Vércseppek a hóban - 2. rész

– Jól vagy? – lépett be az anyja aznap este a piros és arany díszekkel felcicomázott vendégszobába, ahol Lilyt elszállásolták.
– Miért ne lennék jól? – szegte fel az állát Lily. – Nem most először volt dolgom holttesttel.
Loretta Bolton egy pillanatra megdermedt, aztán aprót biccentett.
– Persze, persze, mindig elfelejtem, mivel is foglalkozol. Raffaele hogy viselte?
– Ismerte az áldozatot, nyilván nem túl jól.
– Nem örülök, hogy elment ma este dolgozni.
– Pedig talán pont a munka segít neki – mormolta Lily. Neki legalábbis segített. Az apja halála óta folyamatosan dolgozott.
– Csak azt akartam mondani – szólalt meg az anyja újra –, hogy elkészült a vacsora. Ugye velünk eszel?
Lily lázasan kutatott valami kibúvó után.
– Nem vagyok még éhes – bökte ki végül. – Előbb elmennék sétálni. Ha nem gond.
– Természetesen nem. Csak nem tudom, mennyire jó ötlet este egyedül járkálni a városban azok után, ami Alessával történt.
Lily felpattant az ágyról, elővette a Glockját a bőröndje zárható rekeszéből, a fegyvertokkal együtt az övére csatolta, aztán felvont szemöldökkel az anyjára pillantott.
– Magammal viszem a pisztolyom.
– Igen, talán ez lesz a legjobb – sóhajtott fel Loretta, mintha nem lenne biztos benne, mi a rosszabb: egy gyilkos, vagy az, hogy a lánya fegyvert visel. – Visszafelé jövet beugorhatnál Raffaele bárjába. Perla a neve, a Via Planon van. Holnap délután pedig eljöhetnél velünk Davide karácsonyi előadására.
– Majd még meglátom – mondta Lily, és minden szándéka ellenére kicsendült a hangjából a gúny, amit előző esti érkezése óta sikerült féken tartania.
Az anyja zavartan beletúrt a hajába, ami ugyanolyan szőkésbarna és hullámos volt, mint Lilyé, csak ő hosszúra növesztette. Lily ellenben tizenöt éves kora óta mindig vállig érőre vágatta, és még ki is vasalta. Minél kevésbé hasonlít Lorettára, annál jobb.
– Sajnálom – szabadkozott az anyja –, nem kéne megmondanom, mit csinálj. Hisz kikapcsolódni jöttél. Tégy nyugodtan azt, amit szeretnél.
– Úgy lesz. – Lily magára kapott egy pulóvert, a kabátját, a sapkáját, és kimenekült a házból.
Livigno ugyanolyan volt, mint ahogy a mélyre ásott emlékeiben élt. Keskeny utcák, amiken itt-ott jókora kőből felhúzott épületek álltak, máshol többszintes házak, faberakásos teraszokkal. Panziók, éttermek, üzletek. Az út mentén sorakozó kandeláberek aranyszínű fénye megcsillant a havon, az ablakokon sárgásan ragyogott ki a világosság. Túl az épületeken pedig jobbra és balra is ott magasodtak a fehérbe burkolózott hegyek, körbeölelve a várost. Lily újra azt érezte, mint amit a gyerekkorában: mintha egy mesebeli világba csöppent volna.
Most az egyszer megengedte magának, hogy belemerüljön az emlékeibe, aztán egyszer csak azt vette észre, hogy a lábai automatikusan a nagyanyja egykori háza felé viszik.
Ez az épület arrébb állt a nyüzsgő utcáktól, szinte már a hegyek oldalában, nyáron a zöld rét ölelte körül, télen pedig a hó, azt a látszatot keltve, mintha egyedül állna a ház a pusztaságban. A spaletták be voltak zárva, az esti sötétség jótékonyan elrejtette, hogy a ház pompája kezd megfakulni, hisz másfél évtizede üresen állt. Pontosan azóta, hogy Lily megörökölte.
Tudta persze, hogy rég el kellett volna adnia. Minek legyen egy üresen álló háza egy olyan országban, ahová önszántából a lábát se tenné be? Mégsem tudta megtenni. Talán azért, mert úgy érezte, Nonna forogna a sírjában, ha idegenek költöznének be. Vagy azért, mert ha eladná, azzal az utolsó vékony szálat is elvágná, ami az Olaszországban töltött gyermekkorához köti.
Beleszippantott a hűvös, hóillatú levegőbe, aztán hátat fordított a háznak. Semmi kedve nem volt visszamenni az anyjáékhoz, sokkal jobb ötletnek tűnt bevenni magát egy bárba néhány órára. Még akkor is, ha abban a bárban Raffaele is ott lesz.
Könnyen megtalálta a Perlát. Fagerendákból ácsolt épület volt, keskeny ablakokkal, amiket vastagon belepett a pára. Lily belépett az ajtón, a benti meleg azonnal beburkolta. Körbenézett. Durván faragott sötétbarna fa bútorok és félhomály volt mindenütt. Az asztalokon régimódi lámpások narancsos fényt ontottak, a bárpult tetejét különös alakú palackok díszítették, az egyik sarokban a régimódi kályhában tűz égett. A hangszórókból áradó gitárdallam hol lágy volt, hol agresszívvé vált, libabőrt varázsolt Lily karjára, és melegséget a gyomrába.
A bárpult mögött ott állt Raffaele, és ugyanolyan könnyedén keverte a koktélt, ahogy síelt. Sötétbarna haja a homlokába lógott, világos ingén ki volt gombolva a felső két gomb, az ingujjait egészen a könyökéig feltűrte, és így jól látszott a bal alkarját beborító színes tetoválás. Tényleg alig emlékeztetett arra a kamaszra, aki az emlékeiben élt, ettől a felfedezéstől pedig Lily szája úgy kiszáradt, mintha napok óta nem jutott volna vízhez.
Rossz ötlet volt idejönni, döbbent rá, és már épp kihátrált volna az ajtón, amikor Raffaele észrevette. Elvigyorodott, de egészen úgy, mintha már várta volna, hogy felbukkanjon. Végig rajta tartotta a szemét, miközben átnyújtotta a zöldszínű koktélokat a pult előtt várakozó két lánynak, aztán intett neki, Lily pedig már nem menekülhetett.
Kibújt a kabátjából, felakasztotta a fogasra, aztán kényszeredetten odasétált a pulthoz.
– Loretta küldött, hogy csekkolj le, mi? – fogadta Raffaele, Lily pedig megvonta a vállát. Nem akaródzott bevallania, hogy tényleg ez történt.
– Mi van, ha csak inni jöttem? Kérek egy olyan zöld koktélt, amit az előbb készítettél.
– Green Daiquiri, rum van benne.
– Tökéletes lesz.
Raffaele pillanatok alatt elkészítette az italt. Lily maga sem tudta, miért, de nem vonult el valamelyik asztalhoz a koktéllal, ahogy egészen idáig tervezte, hanem felült a pultnál lévő bárszékek egyikére, aztán óvatosan kortyolt egyet a zöld italból.
– Finom – biccentett Raffaele-nek, mire a férfi felhúzott szemöldökkel nézett vissza rá.
– Tehát tudsz kedves is lenni – piszkálódott.
– Csak akkor, ha van rá okom. – Lily felemelte a poharát, és újra ivott.
– Megjegyzem magamnak, hogy a koktél a titok nyitja. – Raffaele a pultra könyökölt, pont Lilyvel szemben. – Miért hoztad a pisztolyodat? – halkította le a hangját.
Lily önkéntelenül is a derekához kapott, de bő, vastag pulóvere eltakarta a fegyverét.
– Honnan tudod, hogy nálam van a pisztoly?
– Felcsúszott a pulóvered az előbb, amikor levetted a kabátodat – vonta meg Raffaele a vállát. – Szóval, miért hoztad?
– Csak Lorettát akartam idegesíteni. Ki nem állhatja, hogy nyomozó lettem, és ezt rendszeresen a tudomásomra is hozza.
Raffaele egy darabig némán méregette.
– Talán csak félt. Azok után, ami apáddal történt, nem is csoda.
Lily legszívesebben azt mondta volna, hogy Lorettának nincs joga aggódni érte azok után, hogy tizenöt évesen elhagyta, de visszaszívta a keserű szavakat.
– Mindegy miért csinálja, rohadt idegesítő.
– Lehet, nekem viszont kapóra jön a munkád. – Raffaele közelebb hajolt, lehalkította a hangját. – Mi a véleményed Alessa meggyilkolásáról?
– Miért kérded?
– Csak mondd el, mit gondolsz.
– Hát – habozott Lily – csak feltételezéseim vannak, mert azon kívül, hogy láttam a holttestet, mást nemigen tudok.
– Jó, akkor mik a feltételezéseid?
– Abból a vérfürdőből kiindulva a gyilkos vagy teljesen bekattant, vagy ez valamilyen személyes ügy, esetleg mindkettő. Én arra tippelek, hogy ismerte Alessát, és ez valami beteges bosszú volt. De mindez tényleg csak tippelgetés. Normál esetben jóval több információ áll a rendelkezésemre egy-egy gyilkosságnál.
Raffaele vonásai megkeményedtek, a szemében felvillant valami makacs eltökéltség, ami ismerős volt Lilynek a másfél évtizede együtt töltött pár napból.
– Ha megoldom, hogy több információt kapj, segítesz kideríteni, mi történt?
– Jobb lenne ezt a helyi zsarukra bízni...
– A helyi zsaruk azt hiszik, hogy egy elmeháborodott teljesen véletlenszerűen pécézte ki Alessát.
– Ezt meg honnan tudod? – ráncolta Lily a homlokát.
– Nem mindegy? Az a lényeg, hogy teljesen rossz irányba indulnak el.
– Nem biztos, hogy az a rossz irány. Lehet, hogy én gondolom rosszul. Eleve nekik több infójuk van.
– Akkor senkinek sem árt, ha te is megtudod azokat az infókat, és elmondod a véleményedet, nem?
Raffaele szája szegletében feltűnt ugyanaz a szemtelen vigyor, mint aznap reggel a sípályán, de a tekintetéig nem ért fel. Abból kétségbeesés sütött. Lily fejében szöget ütött a gondolat, hogy talán eddig rosszul hitte, és Alessa nem csupán a munkatársa és a barátja volt Raffaele-nek, hanem annál több.
– Te és Alessa...? – csúszott ki a száján a kérdés, de Raffaele azonnal közbevágott.
– Nem voltunk együtt, ha erre gondolsz. Nem emiatt akarom kideríteni, mi történt vele. – Elkapta a tekintetét, beletúrt a hajába, csak utána nézett újra Lilyre. – Gyerekkorunkban közel álltunk egymáshoz. Sokat segített anyám halála után.
Lily csak annyit tudott, hogy Raffaele anyja egy háztűzben halt meg jó pár évvel azelőtt, hogy Loretta és Aldo összeszűrték a levet. Sosem kérdezte meg, mi történt pontosan. Igazából nem is érdekelte. Most viszont kíváncsi lett, de úgy sejtette, hogy Raffaele nem akar róla beszélni, így inkább nem faggatózott. A férfi szemébe nézett, és bosszúsan vette tudomásul, hogy bele fog menni az őrült ötletébe.
– Jó, rendben, legyen – fújt egyet, és előre érezte, hogy nagyon meg fogja még bánni ezt.


Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:

A regényeim az Álomgyár karácsonyi akciójának keretein belül 30-50% kedvezménnyel vásárolhatók meg:
A múlt bűnei -50% - 1,495 Ft

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések