Boldogan éltek - 11. fejezet


Gilbert arra ébredt, hogy veszettül fáj a feje. Hunyorogva kinyitotta a szemét, majd gyorsan újra összezárta, amikor a függöny résein beszökő napfény az arcába tűzött. Le kellene szoknia arról, hogy hajnalig dolgozik! De valamivel muszáj elterelnie a figyelmét a szomszéd szobában alvó feleségéről, és a munka tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Persze ez sem volt tökéletes, a vékony falon átszűrődtek a zajok. Gilbert minden este hallotta, ahogy Alinda léptei alatt megnyikordul a fapadló, ahogy a rugók panaszosan felnyögnek, amikor a nő ledől az ágyra. Nehezére esett nem elképzelnie Alindát ugyanabban a trikóban és nadrágban, amit első reggel viselt a fürdőszobai találkozásukkor. A vékony trikó nem sok mindent bízott a képzeletre, és Gilbert pontosan fel tudta idézni a nő keskeny vállát, apró mellét, és… Nem! Erre még csak gondolnia sem szabad!
Az éjjeli szekrényen lévő órára pillantott; elmúlt kilenc. Minden csendesnek tűnt, Alinda biztosan elment már, a barátnőjéhez, vagy valahova máshova. Egész héten alig volt itthon, hajnalban indult, és csak este ért haza. Biztosan nincsenek reggel nyolctól este nyolcig órái, inkább csak menekül a lakásból. Gilbert nem is hibáztatta érte, ő is furán érezné magát, ha be kellene költöznie egy idegen otthonába.
Feltápászkodott az ágyról, és a biztonság kedvéért magára kapott egy pólót. Milyen nevetséges! Fel kell öltöznie a saját lakásában ahhoz, hogy bekapjon egy fájdalomcsillapítót. De inkább megteszi, csak ne ismétlődjön mega múltkori fürdőszobai jelenet.
A konyhába indult, és alaposan meglepődött, amikor ott találta a feleségét az apró asztal mellett. Alinda egy regényt olvasott, a keze ügyében félig telt kávés bögre állt, kicsit távolabb egy üres tányér. Gilbertre kapta a tekintetét, és az arca egy szempillantás alatt porcelánfehérről rózsaszínre pirult.
‒ Öhm... én már megyek is vissza a szobámba. Csak nagyon belemerültem a történetbe... ‒ Becsukta a könyvet, és már emelkedett volna fel a székről, amikor Gilbert megállította.
‒ Maradjon nyugodtan, csak egy fájdalomcsillapítóért jöttem.
Gilbert a szekrényhez ment, és elővett az egyik fiókból egy levél aszpirint. Vizet töltött egy pohárba, és bekapott kettő tablettát, közben végig a hátán érezte Alinda pillantását. A nő vajon miért nem ment el? Gilbert meg mert volna esküdni rá, hogy egész nap nem fogja látni, és őszintén? Sokkal egyszerűbb lett volna úgy a dolga. Úgy tervezte, délelőtt dolgozik egy kicsit. Megjelent egy újabb kutatás a Klinefelter-szindrómáról, a tudósok talán végre rájöttek, miért egészül ki a férfi nemi kromoszóma egy nőivel, ami az első lépés lenne ahhoz, hogy meg tudják előzni. Lehetőleg még magzat korban. Délután el akarta olvasni azt a hosszú cikket a globális felmelegedés genetikai betegségekre gyakorolt hatásáról. De így, hogy Alinda itthon van, megint képtelen lesz figyelni. Egész héten ez volt. Egyik-másik bekezdést tízszer is el kellett olvasnia, de még akkor sem fogta fel az értelmét, mert azon merengett, mit csinálhat épp a felesége a szomszéd szobában. Mekkora egy patetikus barom! Olyan nőn jár az esze, aki kimenekül a helyiségből, amikor meglátja.
‒ Mije fáj? – hallatszott mögüle a halk kérdés, ami egészen meglepte.
Megfordult, és a felhúzott szemöldökkel pillantott Alindára. A nő arca még pirosabb volt, mint az előbb, zavar ült a tekintetében, és mindenhová nézett, csak rá nem.
‒ Bocsánat, csak... ‒ mormolta, de Gilbert félbeszakította.
‒ Csak a fejem fáj, Alinda.
‒ Ó... Akkor jó!
A nő a könyvre pillantott, ami még mindig az asztalon feküdt, aztán a bögréjére. Hirtelen felmarkolta, és nagy kortyokban megitta belőle a maradék kávét. Aztán felállt, és olyan óvatosan ment el Gilbert mellett a mosogatóhoz az üres pohárral és tányérral a kezében, mintha attól tartana, hogy a férje bármelyik pillanatban rátámadhatna. Gilbertet egyszerre dühítette és szórakoztatta a helyzet. Valamivel meg kellene nyugtatnia a nőt, de fogalma sem volt, mint mondhatna.
‒ Milyen programot tervezett mára? ‒ csúszott ki a száján, de nyomban meg is bánta. Bizonyára a kevés alvás, meg a fejfájás tehet arról, hogy képes ilyen idióta kérdést feltenni.
Alinda elmosta a poharát, közben óvatos pillantást vetett rá a válla fölött.
‒ Semmi különöset… Vagyis azt hiszem, elmegyek a British Múzeumba, az egyik órára kell vázlatot készíteni pár szoborról. Igaz, csak tanév végére, de nem árt, ha időben nekiállok.
Gilbert nézte, ahogy a nő elzárja a csapot, és a csöpögtetőre teszi az elmosott bögrét, aztán a tányért is. Minek mosogat kézzel, hisz ott van a mosogatógép!? A legújabb fajta, mindent megcsinál az ember helyett, csak az edényeket kell ki és be pakolni – ezt sajnos még mindig nem sikerült automatizálnia a mérnököknek.
‒ Akkor én megyek is – mormolta Alinda, miközben újra elment mellette. Úgy, mintha tojáshéjakon járkálna.
‒ Alinda! – szólt utána Gilbert, amikor a nő már majdnem kilépett a konyhából. ‒ Mikor ér haza? Rendelek ebédet, és magának is, ha gondolja.
A nő megtorpant, és visszafordult felé. Meglepett képet vágott.
‒ Délre hazaérek ‒ mondta, és tengerkék szemét egy hosszú pillanatig nem vette le Gilbertről. ‒ Köszönöm! – suttogta még, majd kilibbent a konyhából.
Gilbert hallgatta, ahogy végigmegy a folyosón, aztán eltűnik a szobájában, és nem tudta eldönteni, hogy hülyeséget csinált az imént, vagy sikerült megtennie az első lépést afelé, hogy békésen élhessenek egymás mellett.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések