Boldogan éltek - 23. fejezet


Alig múlt reggel hét, amikor odaértek Windsor egyik eldugott részére. Gilbert leparkolt a bérelt Nissannal a Bexley Street mellett, majd körülnézett az utcán. Egyforma, kétszintes házak sorakoztak egymás mellett, előttük végig autók parkoltak, a járda mentén egy-egy csenevész fa törte csak meg az egyhangúságot. Gilbert kétkedve fordult a mellette ülő Alindához.
– Biztos vagy benne, hogy ide jött a barátnőd? Ez a hely nem túl barátságos – pillantott az egyik sorházból kialakított, lepukkant motelre, aminek a falát kopott festék és pár régi, szürkére fakult graffiti tarkította.
– Viszont olcsó – húzta Alinda halvány mosolyra a száját.
– Elfeledkezel róla, hogy a barátnőd férje gazdag. Most már ennél jobb szállást is megengedhet magának.
– Ha Brian tényleg verte, akkor nem hiszem, hogy egy ujjal is hozzányúlt volna a pénzéhez – komorult el Alinda arca. – Ráadásul gyakran jöttünk ide Kerryvel, amikor ki akartunk egy kicsit szabadulni Londonból. Otthon éreztük magunkat – mosolyodott el szomorkásan. – Nem is értem, miért csak tegnap Sebastiannál jutott eszembe. Azonnal itt kellett volna keresnünk!
– Az a lényeg, hogy eszedbe jutott – mondta neki Gilbert. Legszívesebben végigsimított volna a nő ráncokba szaladt homlokán, de továbbra sem tudta, Alinda hogy fogadná. Bár úgy tűnt, hogy az előző napi csókot nem bánta, sőt Gilbert meg mert volna esküdni rá, hogy nagyon is élvezte, de később kínosan kerülte a témát. Ugyanúgy telt az este, mint máskor, mindketten a saját szobájukba mentek lefeküdni. Gilbert pedig bármennyire is vágyott valami egészen másra, jobbnak látta, ha nem erőltet semmit. Már csak azért sem, mert nem akart azzal szembesülni, hogy Alinda megbánta, ami köztük történt. Gyorsan elhessegette ezt a zavaró gondolatot, aztán a motelre bökött. – Jobb lesz, ha bemegyünk. Időben vissza kell érnem dolgozni. Túl gyanús lenne, ha alig egy hét alatt már a második napot venném ki.
– Ezért mondtam, hogy eljövök egyedül – jegyezte meg Alinda. – Nincs órám délelőtt, ráértem volna vonatozni.
– Megmondtam, hogy segítek. – Gilbert igyekezett úgy válaszolni, hogy ne érződjön ki a hangjából, mennyire ideges. Nem is volt kérdés, hogy segít a nőnek, de rossz érzései voltak. Egész éjjel furcsa rémálmok gyötörték, mintha előre sejtené, hogy valami rosszul fog alakulni. Ezt a zavaró gondolatot is mélyen elzárta az agya egy hátsó rejtekében, aztán kinyitotta az ajtót. – Jobb is, hogy ilyen korán jöttünk. A barátnőd még biztosan a szobájában van.
– Már ha tényleg itt van – mormolta Alinda elbizonytalanodva, de azért ő is kiszállt az autóból.
Gilbert követte, közben feltűnésmentesen végignézett az utcán, nem állított-e Grey nyomozó rájuk valakit, de egy kutyát sétáltató idős nőtől eltekintve senki sem sétált a járdán. Az úton sem követte őket senki. Ettől Gilbert kicsit megnyugodott.
Odamentek a motelhez, egymásra pillantottak, aztán néma egyetértéssel léptek be az ajtón. Az előtér, ahová jutottak, ugyanolyan gondozatlan látványt nyújtott, mint az épület kintről. Az egyik oldalon egy asztalka állt, hanyag kupacokba rendezett prospektusokkal, a másik oldalon a recepciós pult. Az legalább rendezett volt, de olyan mély karcok díszítették, mintha valaki egy késsel esett volna neki. Rasztahajú, orrkarikás fickó ült a pult mögött, egy ósdi számítógép monitorját bámulta. Fel sem emelte a fejét, úgy közölte velük.
– Nincs szabad szobánk.
– Nem is azért jöttünk. – Gilbert közelebb lépett, közben az orrát megcsapta az enyhe, jellegzetesen édeskés-fűszeres szag. – Egy nőt keresünk.
Erre a recepciós már felkapta a fejét.
– A rendőrségtől jöttek? – kérdezte idegesen, közben észrevétlennek szánt mozdulattal betolt egy fiókot, de Gilbert azonnal kiszúrta. Ahogy a fiókban lévő dobozt is, amiből cigaretták kandikáltak ki. Nyomban rájött, milyen szagot érzett az előbb.
– Ne aggódjon, nem a rendőrségtől jöttünk, csak egy barátunkat keressük.
– Ő az – lépett oda mellé Alinda is, és egy fotót tett le a pultra Kerryről. – Úgy gondoljuk, hogy maguknál szállt meg.
A recepciós vetett egy pillantást a fotóra, aztán vissza Alindára, és kissé gúnyosan elvigyorodott.
– Nem adhatok ki információt a vendégekről.
Gilbert meg akart szólalni, de Alinda megelőzte. A nő a pultra könyökölt, közelebb hajolt a fickóhoz, és még oldalról is látszott, milyen dühösen villan meg a tekintete.
– Ha nekünk nem mondja el, akkor kénytelen lesz a rendőrségnek beszélni. Jelentjük nekik, hogy a barátnőm eltűnt, ha máshogy nem megy – közölte a recepcióssal. – Szerintem ők is azonnal meg fogják érezni, hogy ez a helyiség bűzlik a fűtől.
Gilbert nem is lepődött meg rajta, hogy Alinda is kiszúrta a füves cigi szagát. A fickó viszont jól láthatóan elsápadt. Az állam nagyjából a házassági rendelettel egy időben a könnyűdrogok fogyasztásáért és birtoklásáért kiszabható büntetést is jócskán szigorította. Egy kutatásra hivatkoztak, hogy a kábítószerezés rontja a reprodukciós képességet. Ahogy az alkohol is, azt viszont nem tiltották be teljesen, csak állami szabályozás alá vonták a terjesztését. A skót whiskygyárak ugyan próbálták ezt megakadályozni, de csúfos kudarcot vallottak. Sokan azóta már be is zártak – a népességfogyás hatásai messzire nyúltak, és olyan területeket is érintettek, amikre korábban senki sem gondolt volna.
– Maga is tudja, milyen büntetést szab ki a bíróság drogbirtoklásért és fogyasztásért – szólalt meg Gilbert, mikor a recepciós még mindig némán mered rájuk. – Hosszú évekre börtönbe kerülhet.
– Fenyeget?! – vicsorgott rá a fickó dühösen.
– Nem fenyegetem, csak a tényeket közlöm – vonta meg Gilbert a vállát, aztán közelebb tolta a recepcióshoz a fényképet. – Szóval látta ezt a nőt?
Egy hosszú pillanatig úgy tűnt, a fickó nem fog semmit mondani nekik, hanem azonnal kidobja őket, de aztán mégis elvette a fotót, és ezúttal néhány másodpercnél tovább nézte.
– Pár napja kivett egy szobát – mondta végül.
Gilbert azonnal megkönnyebbült. Talán gyorsan lezárhatják ezt a magánnyomozást, anélkül, hogy bajba keverednének. Hallotta, hogy Alinda is nagyot sóhajt mellette, és szinte érezte a nőből áradó reményt.
– Melyik szobát vette ki?
– Az ötöst, itt a földszinten – közölte kelletlenül a recepciós, és egy rövid folyosóra mutatott. – De ne keverjenek semmi bajt! – kiáltotta még utánuk, amikor elindultak a szoba felé.
– Szép blöff volt – szólt oda halkan Gilbert a mellette lépdelő Alindának.
– Te is jó voltál – nézett fel rá vigyorogva a nő. – Nem gondoltam volna, hogy képes vagy megfenyegetni valakit.
– Elég sok mindenre képes vagyok – mormolta Gilbert.
A tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, a levegő pedig mintha felszikrázott volna körülöttük. Gilbert arra vágyott, bárcsak tényleg szobát kivenni jöttek volna ide, nem Alinda barátnőjéért, de az élet sajnos nem ilyen egyszerű. Ám ha épségben megtalálják Kerryt, és véget ér ez a bizarr nyomozás, akkor talán... De nem akart reménykedni. Elszakította a tekintetét a nőről, és megállt az ajtó előtt, amin egy valamikor ezüstszínű, most már sötétszürkére kopott ötös díszelgett, és bekopogott az ajtón.
Mindketten lélegzetvisszafojtva várták, de semmi sem történt. Gilbert odahajolt az ajtóhoz, ám semmilyen mozgást nem hallott.
Alinda is közelebb lépett, és ezúttal ő kopogott.
– Kerry, én vagyok az, Alinda! – tette még hozzá, de az ajtó most sem nyílt ki. – Lehet, hogy valami baja történt – nézett a nő rémülten Gilbertre. – Lehet, hogy Brian újra megverte, és most eszméletlenül hever odabent... vagy belső sérülései vannak, és...
– Nyugodj meg, és ne gondolj azonnal a legrosszabbra! – Gilbert ezúttal megengedett magának egy simogatást, Alinda egy pillanatra lehunyta a szemét, amikor megérezte Gilbert ujjait a bőrén, de amikor újra kinyitotta őket, ugyanolyan kétségbeesés sugárzott belőlük, mint korábban.
– Most mi csináljunk?
– Ráveszem a recepcióst, hogy nyissa ki az ajtót. Addig te maradj itt, hátha Kerry mégis kijön.
Gilbert visszasietett az előtérbe, és előadott egy mesét arról, hogy a barátjuk súlyos beteg, és talán rosszul lett bent a szobában. A recepciós csak egy pillanatig húzódozott, aztán szerencsére hamar belátta, hogy a motelre elég rossz fényt vetne, ha valaki meghalna az egyik szobában, csak mert nem segítettek neki.
Amikor Gilbert a recepcióssal a nyomában visszaért, Alinda fel-alá járt az ötös szoba ajtaja előtt. Ahogy meglátta őket, feélrehúzódott az útból. A recepciós kinyitotta az ajtót, aztán kitárta előttük.
– Gyorsan nézzék meg, mi van a barátjukkal, aztán tűnjenek el innen, lehetőleg vele együtt – morogta. – Nem akarok ebből bajt.
– Nem lesz semmi baj – biccentett Gilbert, aztán Alinda nyomában belépett az apró szobába, majd mindketten megtorpantak.
– Ez üres – szisszent fel Alinda.
Az ágy ugyan vetetlen volt, de más nyomát nem látták annak, hogy valaki használta volna a szobát. Sehol egy táska, vagy egy ott felejtett ruhadarab. Az egyetlen ablak azonban nyitva állt, és beszökött rajta a tavaszi szellő. Gilbert odalépett, és kinézett az utcára. A járda csak alig két méternyire húzódott alattuk, könnyedén ki lehetett mászni. Elnyomta a szájára kívánkozó szitkokat, kihajolt, és körülnézett, de nem látott senkit a közelben.
– Elment. Talán meglátta, hogy jövünk – mutatott ki a bérelt Nissanjukra, amire remek kilátás nyílt az ablakból. Megdörgölte a halántékát, hátha el tudja űzni kezdődő fejfájását, de nem járt sikerrel. Tudhatta volna, hogy nem lesz ez olyan egyszerű.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések