Boldogan éltek - 34. fejezet


Alinda metróval ment Watfordba. Sejtette, hogy azzal sokkal hamarabb odaér, mintha taxizna. Kilépett a metróállomásról, és rohanni kezdett a Cassiobury Park sugárúton, a barna és vöröstéglás házak összefolytak a szeme sarkában. Amikor odaért a Sheperds Roadra, ami a kávézóhoz vezetett, már szúrt az oldala és alig kapott levegőt. Kénytelen volt lelassítani, pedig minden sejtje azt üvöltötte, hogy menjen gyorsabban, és érjen oda Kerryhez mielőbb.
Hangosan lihegett, amikor megtorpant a Cha Café előtt. Az épület régimódi bája, amit annyira szeretett, kicsit megnyugtatta. Körülnézett a kinti asztalok között, mert meg volt győződve róla, hogy Kerry idekint fogja várni, ám a barátnője hollófekete haját sehol sem látta, hiába pásztázta az embereket.
Belépett a széles bejárati ajtón, ami a két-két osztott táblás ablak között úgy nézett ki, mintha egy óriás tátongó szája lenne. Alinda megborzongott. Kényszerítette magát, hogy ne az idegességével törődjön, hanem a feladatra koncentráljon, amiért idejött. Ám a benti asztalok mellett sem találta Kerryt, ettől pedig pánik kezdett bugyogni a gyomrában.
Lehet, hogy túl későn ért ide, a barátnője pedig már elment? Vagy nem akart bejönni a zsúfolt kávézóba? Alinda lázasan kutatott az emlékezetében, és próbálta felidézni, pontosan mit is beszéltek, de a kávézón kívül más nem rémlett.
Már ment volna ki, hogy körülnézzen a parkban, hátha ott rábukkan Kerryre, amikor valaki odaszólt neki.
– Helló! – Alinda reménykedve a hang irányába kapta a fejét, ám csak egy pincérnő állt meg mellette.
– Szia! – köszönt azért vissza, bár nehezére esett visszafogni a hangjából a csalódottságot és a türelmetlenséget.
– Te vagy Alinda? – kérdezte a nő üres bögréket egyensúlyozva egy tálcán, Alinda pedig meglepetten bólintott.
– Igen.
– Akkor át kell neked adnom egy üzentet. A pavilonhoz menj.
– Mi? – bukott ki Alindából, mert sehogy sem értette, Kerry miért üzenget neki ahelyett, hogy a telefonban mondta volna, hogy a pavilonnál találkozzanak. Vagy ennyire nem bízik benne? Azt hitte, hogy nem egyedül fog jönni?
– Bocs, én csak ennyit tudok – vonta meg a vállát a pincérnő, amitől a tálcán összekoccantak a poharak. – Ez valami kincskeresős játék? Ahol egyik pontról a másikra kell eljutni? Mert azt gondoltam, hogy olyasmi lehet. Ezért is mentem bele. De ha valami más... – ráncolta aggodalmasan a homlokát.
– Igen, egy játék – nyugtatta meg Alinda, és még egy mosolyt is kierőszakolt magából, mielőtt kisietett az ajtón.
Megkerülte a kávézót, és elindult a mögötte futó ösvényen. Közben még mindig azon kattogott az agya, hogy Kerry miért nem maradt a kávézóban. Lehet, hogy ennyire fél? Nem mer emberek között lenni, nehogy valaki felismerje? Alinda tudta, hogy a pavilon messze esik a nagyobb sétányoktól, csak egy keskeny ösvény vezet oda. Azt is tudta, hogy csak akkor mennek oda az emberek, ha az eső elől akarnak fedett helyre menekülni, most pedig az ég makulátlanul ragyogott, sehol egy felhő. A pavilon környéke néptelen lesz. Alindát meg kellett volna, hogy nyugtassa ez. Hisz négyszemközt lesznek, Kerry pedig így talán könnyebben elmondja, mi történt, de valójában nem volt nyugodt.
Letért a magas fák szegélyezte sétányról, és átvágott egy füves mezőn, közben úgy érezte, mintha ezer szem meredne rá a park mélye felől. A hátán borzongás cikázott végig, és bár sietni akart, mégis megtorpant, hogy alaposan körülnézzen, ám a környéken egy teremtett lélek sem járt. Csak az idegei szórakoznak vele...
Alinda lenyelte a torkában képződött csomót, és újra elindult. Már látta a keskeny ösvényt, ami a pavilon felé futott, és a magasra nyúló fákat is, amik körbeveszik az épületet. Gyorsabb léptekre ösztökélte magát.
Hamarosan felbukkant a kör alakú pavilon, a lemenő nap sugarai csillogóvá varázsolták a szürke palatetőn lévő sárgás díszeket. Alinda közelebb ment. Először nem látott senkit, aztán a pavilon egyik oszlopa mögül egy alak bukkant fel.
De ez az alak nem lehet Kerry! Alinda megtorpant, és döbbenten meredt a rövid, fekete hajra, a beesett, hófehér arcra. Jó pár pillanatnak el kellett telnie, hogy rájöjjön, a barátnője áll előtte, csak levágta hosszú, fekete haját, ami most kócosan keretezte az arcát, és rengeteget fogyott azóta, mióta nem találkoztak.
– Istenem, Kerry, mi történt? – kiáltott fel Alinda, aztán már ott is termett a barátnője előtt, és magához ölelte.
Kerry először nem ölelte vissza, csak mereven állt, mintha a tagjait sziklából faragták volna, még csak lélegezni sem lélegzett. Aztán szaggatottan kiengedte a levegőt, és Alinda megérezte a karjait a derekán, meg a vállai rázkódását.
– Semmi baj, most már minden rendben lesz – mormolta, ám közben alig tudta visszatartani saját könnyeit.
Még sosem látta sírni Kerryt, egyetlen egyszer sem. Akkor sem, amikor alig tudták kigazdálkodni a lakbért, de még akkor sem, amikor egy pasi majdnem megerőszakolta az egyik buli után. Kerry volt mindig is az erős, az optimista. Ő volt az, aki mindenre talált megoldást, a legrosszabb helyzetből is megtalálta a kiutat, most azonban ahogy ott rázkódott a sírástól a karjai között, annyira megtörtnek tűnt! Alinda szíve fájdalmasan összefacsarodott.
– Mondd el, mi történt! – kérte, amikor Kerry elhúzódott tőle, és megtörölte az öklével nedves arcát.
Ám mielőtt a barátnője válaszolhatott volna, csörögni kezdett Alinda telefonja. Előszedte a táskájából, és ki akarta nyomni a hívást, de Gilbert nevét látta meg a kijelzőn.
– Gilbert az, fel kell vennem – nézett Kerryre.
– Nehogy idehívd! – szisszent fel a barátnője azonnal, Alinda pedig azonnal megrázta a fejét.
– Nem fogom – ígérte, aztán fogadta a hívást. – Gilbert, mi...
– Alinda, jól vagy? – szakította azonnal félbe a férfi.
– Persze.
– Jó, akkor ne menj oda Watfordba! – A mondat nem kérés volt, hanem utasítás, és ezen Alinda egészen megrökönyödött. Gilbert nem volt az az utasítgatós fajta.
– Már itt vagyok.
– Akkor azonnal gyere el, mielőtt... – A férfi hangja elhalt, mintha maga sem tudná, mit is akar igazából mondani.
– Mielőtt? – kérdezett vissza Alinda, fél szemével Kerryt figyelve, aki pár lépéssel arrébb húzódott ugyan tőle, de nem vette le róla a szemét, mintha nagyon is tudni akarná, miről beszélnek.
– A barátnőd lehet, hogy veszélyes – mondta Gilbert sürgetően. – Az előbb beszéltem Greyjel, és elmondta, hogy megtalálták az ujjlenyomatát a késen. Azon a késen, Alinda... És volt valami régi ügye is. Mesélt neked Kevin Thompsonról? A barátja volt, és még tizenévesen nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozott neki.
– Micsoda? – nyögte Alinda. – Ez nem lehet igaz...
– De, sajnos az. Ezért kell eljönnöd onnan, érted már?
Alinda nézte a barátnőjét, és hirtelen fogama sem volt, mi döbbenti meg jobban. Az ujjlenyomatok a gyilkos fegyveren, ami arra utal, hogy ha nem is ő ölte meg Briant, de ott volt, és hozzányúlt a késhez. Vagy az exbaráttal történtek, amiről Kerry semmit sem mesélt. Pedig Alinda azt hitte, mindent elmondanak egymásnak. Ő legalábbis elmondott mindent Kerrynek. Még a legszégyenletesebb gondolatát is. Azt, hogy amikor a szülei meghaltak, majdnem jobban bánkódott a hatalmas adósságokon és a taccsra ment jövőjén, mint azon, hogy elvesztette őket. Ha ő ezt be merte vallani, akkor Kerry miért nem mesélt neki az exbaráttal történtekről? Ám ennek ellenére sem volt képes sarkon fordulni, és csak úgy elmenni.
– Nem hagyhatom itt... – suttogta a telefonba.
– Alinda, kérlek! – Gilbert már szinte könyörgött. – Nem akarom, hogy bajod essen!
– Nem fog. – Alinda nyelt egyet, hogy eltűntesse a torkában képződött csomót, aztán még jobban lehalkította a hangját. – Tudom, hogy nem fog bántani. Kérlek, bízz bennem! Ha végeztem, azonnal felhívlak.
– Ne... – Gilbert azonnal tiltakozni kezdett, és Alinda szíve ugyan belesajdult, de kinyomta a telefont, aztán le is halkította, mert tudta, hogy a férfi újra fogja hívni.
Visszatette a mobilt a táskájába, aztán Kerryre nézett. Igyekezett nem tudomást venni remegő gyomráról, és határozott hangon megszólalt:
– Most pedig mondj el mindent!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések