Boldogan éltek - 32. fejezet

 

Alinda letörölte a tükörről a párát, és a tükörképére bámult. Nem tudta, hogyan lehetséges ez, de egyszerre érzett valami korábban nem tapasztalt boldog derűt, ahogy eszébe jutott az együttlétük Gilberttel, és riadalmat, amikor bevillant, hogy a férfinak mi miatt kellett ilyen hirtelen elmennie. Még valaki meghalt... Valószínűleg azért, mert ismét eltusoltak egy olyan lényeges információt, amit nem kellett volna. A korábbi szavaira gondolt... A cél nem szentesíti az eszközt. Úgy tűnik, nem csak a kormányzatnak kellene ezt megtanulnia, hanem a házassági törvény ellen szervezkedőknek is.
Alinda mélyet sóhajtott. Azt akarta, hogy Gilbert hazaérjen, és ott folytathassák, ahol abbahagyták... Hogy még több mindent fedezhessen fel, de úgy tűnik, erre még várnia kell. Vajon Grey nyomozó Gilbertet fogja vádolni? Egyáltalán tud a szabotázsról, vagy annyira eltusolták, hogy a rendőrséget sem avatták ebbe bele? És akkor bizony újra Gilbertet fogják elővenni... Alinda gyomrát összehúzta az aggodalom.
Oda sem figyelve nekilátott, hogy a feje búbjára tornyozza a haját. Amikor elkészült, belebújt abba a fekete nadrágba és pólóba, amit festésnél szokott hordani. Mindkettő anyagát imitt-amott keményre száradt festékfoltok tarkítottak, amiket a mosás sem hozott ki, de a célnak tökéletesen megfeleltek. Muszáj valahogy kitisztítania a fejét, és nem tudott elképzelni jobb módszert annál, mint hogy belefeledkezzen egy képbe.
Az állványt és a vásznat a nappaliban állította fel, az ablak mellett. Odakintről még épp elegendő délutáni napfény szűrődött be, nem kellett felkapcsolnia a lámpát. Előkészítette a festéket, a palettáját, aztán hosszú percekig csak nézte az üres vásznat. Szerette ezeket a pillanatokat, a tiszta lapot. Amikor még bármi lehetett a képből. Aztán a keze szinte önmagától látott munkához, Alinda pedig nem gondolkodott, csak vitte fel a színeket a vászonra. A szobát betöltötte az ecset tompa sercenése, a festék erőteljes illata, ami már önmagában képes volt arra, hogy megnyugtassa.
Nem tudta, mennyi ideig állt a vászon előtt, teljesen elvesztette az időérzékét. A kép már majdnem elkészült, csak néhány finomítás hiányzott, amikor a békés csendbe belehasított a telefonja csörgése.
Alinda meg volt győződve arról, hogy Gilbert hívja. Lehet, hogy hosszabb ideig bent kell maradnia a rendőrségen, mint hitte? – gondolta nyugtalanul, miközben megtörölte az odakészített rongyba a kezét, aztán már ugrott is a kanapén heverő telefonhoz. A képernyőn azonban nem Gilbert neve villogott, hanem egy ismeretlen szám.
Alinda egy hosszú pillanatig a készülékre meredt, a szíve pedig olyan hevesen vágtatott, mintha az elmúlt órákban nem festéssel lett volna elfoglalva, hanem fel-le száguldozott volna a lépcsőn. Fogalma sem volt, miért, de rossz érzés öntötte el. Pedig lehet, hogy csak téves hívás... Vagy telemarketing. Mégis reszkető újakkal érintette meg a hívás fogadása gombot a képernyőn.
– Halló? – szólt bele.
– Alinda... – Csak ennyi hallatszott a vonal túlfeléről, de Alinda azonnal tudta, ki hívja.
– Kerry! – Kiáltani szeretett volna, de csak suttogásra futotta. – Már azt hittem, hogy...
– Jól vagyok – szakította félbe Kerry azonnal, de a szavak olyan különösen csendültek... Mintha egy idegen beszélne a barátnője hangján. – Egy fülkéből hívlak. Elolvastam az emailjeidet egy könyvtárban.
– Hol a telefonod?
– Nem tarthattam meg, nehogy megtaláljanak. Figyelj, Ali – hadarta Kerry sürgetően –, meg kell ígérned, hogy nem nyomozol tovább.
– Mi? Miért? – Alinda kezdte ostobán érezni magát, hogy összefüggéstelen kérdéseken kívül mást képtelen kinyögni. – El kell mondanod, mi történt! – kiáltotta. – Ha elmondod, tudok segíteni...
– Nem! – mondta Kerry vehemensen. – Nem tudsz segíteni! – A mondat véglegesen csengett, már-már elutasítóan, aztán Kerry lágyabb hangon folytatta: – Lelépek az országból, Ali, de előtte még beszélni akartam veled. Nem tudtam anélkül elmenni. Kérlek... sőt, könyörgöm, hogy ne avatkozz bele! Ne küldj nekem több emailt, ne próbálj megtalálni. Hidd el, ez lesz a legjobb.
Ezt hallva Alinda zsibbadtsága végleg eltűnt.
– Kinek lesz jobb, Kerry? – kérdezte hirtelen támadt keserűséggel. – A szüleidnek vagy nekem? Nem hinném. Neked? Ezt sem tudom elképzelni. Biztos van valami más megoldás...
– Nincs!
– Nem hagyhatom, hogy csak úgy elmenj – erősködött Alinda. – Kérlek, mondd el, mi történt! Mi történt Briannel? – Annyira összeszorult a torka, hogy alig tudta kimondani a következő szót. – Bántott?
– Ali, kérlek, ne!
– Ha bántott, akkor bármit is csináltál, jogosan csináltad. Senki nem fog téged hibáztatni. Csak elő kell jönnöd, és mindent elmesélni. Ha bántott, és még... – Alindát a hányinger kerülgette attól, amit mondani készült. – És még látszanak a nyomai, akkor azok segíteni is fognak.
– Nem bántott – felelte Kerry, de a hangjából eltűnt a korábbi határozottság, és Alinda nem tudott hinni neki. Mindennél jobban ott akart lenni mellette, hogy segítsen, vagy csak megölelje. Vagy valamit tegyen, amivel elűzheti a hangjából azt a fájdalmas, beletörődő zöngét.
– Kérlek, Kerry! Akkor csak meséld el nekem, mi történt. Hátha mégis ki tudok találni valamit. Ha pedig nem... – Alindának kényszerítenie kellett magát, hogy ki tudja mondani a következő mondatot. – Akkor legfeljebb elutazol, ahogy tervezted. Nem kell elárulnod, hova akarsz menni, de képtelen vagyok csak úgy elengedni téged anélkül, hogy meg sem próbálok segíteni. Képtelen vagyok nem beleavatkozni, sajnálom... 
Alinda kétségbeesetten elhallgatott. Nem tudta, mit mondhatna még, mivel győzhetné meg Kerryt. A vonal teljesen süket volt. Alinda már attól tartott, hogy a barátnője köszönés nélkül letette a telefont. Ám ekkor Kerry felsóhajtott.
– Rendben – suttogta. – De meg kell ígérned, hogy egyedül jössz.
– Oké, egyedül. – Alinda ezen a ponton bármit megígért volna. Tudta, hogy Gilbert dühös lesz, de ezzel majd később foglalkozik. – Hova menjek?
Kerry egy pillanatig nem szólt semmit, mintha megbánta volna az egészet.
– Találkozzunk Watfordban, a Cha Cafénál – bökte ki végül. – Mennyi idő múlva érsz oda?
Alinda ismerte a kávézót. A Cassioburi park szélén állt, gyakran jártak oda annak idején Kerryvel. Kirándultak, aztán betértek egy sütire. Milyen jó lenne, ha most is csak ennyiről lenne szó!
– Negyven perc – mondta, és fél kézzel már hámozta is le magáról a festékes nadrágját.
– Jó, akkor itt várlak. Ali... – Kerry hangja elhalt. – Nem félsz, hogy...?
Nem fejezte be a mondatot, de Alinda enélkül is értette. Kerry azt akarta tudni, nem fél-e tőle. Alinda torka összeszorult. Vajon amit a Che Caféban fog hallani, nem teszi csak még nehezebbé a helyzetet? Egy pillanatra megmerevedett a nappali közepén egy szál bugyiban és egy festékes pólóban. Talán tényleg igaza van Kerrynek. Hagynia kéne ezt az egész szerencsétlen ügyet, mindenkinek az lenne a legjobb. De Alinda egyszerűen képtelen volt erre.
– Nem félek – felelte végül, és úgy tűnt, Kerryt sikerült ezzel megnyugtatnia, saját magát már kevésbé.
– Siess! – kérte a barátnője, aztán letette a telefont.
Alinda kibújt a pólójából is, aztán a szobájába vágtatott, és magára rángatott egy farmert meg egy pulóvert. Utána visszament a nappaliba a telefonjáért és a táskájáért, közben pillantása a vászonra esett, amiről Gilbert majdnem teljesen kész portréja nézett vissza rá.
Azt megígérte Kerrynek, hogy egyedül megy, de azt nem, hogy Gilbert elől eltitkolja, hová készül. Felkapott egy cetlit az íróasztalról, ráfirkált pár mondatot, a végére még odaírta, hogy minden rendben lesz, Gilbert semmiképpen se jöjjön utána, aztán a vászon széléhez erősítette a papírt.
Tudta, hogy a férfi még így is dühös lesz, de ennél többet nem tehetett. El kell mennie, muszáj beszélnie Kerryvel... bárhogy is végződjön a találkozásuk.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések