Boldogan éltek - 12. fejezet


Alinda ingerülten bámulta a Diszkoszvető erőt sugárzó alakját, majd pillantása a szobor jóvágású arcára kúszott. A markáns, faragott vonásokról könnyedén le lehetett olvasni a mély koncentrációt, és ettől Alinda csak még bosszúsabb lett.
Egy szobor is jobban tud összpontosítani nála, mekkora szégyen! Itt csücsül két órája, de egyetlen értékelhető rajzot sem sikerült összehoznia.
Pedig a Diszkoszvető nem lenne nehéz feladat. Hisz csak egy meztelen pasas, aki eldobni készül egy kődarabot! Máskor Alinda negyedóra alatt lerajzolná, most azonban elkalandozott a figyelme, és folyamatosan az ebéden kattogott.
Mi a fenének ment bele?!
Azt kellett volna csinálnia, mint a héten végig: egész napra kimentenie magát, akkor is, ha igazából semmi dolga. De annyira jó volt reggel, hogy szólhatott valakihez! Még akkor is, ha az a valaki nem Kerry, a legjobb barátnője, akit egyre jobban hiányolt, hanem a férje. Ráadásul olyan kedves Gilberttől, hogy rá is gondolt az ebéddel! Talán jóban lehetnének... összebarátkozhatnának. Akkor nem kellene feszengve kerülgetniük egymást a lakásban. Élhetnének együtt úgy, mint két lakótárs!
Alinda ezen a gondolaton felbuzdúlva összecsukta a vázlatfüzetét, és felpattant a padról. Hosszú léptekkel indult el a kijárt felé, vissza sem nézve a Diszkoszvetőre, de ahogy kiért az épületből, megtorpant.
Hogy kéne közelebb kerülnie Gilberhez?
Tanácstalanul nézte az összeverődött turistákat; sokan a hosszan kígyózó sorban álltak, mások a lépcsőkön ültek, arcukat a tavaszi napfényben fürdetve cseverésztek egymással. Alinda arra gondolt, ő mennyire rossz ebben. Valahogy sosem jöttek szájára a szavak, ha egy idegennel kellett beszélnie. Nem is nagyon próbálkozott vele, inkább csendben maradt, és a háttérbe húzódott.
De ezt most nem teheti meg, igaz? Muszáj lesz valamilyen – bármilyen – kapcsolatot kialakítania a férjével.
Gondolataiba merülve lépett ki a kapun, és fordult rá a Great Russel Streetre. A Tottenham Court Roadon lévő metrómegálló felé tartott, közben előbányászta a táskájából a mobilját, de hiába hívta Kerryt, a barátnője ezúttal sem vette fel. Pedig Alindának nagyobb szüksége lett volna a tanácsára és a bíztatására, mint valaha.
Visszadobta a telefont a táskájába, és pillantása a szemközti épületre kifüggesztett hatalmas plakátra esett. A házassági rendeletet népszerűsítette, nagy betűkkel kiemelve, hogy alig két év alatt, hány házasságot sikerült megkötniük.
Alindának összeszorult a gyomra. Gilbert és ő csupán egy abból a hihetetlenül nagy számból.
Vajon a többiek hogyan csinálják?
Az ő házasságuk jól működik? Vagy idegenekként élnek egymás mellett ugyanúgy, mint ők Gilberttel?
Alinda szája kiszáradt, a szíve vadul dübörgött, mire hazaért. Próbált nagyokat lélegezni, amíg az előszobában kibújt a kabátjából és a csizmájából, majd a konyha felé indult. Mint aki a vesztőhelyre megy, jutott eszébe a párhuzam, és még talán el is mosolyodik az irónián, ha nem ennyire ideges.
‒ Á, megjött! Épp időben, az előbb hozták meg az ebédet. – Gilbert az asztal közepére tett két tányért. Az egyikben saláta púposodott, a másikban tészta. Alinda orrába bekúszott a paradicsom, a bazsalikom és az oregánó illata, és ettől a feszültsége oldódott kicsit.
‒ Bolognai spagetti? – lépett közelebb az asztalhoz.
‒ Igen, és rendeltem még egy haltálat is. Nem tudtam, mit szeret. ‒ Gilbert a konyhapulton lévő, nyitott dobozra mutatott; jól látszottak a benne lévő bundázott tintahalkarikák, a rózsaszínű garnélarákok és a grillezett halszeletek. Alinda szájában összefutott a nyál.
‒ Mindkettőt szeretem – mosolyodott el. ‒ Igazából, bármit, ami olasz. Imádom az olasz konyhát!
‒ Remek – viszonozta a mosolyt a férfi, amitől sötét szemébe meleg fény költözött.
Alinda egy pillanatra rajta felejtette a pillantását, majd zavartan lesütötte a szemét.
‒ Jöjjön, kezdjünk neki, míg meleg! – hívta Gilbert az asztalhoz, és még az egyik széket is kihúzta neki.
Mindketten leültek, szedtek az ételből, és jó étvágyat kívántak egymásnak, aztán szótlanul enni kezdtek. Alinda bekapta az első falatot, és szájában a kicsit édes, kicsit savanykás paradicsomszósz táncra perdült a zöldfűszerek zamatával.
‒ Nagyon finom! – mosolyodott el újra.
‒ Örülök, hogy ízlik – felelte Gilbert kissé szertartásosan, de a hangja lágyan zendült, és a csend, ami körbefonta őket, amíg ettek, nem érződött feszültségtől terhesnek, mint máskor. Békés volt. Már-már meghitt.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések