Boldogan éltek - 27. fejezet


Alig pirkadt odakint, amikor Gilbert már a második kávéját itta a monitor előtt görnyedve az irodájában. Egész éjszaka álmatlanul forgolódott, és szégyenkezett... Észre kellett volna vennie Alinda tapasztalatlanságát, és nem kellett volna letámadnia. Szégyenkezés közben sem tudta viszont elhallgattatni azt a kis éljenző hangocskát a fejében. A felesége még nem volt senkivel, ő lehet az, aki mindent megmutat neki. Ez a lehetőség pedig csak tovább szította a vágyát. Pedig talán csak ennyi az egész. Egy lehetőség, ami sosem válik valóra, mert egyszerűen nem teheti meg azt Alindával, hogy a tapasztalatlanságát kihasználva ráerőlteti magát. Ezt a házasságot csak a körülmények szülték, emlékeztette magát. Nem vehet el egy újabb választási lehetőséget a nőtől.
Hajnalban már nem bírta tovább az ébren forgolódást, és nem akart ilyen állapotban találkozni Alindával, ezért inkább bejött az irodába. A Népességfogyási Intézet teljesen kihalt volt, Gilbert pedig örült a csendnek és az egyedüllétnek. Készített egy nagy adag kávét, megnyitotta az Apleton, a Hill és a Sanderson házaspár aktáit a monitoron, és újra elkezdte tüzetesen átvizsgálni őket.
Hillékkel kezdte, mert egyszerűen nem tudta elhinni, hogy a pszichológiai vizsgálat során ne derült volna ki, hogy Robert Hill labilis és hajlamos az öngyilkosságra. Hiszen több jelentkezőnél is sikerrel kiszűrték ezt. De az ő jelentésében semmi ilyesmi nem szerepelt. Pedig senki sem ugrik bele a Temzébe csak úgy, hirtelen felindulásból. Annak vannak előjelei. Gilbert összeszorította a fogát, és áttért Robert Hill kórtörténetére, ám abban sem szerepelt egy apró megjegyzés sem korábbi öngyilkossági kísérletről. Ugyanígy nem talált Macy Apleton esetében erőszakra utaló jeleket, ahogy Brian Sandersonnál és Kerrynél sem.
Frusztráltan szántott végig a haján az ujjaival, aztán a halántékára szorította a tenyerét, ahol már érezte a közelgő fejfájás tompa lüktetését. 
Logikus énje képtelen volt elfogadni, hogy ne lett volna valami apróság, amiből előjelezhették volna, mi következik. A legjobb szakembereket, a legjobb pszichológusokat és orvosokat gyűjtötte maga mellé. Pont azért, hogy minden gyanús jelet kiszűrjenek. Mert egyszerűen nem engedhették meg maguknak a tévedést. Erre mégis megtörtént... Ráadásul háromszor egymás után.
– Jó reggelt, Dr. Barlow. – Ronald hangja hallatszott az irodája félig nyitott ajtaja felől. Gilbert felkapta a fejét, és az asszisztensére bámult.
– Jó reggelt – dörmögte. – Mit keres itt szombaton?
– Az események fényében sejtettem, hogy dolgozni fog. Gondoltam bejövök én is, hátha szüksége van a segítségemre. – Ronald elmosolyodott, és ettől ráncokkal szabdalt arca még jobban összegyűrődött, Gilbertet pedig elöntötte a hála.
– Köszönöm! – A monitorra pillantott, ahol még mindig nyitva álltak az orvosi jelentések. – Nem hagy nyugodni, hogy semmi figyelmeztető jelet nem találtunk – vallotta be.
– Talán szándékosan titkolták el – jegyezte meg Ronald, Gilbert pedig homlokráncolva elgondolkozott ezen a lehetőségen. Lehet, hogy tényleg ez történt? Újult lelkesedéssel nyitotta meg a további dokumentumokat.
– Macy Apletonnak angolból volt diplomája, mégis egy boltban dolgozott eladóként, Robert Hill pedig elvesztette az állását nemrég – mormogta, miközben a tekintete végigcikázott a monitoron feltűnő adatokon. – Talán mindketten a pénz, az állam által nyújtott támogatások miatt akartak gyorsan házastársat választani maguknak. Ez pedig nem történt volna meg, ha kiderül, hogy nem alkalmasak.
Gilbert tudta, hogy ha így is történt, az sem menti fel teljesen az intézetet. Hiszen a pszichológusoknak észre kellett volna venniük a hazugságokat, de legalább meglenne a magyarázat a történtekre. Kerrynél persze nem, de az csak egyetlen eset lenne. Egyetlen rosszul végződő eset, amire nincs indok, pedig sokkal jobban mutat, mint három.
– Ronald – nézett Gilbert az asszisztensére –, össze tudna nekem állítani egy listát Macy Apleton és Robert Hill legközelebbi családtagjairól és barátairól? Ők tudni fogják, ha azok ketten valamit elhallgattak.
– Persze, elintézem. De maga akar velük beszélni, Dr. Barlow? – ráncolta a homlokát Ronald. – Biztosan jó ötlet ez?
– Nem, de attól még muszáj megtennem.
Gilbert akkor is ezt mondogatta magának, amikor néhány órával később Chinatown egyik emberektől nyüzsgő utcáján sétált, aztán megállt egy pirosra festet apró étkezde előtt. Az esze azt súgta, hogy rosszul teszi, amiért még jobban beleavatkozik a rendőrség munkájába. Az ösztöne viszont azt, hogy muszáj kiderítenie, mi történt. Így hát legyűrve a rossz érzéseit, belépett az olajtól bűzlő helyiségbe.
Az étkezde kicsi volt. Az egyik oldalon húzódott a pult, a másik oldalra három leharcolt asztalt szorítottak be pár székkel. Még volt néhány óra ebédig, így az asztalok egyetlen idősebb úrtól eltekintve üresen álltak. A férfi komótosan falatozott egy tavaszi tekercset, közben pedig a tányérja előtt kiterített újságba mélyedt. Úgy tűnt, semmi másra nem figyel, ami pont kapóra jött.
Gilbert odalépett a pulthoz, ami mögött egy szőke, telt nő ácsorgott, egyik kezével a telefonját nyomkodta, a másikkal pedig egy kólás dobozt tartott, és néha belekortyolt. Gilbert tudta, hogy a nő Robert Hill nővére, Karennek hívják, és az étkezde tulajdonosának a felesége.
– Jó napot! – szólt neki, mire a nő ránézett, és közben komótosan letette a dobozt és a telefont a kezéből.
– Mit kér? – kérdezte unottan.
– Feltennék néhány kérdést az öccséről, Robert Hillről.
– A rendőrségnek már mindent elmondtam.
– A Népességfogyási Intézetnél is vizsgáljuk a halála körülményeit – fogalmazott Gilbert óvatosan. Előhúzta az igazolványát a zsebéből, ami igazából egy mágneskártya volt a nevével és a titulusával, de a célnak megfelelt. Karen talán közlékenyebb lesz így.
A nő hunyorogva szemügyre vette a kártyát, aztán újra ránézett.
– Látom, elég magas szinten vizsgálják Robert ügyét. Az ilyeneket nem a lótifutik szokták intézni?
– Ezúttal nem. – Gilbert elmosolyodott, ügyelve rá, hogy elrejtse az idegességét. – Akkor feltehetem azokat a kérdéseket?
Karen összecsücsörítette a száját, és méricskélő tekintettel figyelte egy darabig.
– Ha maguk a hibásak az öcsém haláláért, hajlandóak lesznek valahogy kompenzálni a veszteségemet? – érdeklődött üzleties hangon, Gilbert pedig legszívesebben visszavágott volna, hogy a nőn egyáltalán nem látszik, hogy akkora nagy veszteségként érte volna, de persze nem tette. Helyette mosolyt erőltetett magára.
– Meglátom, mit tehetek ez ügyben.
Karen szerencsére beérte ennyivel.
– Jó. Mit akar tudni?
– Az öccse korábban is ártott már magának?
– Úgy érti, volt-e öngyilkossági kísérlete? – húzta fel a szemöldökét a nő.
– Igen – bólintott Gilbert, közben pedig figyelte Karen arcát, hogy rájöjjön, ha hazudik.
– Nem tudok róla.
A nő őszintének tűnt. Gilbert érezte, hogy elönti a csalódottság. Talán mégsem jó irányba nyomoznak...
– És nem látott erre utaló jeleket? – forszírozta tovább. – Volt valamilyen problémája, amivel nem tudott megbirkózni?
– Melyikünknek nincs ilyen problémája? Én sem így képzeltem el az életemet, egy hangyapöcsnyi étkezdében kiszolgálóként – mondta a nő keserűen. – Mégsem ölöm meg magam.
– Az öccse viszont megtette.
– Mert gyenge volt – tört fel Karenból úgy az a három szó, mintha már nagyon rég ki akarta volna mondani őket, csak eddig nem volt kinek. – Ez a nagy büdös igazság, tudja? Jó állása volt könyvelőként, az nem ilyen aljamunka, mint az enyém, de nem bírta a feszültséget. Vagy legalábbis ezt mondta az orvosának, aki erre még valami rohadt puccos szanatóriumba is beutalta.
– Szanatóriumba? – ismételte döbbenten Gilbert. Biztos volt benne, hogy Robert Hill kórtörténetében semmilyen szanatóriumi tartózkodás nem szerepelt. – És az öccse el is ment?
– El hát, ott meresztette a seggét hetekig. Aztán meg volt lepődve, hogy a munkahelyén kirúgták. Én is kirúgtam volna, ha az én alkalmazottam tenne ilyet...
Gilbert bólintott, hogy megállítsa a nő dühös szóáradatát.
– Meg tudja adni a szanatórium nevét? – kérdezte, és szerencsére Karen emlékezett rá. Valószínűleg a szanatóriumban semmit sem fognak elárulni arról, milyen állapotba került hozzájuk Robert Hill, de azt talán meg fogják erősíteni, hogy tényleg kezelték a férfit. Azt pedig már könnyű lesz kideríteni, hogy mennyibe kerülnek ott a gyógykezelések, és azt is, hogy mennyire volt leégve a férfi az kezelési költségek kifizetése után. Aztán már csak az a kérdés, hogyan tudta Mr. Hill elintézni, hogy ne szerepeljen se a kórelőzményében ez a lényeges adat...
– Köszönöm, sokat segített – mondta Karennek, akinek telt arca még mindig vöröslött a haragtól, Gilbert pedig nem tudta eldönteni, hogy inkább szánja a minden pórusából áradó keserűség miatt, vagy viszolyog tőle, amiért ennyire nem érez semmi sajnálatot az öccse halála miatt.
– Ne köszöngesse, hanem intézze el azt a kártérítést – felelte a nő mogorván, miközben Gilbert már elindult a kijárat felé. – Robert undorodott attól, hogy egy ismeretlen nővel kelljen együttélnie, de maguk rákényszerítették. Ez volt neki az utolsó csepp a pohárban...
Gilbert azonnal megtorpant, és visszafordult a nő felé.
– Az öccse nem akart részt venni a házastárskereső programban? – kérdezte meglepetten.
– Nem hát! Gyűlölte még a gondolatát is.
– Akkor miért hallgatta el a vizsgálatokon, hogy szanatóriumban volt?
– Elhallgatta? – lepődött meg ezúttal a nő. – Ezt nem hiszem. Még mondta is, hogy ez az egyetlen reménye. Hogy talán emiatt nem fogják alkalmasnak találni. Holtbiztos, hogy nem hallgatta el.
Gilbert a nőre meredt, közben szinte hallotta, ahogy recsegve-ropogva apró darabokra törik a szépen kialakított elmélete.
De ha nem Robert Hill tusolta el a szanatóriumi tartózkodását, akkor vajon miért nem került bele az aktájába?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések