Gyilkosság a krimifesztiválon (Felföldi rejtélyek 2.) - Beleolvasó 1.

Habár még előkészületben alatt van a következő regényem, ami egyelőre a Gyilkosság a krimifesztiválon címet viseli, megmutatom, hogy kezdődik. Ez lesz Lottie és Hunter következő kalandja. Nagy-nagy örömmel vetem bele magam az írásba, már hiányzott a kotnyeles újságírónő és a kemény nyomozó, akik ezúttal a skót kisvárosban, Montrose-ban és környékén nyomoznak. Megmutatom, hogy indul a regény! :)


GYILKOSSÁG A KRIMIFESZTIVÁLON
(FELFÖLDI REJTÉLYEK 2.)

A Sharky’s dugig volt vendégekkel. Az összes vörösesbarnára pácolt bokszban és asztalnál ültek, de még az össze-vissza karistolt bárpultnál is könyököltek páran. Lottie elfintorodott. Épp azért jött minden este ebbe az eldugott és kissé ütött-kopott kocsmába a golfpálya mögé, hogy elszabaduljon az emberek elől, de úgy tűnt, aznap nincs szerencséje. Azért odafurakodott a pulthoz, és intett George-nak. A kocsmáros azóta dolgozott itt, mióta Lottie az eszét tudta. Nagydarab volt, mint egy medve, és majdnem olyan szőrös is. Csak rá kellett mordulnia a részeg bajkeverőkre, és azok rögtön eltűntek a kocsmából, Lottie azonban gyerekkora óta ismerte, és átlátott a kemény felszínen.
– Hé, kislány! – George lecsapott két korsó sört a pult végénél várakozó öltönyös férfiak elé, nem törődve a durva kiszolgálás miatti grimaszolásukkal, aztán odacammogott hozzá. – Azt hittem, ma már el se jössz.
– De, csak sok volt a munka.
– A motelben vagy az újságnál?
– Mindkettő. – Lottie felsóhajtott, és arra gondolt, mennyire ironikus is ez. Tizennyolc évesen épp azért menekült el Montrose-ból, mert túl csendesnek, túl nyugodtnak találta, most meg, amikor pezseg itt az élet, hiányolja a korábbi álmos kisvárosi hangulatot. Az anyja erre azt mondaná, hogy semmi sem jó neki, és talán igaza is lenne.
– Ja, marha sok a turista – biccentett George –, pedig ez még nem is a Mo Fest – utalt a helyi zenei fesztiválra –, csak egy könyves találkozó.
– Krimifesztivál – javította ki Lottie, amire a férfi csak legyintett.
– A tököm se jegyzi meg a nevét, annyi a fesztivál manapság. De az üzletnek legalább jót tesz. Ezek a könyvmolyok meglepően sokat vedelnek. – A pulthoz legközelebb álló asztal felé intett, ahol az öt főből álló, hangosan vígadó társaság között egy halom üres sörös és whiskys pohár állt, na meg könyvek egy nagy kupacban.
A legfelső piros borítósat Lottie azonnal felismerte, csak néhány nappal korábban fejezte be. Maga sem tudta, miért épp krimiket olvas az álmatlan éjszakáin, amikor néhány hónapja még a saját élete is egy merő krimi volt. Talán azért, mert megnyugtatta a tudat, hogy ezúttal a bűntények kizárólag a könyvek lapjain történnek.
– Épp ma készítettem interjút az egyik kritikussal – mesélte George-nak, leginkább azért, hogy elterelje a figyelmét saját problémáiról. – Az a fickó sem volt már szomjas. Meg túl kedves sem...
Lottie-ban azonnal felparázslott a harag, amikor eszébe jutott, ahogy Trevor Blackwood az interjú kellős közepén elővette a mobilját, kikereste rajta a korábbi cikkeit, aztán elkezdte kritizálni őket. Abban a pillanatban Lottie legszívesebben megfojtotta volna a férfit a halványlila nyakkendőjével, amit nyilván nagyon kifinomultnak hitt, pedig csak simán borzalmas volt, de végül visszafogta magát. Főleg mivel a pasas a motelben lakott, ezért a hét végéig el kellett viselnie. És még csak szerda volt...
A krimifesztivál jót tett a családi motelnek, az összes szobát kibérelték. A Montrose-i Hírnök is fellendült így, hogy Lottie a fesztiválnak hála változatosabb cikkeket tudott írni. Tulajdonképpen örülnie kellene. A Hírnöknél szabad kezet kapott a tulajdonos házaspártól, akik nem igazán értettek a lapkiadáshoz, inkább csak befektetésnek vették meg az újságot. Lottie arról írt, amiről csak akart, nem kellett tepernie a témákért, mint Edinburgh-ben. Ráadásul a lap másik két alkalmazottjával, Glennával és Lachlannel is jól kijött. Az anyja is kevesebbet panaszkodott azóta, hogy a motelben teltház volt. Csak épp Lottie alig bírta elviselni a sok embert és a tömeget. Azért jött Montrose-ba, hogy elrejtőzzön, bármennyire is nevetséges volt ez, hisz az emlékek elől úgysem lehetett elmenekülni.
A teste megfeszült, a keze ökölbe szorult csupán attól, hogy eszébe jutott, miért is van itt. Sürgősen szüksége volt egy italra!
– Adsz egy whiskyt? – nézett George-ra.
A férfi együttérző pillantást vetett rá, mintha tudná, milyen gondolatok futottak át a fején. Pedig Lottie senkinek sem mondta, miért költözött haza. Még az anyjának sem. A tényeket persze mindenki ismerte: egy gyilkos megpróbálta megölni. De milyen apró szelete volt ez az igazságnak!
George letette elé a poharat, Lottie pedig azonnal felhajtotta a whiskyt. Az ital égette a torkát, pislognia kellett párat, nehogy kicsorduljanak a könnyei.
– Kösz, ez jól esett – mosolygott halványan a kocsmárosra, amikor újra meg tudott szólalni. George azonban csak a fejét csóválta.
– Nem tetszik ez nekem, kislány. Annak a fos Hírnöknek dolgozol, meg robotolsz a motelben, aztán esténként meg itt iszol. Ennél többre...
– Nehogy azt mondd, hogy többre vagyok hivatott! – csattant fel Lottie.
– Csak azt akartam mondani, hogy régen ennél többre vágytál.
– Az régen volt. Akkor még nem tudtam, mennyi szarság sülhet ki abból, ha többre vágyom – mondta Lottie fakó hangon, aztán a poharára mutatott. – Önts még egyet!
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy George ellenkezni fog, de aztán felkapta az üveget, és töltött Lottie poharába a halványbarna italból. Lottie ezúttal is egy hajtásra megitta a whiskyt. Másodjára már nem annyira égette a torkát, viszont a testét átjárta a kellemes melegség.
Két pohár whisky. Ennyi kellett ahhoz, hogy elnyomja a mellkasát feszítő ürességet, és elzsongítsa annyira, hogy amikor hazaér, képes legyen legalább pár órát aludni. Utána persze jöttek a menetrendszerinti rémálmok, majd a hajnalig tartó krimiolvasás. Szánalmas... De legalább nem kellett külön felkészülnie a fesztiválon megjelent írók műveiből, hisz az elmúlt hónapokban már majdnem mindet olvasta.
Lerakta a pultra a poharat, aztán előszedte a pénztárcáját, letett pár bankjegyet a pohár mellé, biccentett George-nak, és már ment is. A szeme sarkából még látta, hogy a férfi újra a fejét csóválja, de nem törődött vele, csak kilépett a kocsmából.
A tenger felől fújó szél azonnal összeborzolta a haját, és magával hozta azt az illatot, amit Lottie január óta képtelen volt nem Hunterhöz társítani. Összeszorult a gyomra, mégis a hosszabb utat választotta, ami a tengerpart mellett futott. Átvágott a golfpályán keresztülvezető gyalogúton, és leért a sétányra. Jobbra tőle padok sorakoztak, mögöttük a parkoló üresen tátongott, balra a zöld vaskerítés mögött már a tenger hömpölygött. Lottie inkább csak hallotta, mint látta a hullámokat. Mély levegőt vett, hogy beszívja a sós, kicsit füstös, friss illatot, és Hunter alakja azonnal megelevenedett előtte. 
Itt a tengerparton olyan közel érezte magához a férfit, mintha még mindig vele lenne, mintha csak fel kéne emelnie a kezét, és megérinthetné. Tudta, hogy becsapja magát ezzel, mégis minden egyes este a tengerparton keresztül ment haza, és megengedte magának, hogy arra a pár percre Hunterre gondoljon. Vizeskék szemére, ami majdnem ugyanolyan színű volt, mint a homokos partot nyaldosó hullámok. Szigorú szájára, amit olyan ritkán húzott mosolyra, hatalmas termetére, a tetoválásaira...
Lottie torka elszorult. Három hónapja nem hallott semmit a férfiról. Néha eljátszott a gondolattal, hogy felhívja a barátnőjét, Louise-t. Biztosra vette, hogy a nyomozónő tudja, merre jár Hunter. De ahányszor Louise-re gondolt, felkavarodott a gyomra. Patthelyzet volt ez, minden szempontból, és Lottie tudta, hogy el kellene felejtenie Huntert, ez az egyetlen megoldás. Mégsem volt képes megtenni.
Újra beszívta a levegőt, és olyan lassan sétált a parton, amennyire csak tudott, hogy tovább tartson ez a néhány perc, amit engedélyezett magának, de már közeledett az aknakutató szobrához, ahol a sétány véget ért. Lottie a szoborra szegezte a tekintetét, és elfogta az a zavarbaejtő érzés, hogy nem is bronzból van, hanem nagyon is él, és kicsit görnyedt tartással még mindig a tengerpartot kutatja, mint a második világháborúban, az aknákat keresve, amiket kisodort a víz. Lottie odaért elé, és felbámult rá. Talán csak képzelte a homlokráncolva koncentráló arc mögött a félelmet, mégis kirázta tőle a hideg.
Már fordult volna el, hogy felmenjen a motel felé vezető útra, amikor az ösvény végén lévő emelkedőn észrevett valamit. Az eget felhők takarták, a domb teteje is sötétségbe borult, de odafent a fűben mintha lett volna valami... Valami szürke és formátlan...
Lottie összehúzott szemmel nézte egy pillanatig. A józan esze azt súgta, hogy nem egy furcsa alakú sziklát lát, és bármi is van ott, hagyja a fenébe, induljon haza, mert a januári után nincs szüksége újabb zűrzavarra. Sajnos azonban ilyen helyzetekben ritkán hallgatott a józan eszére, és úgy tűnt, ezen az Edinburgh-ben történtek sem változtattak. A gyomrában kavarogni kezdett a korábban megivott whisky, mégis előszedte a mobilját, bekapcsolta rajta az elemlámpa funkciót, aztán elindult a domb felé.
A fűcsomók közt göröngyös volt a talaj, a lába elé kellett néznie, ha nem akart hasra esni. Csak néhány lépést kellett megtennie, mire felért a domb tetejére, de odafönt még jobban fújt a szél. Vadul beletépett a hajába, és az arcához préselte a tincseket. Lottie alig kapott tőlük levegőt.
Szitkozódva söpörte ki az arcából a haját, aztán az alig egy lépésnyire heverő alakra irányította a mobilját. A gerince mentén azonnal végigvágtatott a jeges borzongás.
Tényleg nem szikla volt, hanem ember. Egy férfi. A hasán feküdt, arccal a fűben, teljesen mozdulatlanul.
Lottie már moccant, hogy ellenőrizze a pulzusát, amikor észrevette a férfi feje mellett heverő, ronda, lila nyakkendőt, majd némi késéssel a nyakán a liláspiros foltokat.
Trevor Blackwood, a kritikus volt az, és minden jel arra mutatott, hogy megfojtották. Pont úgy, ahogy Lottie dühében nem is olyan rég elképzelte.

Az első rész (Lowdeni boszorkányhajsza) megvásárolható az alábbi helyeken:


A KÖNYV MEGRENDELHETŐ:

ELŐZMÉNYNOVELLA:

BELEOLVASÓ:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések