyok győződve róla, hogy ők pénzelik azokat a rohadt házassági törvény ellenes földalatti mozgalmakat is, de amíg nem kapunk el valakit közülük törvényszegés közben, nem tudunk mit tenni.
Hoggarth összevonta szürkésbarna szemöldökét, és várakozóan nézett rá, mintha elhangzott volna valami kérdés, amire Gilbertnek válaszolnia kéne. Gilbertnek azonban nem volt válasza. Ismerte a helyzetet, tudta, hogy az ellenállás a házassági törvény ellen az eredményeik dacára sem csökken, hanem inkább csak nő, de mindig is úgy gondolta, az ő dolga nem ez, hanem a népességfogyás megállítása. Őt azzal bízták meg, hogy a módszerét ültesse át a gyakorlatba, majd működtesse a rendszert, ezt pedig meg is tette, mindenféle probléma nélkül. Vagy legalábbis probléma nélkül egészen az Appleton család tragédiájáig.
– Az intézetben dolgozók mindent megtesznek, hogy a vizsgálatok és a párválasztás a legkevesebb kellemetlenséggel járjon a résztvevőknek. Több opciót is biztosítunk számunkra, nem mi döntünk, hogy kit válasszanak a nekik felajánlott jelentkezőkből – mondta végül, mire Hoggarth türelmetlenül megcsóválta a fejét.
– Ez nem elég! Az ellenzék próbál minden ponton belénk kötni. És tudja, mi lesz az a csont, amire előbb-utóbb rá fognak harapni? – húzta fel a szemöldökét. – Arra, hogy ha annyira jó ez a módszer, akkor a kitalálója hogyhogy nem keres magának párt a segítségével?
Gilbert gyomra a korábbinál is jobban elszorult. A fenébe is! Hoggarth egyáltalán nem csak azért hívta el ebédelni, hogy az Appleton ügyet megvitassák.
– A rendelet szerint – köszörülte meg a torkát Gilbert –, válást követően jár egy év, csak utána kell új házastárs után nézni.
– Amiből magának már csak három hónapja van hátra, ugye jól számolom?
– Jól, de...
– Semmi de, Barlow! Szükségünk van a pozitív sajtóra, szóval késlekedés nélkül kezdjen bele a párkeresésbe! Amint pedig megvan a nő, és házasságot kötöttek, gondoskodunk róla, hogy minden médiafelületen bemutassuk magukat és a tökéletesen boldog életüket – rendelkezett Hoggarth, és Gilbert pontosan tisztában volt vele, hogy ez nem kérés, hanem utasítás. Három hónap múlva pedig így is, úgy is jelentkeznie kellene a programba. Mit számít, ha kicsit korábban vág bele?
Mégis, amikor megérkezett az ebédjük, Gilbert csak turkálta az ételt. Hallgatta Hoggarth fejtegetését arról, mivel javíthatnának még a házassági rendelet sajtóvisszhangján, de alig valami jutott el belőle a tudatáig.
Anne-t látta maga előtt, hollófekete haját, vörös ajkát, ami mindig egy kicsit fintorra húzódott. Na meg a szomszédot, akivel a neje megcsalta. Amikor Gilbert rájött, képtelen volt elviselni, azonnal elhagyta a nőt. Nagy szerencse, hogy ők jóval a házassági rendelet előtt házasodtak, így szabadon elválhatott Anne-től. Csak hát ott volt az az egy év, ami után kötelezően újra kellett házasodnia...
Berzenkedett a gondolattól, hogy új felesége legyen. Attól pedig főleg, hogy a kirakatba tegyék az életüket. Nincs szüksége új nőre, az istenit! Még olyanra sem, aki tökéletesen illik hozzá.
Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:
Mindegyik regény nyomtatott és elektronikus formában is megrendelhető tőlem a FairBooks Kiadó webshopján keresztül utánvéttel és online bankkártyás fizetéssel is, akár dedikáltan. A nyomtatott könyvek mellé ajándék könyvjelzőket adunk:
A regényeim megtalálhatóak a következő helyeken is:
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése