Alinda ingerülten bámulta
a Diszkoszvető erőt sugárzó alakját, majd pillantása a szobor jóvágású arcára
kúszott. A markáns, faragott vonásokról könnyedén le lehetett olvasni a mély
koncentrációt, és ettől Alinda csak még bosszúsabb lett.
Egy szobor is jobban
tud összpontosítani nála, mekkora szégyen! Itt csücsül két órája, de egyetlen
értékelhető rajzot sem sikerült összehoznia.
Pedig a
Diszkoszvető nem lenne nehéz feladat. Hisz csak egy meztelen pasas, aki eldobni
készül egy kődarabot! Máskor Alinda negyedóra alatt lerajzolná, most azonban
elkalandozott a figyelme, és folyamatosan az ebéden kattogott.
Mi a fenének ment
bele?!
Azt kellett volna
csinálnia, mint a héten végig: egész napra kimentenie magát, akkor is, ha
igazából semmi dolga. De annyira jó volt reggel, hogy szólhatott valakihez! Még
akkor is, ha az a valaki nem Kerry, a legjobb barátnője, akit egyre jobban
hiányolt, hanem a férje. Ráadásul olyan kedves Gilberttől, hogy rá is gondolt
az ebéddel! Talán jóban lehetnének... összebarátkozhatnának. Akkor nem kellene
feszengve kerülgetniük egymást a lakásban. Élhetnének együtt úgy, mint két
lakótárs!
Alinda ezen a
gondolaton felbuzdúlva összecsukta a vázlatfüzetét, és felpattant a padról.
Hosszú léptekkel indult el a kijárt felé, vissza sem nézve a Diszkoszvetőre, de
ahogy kiért az épületből, megtorpant.
Hogy kéne közelebb
kerülnie Gilberhez?
Tanácstalanul nézte
az összeverődött turistákat; sokan a hosszan kígyózó sorban álltak, mások a
lépcsőkön ültek, arcukat a tavaszi napfényben fürdetve cseverésztek egymással.
Alinda arra gondolt, ő mennyire rossz ebben. Valahogy sosem jöttek szájára a szavak,
ha egy idegennel kellett beszélnie. Nem is nagyon próbálkozott vele, inkább
csendben maradt, és a háttérbe húzódott.
De ezt most nem
teheti meg, igaz? Muszáj lesz valamilyen – bármilyen – kapcsolatot kialakítania
a férjével.
Gondolataiba
merülve lépett ki a kapun, és fordult rá a Great Russel Streetre. A Tottenham
Court Roadon lévő metrómegálló felé tartott, közben előbányászta a táskájából a
mobilját, de hiába hívta Kerryt, a barátnője ezúttal sem vette fel. Pedig
Alindának nagyobb szüksége lett volna a tanácsára és a bíztatására, mint
valaha.
Visszadobta a
telefont a táskájába, és pillantása a szemközti épületre kifüggesztett hatalmas
plakátra esett. A házassági rendeletet népszerűsítette, nagy betűkkel kiemelve,
hogy alig két év alatt, hány házasságot sikerült megkötniük.
Alindának
összeszorult a gyomra. Gilbert és ő csupán egy abból a hihetetlenül nagy
számból.
Vajon a többiek
hogyan csinálják?
Az ő házasságuk
jól működik? Vagy idegenekként élnek egymás mellett ugyanúgy, mint ők
Gilberttel?
Alinda szája
kiszáradt, a szíve vadul dübörgött, mire hazaért. Próbált nagyokat lélegezni,
amíg az előszobában kibújt a kabátjából és a csizmájából, majd a konyha felé
indult. Mint aki a vesztőhelyre megy, jutott eszébe a párhuzam, és még talán el
is mosolyodik az irónián, ha nem ennyire ideges.
‒ Á, megjött! Épp
időben, az előbb hozták meg az ebédet. – Gilbert az asztal közepére tett két
tányért. Az egyikben saláta púposodott, a másikban tészta. Alinda orrába
bekúszott a paradicsom, a bazsalikom és az oregánó illata, és ettől a feszültsége
oldódott kicsit.
‒ Bolognai
spagetti? – lépett közelebb az asztalhoz.
‒ Igen, és
rendeltem még egy haltálat is. Nem tudtam, mit szeret. ‒ Gilbert a konyhapulton
lévő, nyitott dobozra mutatott; jól látszottak a benne lévő bundázott tintahalkarikák,
a rózsaszínű garnélarákok és a grillezett halszeletek. Alinda szájában
összefutott a nyál.
‒ Mindkettőt
szeretem – mosolyodott el. ‒ Igazából, bármit, ami olasz. Imádom az olasz
konyhát!
‒ Remek –
viszonozta a mosolyt a férfi, amitől sötét szemébe meleg fény költözött.
Alinda egy
pillanatra rajta felejtette a pillantását, majd zavartan lesütötte a szemét.
‒ Jöjjön, kezdjünk
neki, míg meleg! – hívta Gilbert az asztalhoz, és még az egyik széket is
kihúzta neki.
Mindketten
leültek, szedtek az ételből, és jó étvágyat kívántak egymásnak, aztán szótlanul
enni kezdtek. Alinda bekapta az első falatot, és szájában a kicsit édes, kicsit
savanykás paradicsomszósz táncra perdült a zöldfűszerek zamatával.
‒ Nagyon finom! –
mosolyodott el újra.
‒ Örülök, hogy
ízlik – felelte Gilbert kissé szertartásosan, de a hangja lágyan zendült, és a
csend, ami körbefonta őket, amíg ettek, nem érződött feszültségtől terhesnek,
mint máskor. Békés volt. Már-már meghitt.
Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:
Mindegyik regény megrendelhető tőlem, akár csomagakcióban is:
A többi regényem megtalálható a következő helyeken:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése