Boldogan éltek - 14. fejezet


Alinda nem emlékezett rá, mikor érezte magát utoljára ilyen felhőtlenül. A Hyde park mellett ebédeltek, egy apró pubban, aminek sötétbarna asztalai voltak, sötétbarna faborítása, és a kinti napfény alig szökött be az ablakokon. Mégsem tűnt komornak a hely, inkább hangulatosnak. A steak mellé egy-egy pohár sört is megittak, Alinda érezte, hogy az alkohol felmelegíti a gyomrát és elzsongítja az érzékeit.
Ebéd után a parkba mentek. A pázsit ragyogott a napsütésben, a levegő megtelt a tavasz illataival. Némelyik fa még csak most virágzott, rózsaszín és hófehér köntöst öltve, mások lombjain már előbújtak az élénkzöld levelek. Alinda magába szívta a látványt, az ujjai szinte bizseregtek az ecsetei és a festékes tubusai után.
– Legszívesebben megfesteném ezt! – torpant meg, amikor odaértek a Serpentine tóhoz. A víz élénkkéken csillogott, a partján madarak kapirgáltak.
– Gondolom, ez magával gyakran előfordul. Szakmai ártalom – mondta Gilbert, és Alinda kihallotta a hangjából, hogy mosolyog.
– Ez inkább olyan, mint egy késztetés – húzta ő is mosolyra a száját. – Nem tudom elképzelni, hogy ne rajzoljak, ne fessek. Azt hiszem, nekem az lenne a legnagyobb büntetés, ha elvennének tőlem minden papírt és rajzeszközt – pillantott a férfire, miközben tovább indultak a part mentén.
Gilbert zsebre dugott kézzel sétált mellette. Egyszerű farmert és pulóvert viselt, Alinda meg is lepődött indulás előtt, hisz eddig csak szövetnadrágban és ingben látta. Pedig jól állt neki a farmer, meg a halványbarna pulcsi is, ha így látja meg először, meg nem mondta volna, hogy elmúlt negyven. Jóval fiatalabbnak tűnt, és megközelíthetőbbnek. Mintha a szokásos komorságát is levetette volna magáról az öltönyeivel együtt. Alindának pedig tetszett ez a változás. Egy kicsit talán túlságosan is.
Elpirulva kapta el a férfiról a tekintetét, és újra a körülöttük lévő parkot kezdte el nézni.
– Lassan négy éve élek Londonban – mormolta –, de még mindig nem szoktam meg, hogy ekkora zöld területek vannak mindenfelé.
– Korábban hol élt? – kérdezte Gilbert, és Alinda kiérezte a kíváncsiságot a hangjából.
– Leeds mellett, csak az egyetem miatt jöttem Londonba.
– Hát a szülei? Még mindig Leedsben élnek? Nem jöttek el az esküvőre… Gondolom, nem tudnak róla.
– Nem, mert meghaltak. – Alindának nyelnie kellett, hogy érzelemmentesen tudja ezt kimondani.
– Sajnálom!
Gilbert közelebb lépett hozzá, a válluk szinte összeért, és Alinda botorul arra vágyott, hogy hozzásimulhasson. Valami más témát kellene keresnie, hogy ne rontsa el a hangulatot, de azon kapta magát, hogy beszélni akar a szüleiről Gilbertnek.
– Autóbalesetben haltak meg – mondta, továbbra is görcsösen ügyelve rá, hogy a hangja nyugodt maradjon. – Az apám… már régóta ivott. Nem tudom, hogy anyám miért hagyta vezetni. Aznap sok eső esett, minden nyálkás és csúszós volt. Gondolom, apám gyorsabban is ment, nem is annyira figyelt… Lesodródtak az útról. Apám azonnal meghalt, anyám pár nap múlva a kórházban. – Alinda érezte, hogy minden igyekezete ellenére könnyek tolulnak a szemébe. Kerryn kívül még senkinek sem mesélt a szülei haláláról.
– Sajnálom, Alinda – ismételte Gilbert. Mély hangja halk volt, és Alinda érezte, hogy megfogja a kezét.
Meglepetten pillantott összekulcsolódó ujjaikra, aztán fel a férfi sötét szemébe. Nem emlékezett rá, mikor vigasztalta meg Kerryn kívül bárki más. Gilbert kedves, bármilyen zordnak is tűnik néha. Őszintének kell lennie vele, bármennyire is szégyelli azt, amit csinált.
– Tulajdonképpen miattuk jelentkeztem a házastárskereső programba – suttogta.
– A szülei házassága miatt? – emelkedett magasba Gilbert egyik vastag szemöldöke.
– Nem azért, amira gondol – nevetett fel Alinda kényszeredetten. – Nem éltek olyan jó házasságban. Viszont rengeteg adósságot hagytak hátra, el kellett adnom a házukat és minden mást is, hogy ki tudjam fizetni. Aztán elvesztettem az állásomat az egyetemen… Volt ugyan ösztöndíjam, de az egyszerűen nem volt elég – lesütötte a szemét, nem bírt a férfira nézni.
– A pénz miatt. – Gilbert csak ennyit mondott, a hangjából nem érződött ki csalódottság, nem érződött ki, hogy elítélné. Alinda megkockáztatott egy pillantást, Gilbert arca nem tükrözött semmilyen érzelmet, ő mégsem bírta sokáig nézni, újra elkapta a tekintetét.
– Tudom, borzalmas, hogy ezt tettem. Borzalmas magával szemben, borzalmas a házasság intézményével, mert ennek nem erről kellene szólnia, de egyszerűen nem volt más választásom, ha folytatni akartam az egyetemet – hadarta.
Gilbert megtorpant, és Alindát is megállította, aztán a kezénél fogva maga elé húzta. Alinda orrába bekúszott a férfi friss, citrusos illata, és érezte ujjainak érintését az állán, ahogy Gilbert megemelte a fejét.
– Nézzen rám, Alinda – kérte Gilbert halkan. – Nem ítélem el, inkább sajnálom, hogy ilyen nehéz helyzetbe került, és ilyen nehéz döntést kellett hoznia.
Alinda elmerült a barna, megnyugtató tekintetben.
– Köszönöm – nyögte ki, bár ez az egyetlen szó egyáltalán nem fejezte ki, amit érzett. Hálát, megkönnyebbülést, és még valami mást is, ami elgyengítette a lábát és felmelegítette a mellkasát.
– Nem kell megköszönnie. Mit gondol, én önszántamból léptem be a programba?
– Azt hittem, igen. Mert hisz benne…
– Persze, hogy hiszek benne, különben nem csinálnám ezt a munkát. De más hinni, és más kipróbálni a saját bőrömön. – Gilbert elmosolyodott, amitől előbújtak a szeme sarkában a nevetőráncok. Alinda pedig rájött, mennyire tetszenek neki azok a kis ráncok.
– Akkor miért lépett mégis be?
– Azért, mert ha a házastárskereső program vezetője nem vesz részt a saját programjában, annak rossz üzenete van.
– Ez igaz.
– A főnököm is így gondolta, így rám parancsolt, hogy gyorsan keressek magamnak egy feleséget.
– Maga pedig megtette.
– Kevésbé nyomós az okom, mint a magáé… – morogta Gilbert, mintha ő legalább annyira szégyellné, hogy egy külső körülmény kényszerítette bele ebbe a házasságba, mint Alinda.
– Nem, dehogy! – Alinda elmosolyodott, és megszorította a férfi kezét. – Fontos magának a munkája, érthető, ha nem akarta, hogy ebből gondja legyen. És nekem aztán egy rossz szavam sem lehet amiatt, hogy nem a sírig tartó szerelem ígéretét látta bennem – vigyorodott el, és Gilbert szeme sarkában is újra feltűntek a nevetőráncok, aztán újra elkomolyodott, de ez már nem az a komor, távolságtartó arckifejezése volt, mint korábban.
– Örülök, hogy ezt megbeszéltük – mondta.
– Én is.
– Sétáljunk még egy kicsit. – Gilbert továbbra is a kezét fogva a Kensington Park felé húzta, hosszabb lépéseit Alinda lassabb tempójához igazítva. – Aztán meghívom egy fagyira. Remélem, szereti.
– Viccel? – nevette el magát Alinda. – Ez nem is kérdés.
Beszívta az illatos levegőt, és az ajka önkéntelenül is mosolyra görbült. Bármilyen indokok is vezették őket ehhez a házassághoz, talán még lehet belőle valami. Valami sokkal jobb, mint amire valaha is számított. Ha végre Kerryvel is sikerülne beszélnie, akkor egészen úgy érezné, hogy kezd minden rendbe jönni az életében. Ettől újra mosolyognia kellett, a tagjaiba pedig különös melegség költözött.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések