Vércseppek a hóban - 4. rész

Lily hangos beszédre ébredt. Legelső pillanatban azt sem tudta, hol van, és ki karattyol körülötte, hisz a londoni lakását egyedül bérelte, és ritkán volt éjszakai vendége. Most viszont, miközben próbálta kinyitni a kevés alvástól parázsként égő szemét, két különböző hangot is észlelt: egy vékonyabb gyerekhangot és egy rekedtes baritont. Davide és Raffaele... Nyögve felült az ágyban, és bosszúsan a két betolakodóra nézett.
– Mit kerestek a szobámban? – kérdezte szigorúan. Már amennyire szigorú tudott lenni bedagadt szemmel és egy kicsit kopott, spagettipántos pizsamafelsőben, aminek az elejét Spongyabob díszítette.
Davide-ben volt annyi jó érzés, hogy bűntudatos képet vágjon. Raffaele azonban nem zavartatta magát, vigyorogva Spongyabobra bámult, jó hosszan és alaposan. Lily felforrósodó arccal maga elé rántotta a takarót, amikor a mellbimbói elkezdtek megkeményedni a férfi kutakodó pillantásának hála, majd Raffaele-re förmedt. 
– Szóval mi a frászt kerestek itt?! – Olyan zavart és dühös lett a teste önkéntelen reakciója miatt, hogy csak utólag jött rá, hogy olaszul beszél. Könnyedén jöttek a szájára a szavak, mintha az a tizenöt év, amit távol töltött, meg sem történt volna, ettől pedig csak még zaklatottabbá vált.
Raffaele elvonta a pillantását a melléről, és a szemébe nézett. Lily egy szörnyű pillanatig biztosra vette, hogy a férfi tisztában van azzal, miért húzta magára a takarót, és még szóvá is teszi, ráadásul az alig tízéves féltestvérük előtt, de szerencsére tévedett, mert Raffaele csak Davide felé bökött a fejével.
– Az öcsénk valahogy rájött, hogy elhoztad magaddal a pisztolyodat, és meg akarta nézni magának. – Ő is olaszul beszélt, hogy Davide értse. – Szerencsére még időben észrevettem, miben mesterkedik.
Lily az éjjeli szekrény felé kapta a fejét, ahová tegnap este csak úgy ledobta a Glockját, elfeledkezve arról, hogy nem egyedül van a házban, és el kéne zárnia.
– Basszus – csúszott ki a száján.
Davide arcáról erre minden bűntudat eltűnt. Mintha Lily káromkodása semmisé tenné azt, hogy belopakodott a szobába fegyvernézőbe.
– Lily, ugye megmutatod, hogy kell lőni? – huppant le nagy lendülettel az ágyra, pár centi híján egyenesen Lily lábszárára, de fel sem tűnt neki. Tovább beszélt, pont ugyanolyan buldózerként, mint Raffaele. – Én is nyomozó akarok lenni, mint te!
Lily megütközve nézett fel Raffaele-re, aki csak megvonta a vállát.
– Ez valami új hóbort.
– Nem is hóbort! – tiltakozott azonnal Davide.
– Múlt héten, amikor bevittelek a Perlába, pultos akartál lenni, öcskös. Azelőtt meg séf, mint apa.
– Igen, igen, de nyomozónak lenni ezerszer érdekesebb. – Davide csillogó szemmel nézett Lilyre, ő pedig nem tudta megállni, elmosolyodott.
– Igen, érdekes. Meg marhára veszélyes. Szóval jobb, ha ezt az ötletedet még átgondolod, oké?
– De azért elmeséled, hogyan szoktad elkapni a gyilkosokat? – forszírozta tovább Davide a témát. Lily úgy döntött, hogy ez még mindig jobb, mintha lőni tanítaná, így rábólintott.
– Igen, de majd később. Most fel kell öltöznöm. Mi lenne, ha addig kimennétek?
Úgy tűnt, Davide tiltakozni akar, de Raffaele belé fojtotta a szót.
– Gyere, öcsi, hagyjuk Lilyt, hogy elvégezze a reggeli lányos dolgait.
Lily a szemét forgatta, mire Raffaele rávigyorgott, aztán kiterelte Davide-t a szobából. Az ajtóból azért még visszafordult. Végighordozta a pillantását Lilyn, kezdve a lábával, fel a combján, át a csípőjén, a hasán, a mellkasáig, amihez Lily még mindig görcsösen szorította a takarót. Aztán a szemébe nézett, a tekintete felparázslott, és most már Lily biztosan tudta, hogy Raffaele figyelmét valóban nem kerülte el a teste korábbi reakciója. És azt is tudni vélte, hogy ez a reakció hatással volt rá is. Ez pedig meg kellett volna, hogy ijessze Lilyt, de ehelyett botorul valami sötét, borzongató izgalmat érzett.
– Reggeli után mehetünk a sípályára? – kérdezte Raffaele, kirántva a bűnös gondolatokból.
Lily zavartan megköszörülte a torkát.
– Persze, mehetünk, csak összekapom magam.
Raffaele bólintott, vetett rá még egy hosszú pillantást, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Lily felsóhajtott. Ez nagyon nem lesz így jó.
Miközben lezuhanyozott és felöltözött, azt mondogatta magának, hogy Raffaele Rossini csak az anyja leendő férjének a fia, nem olyasvalaki, akihez vonzódnia kellene. Egy idegen, nincs semmi köze hozzá. Korábban sem volt, és azután sem lesz, hogy visszamegy Londonba. Addig pedig, amíg itt van, kizárólag Alessa ügyére koncentrál. Mert annak legalább van értelme.
A mantra egészen odáig remekül bevált, míg le nem ment a konyhába, és meg nem látta a három Rossinit.
A konyha a hátsó kertre nézett, az egyik fala csupa üveg volt, így könnyedén beáradt rajta a havon megcsillanó sápadt napfény. A fából ácsolt bútorok vidám narancsos színűre voltak festve, a konyhapulton rengeteg étel sorakozott, mellette az asztalnál pedig ott ült Aldo, Raffaele és Davide. Le sem tagadhatták volna a rokonságot. Mindhárman ugyanolyan magasak és nyúlánkok voltak, még Davide is, az alig tíz éve ellenére. Ugyanolyan sötét volt a szemük, hullámos gesztenyeszínű a hajuk, sármosak a vonásaik, csak a koruk volt más és más.
Alaposan megpakolt tányérok álltak előttük, és egyszerre ettek, beszéltek meg gesztikuláltak, ahogy csak az olaszok tudnak. Lily automatikusan elmosolyodott a látványtól.
Aldo vette észre először.
– Gyere, Lily, egyél, mielőtt ez a két szamár minden kaját felfal.
– Nem hinném, hogy ennyit meg bírnak enni – mutatott Lily a pultra, de azért fogott egy tányért, szedett rá gyümölcsöt meg a kedvenc pudingos süteményét, és leült a három Rossini mellé az asztalhoz. – Loretta hol van?
– Elment fodrászhoz, meg talán ruhapróbára is, vagy valami hasonló női dologra – legyintett Aldo. Lily a mozdulataiban azonnal meglátta Raffaele gesztusait, és elmosolyodott. Közben pedig a mellkasába belehasított valami. Valami megbánásféle. Amiért önként kizárta magát abból, hogy ha csak félig-meddig is, de ebbe a zajos, boldog családba tartozzon. Ettől elkomorodott.
Szó nélkül evett, és hallgatta, ahogy Aldo és a fiai mindenféléről beszélnek, néha belemerülve apróságokba, máskor átrohanva a fontosabb dolgokon. Nem mindenben értettek egyet, és ezt ki is fejezték, de még egy olyan kívülálló is, mint ő, azonnal érezte a szoros köteléket közöttük. Ugyanazt, ami őt és az apját is összefűzte. És amit ő örökre elvesztett, amikor az apját a szeme láttára lelőtték.
Elment az étvágya. Hirtelen zavarni kezdte a vidám diskurzus, a meghitt légkör. Raffaele, mintha megérezte volna a hangulatváltozását, felállt az asztaltól.
– Ideje indulnunk – jelentette be, Lily pedig örömmel engedelmeskedett.
Ezúttal Raffaele autójával mentek a sípályához, egy grafitszürke Fiat pickuppal. A kocsi nyitott hátuljába tették a síléceiket, pár üres sörös láda mellé. Épp odaértek a hegyre Raffaele első órájának kezdetére.
Lily is részt vett rajta. Most már nem érezte azt a pánikszerű félelemet a sípálya tetején, mint előző nap, csak jóleső izgalom húzta össze a gyomrát, ahogy lefelé siklottak.
– Egész jó voltál – vetette oda neki Raffaele az óra végén.
– Remélem, nem fogod azt mondani, hogy azért, mert olyan szuper az oktatóm – cukkolta Lily, mire Raffaele önelégült képet vágott.
– Mi másért? Az oktatód őstehetség.
Lily nem tehetett róla, elnevette magát. Még akkor is mosolygott, amikor Raffaele bekísérte a síiskola bungalójába, sietve bemutatta a bent lévő oktatóknak, aztán elrohant a következő órájára. Lily lehámozta magáról a dzsekijét, és beszédbe elegyedett az emberekkel.
A magánéletében nehezen állt szóba idegenekkel, ám amikor nyomozásról volt szó, könnyedén boldogult. Talán azért, mert tudta, hogy legtöbb esetben ez a titka az ügy megoldásának. Beszéltetni kell az embereket, megismerni őket, és elcsípni azokat az információkat, amiből végül összeállnak a kirakós darabkái. Így hát most is ezt csinálta. A következő egy órában Alessáról beszélgetett a síiskola dolgozóival. 
Türelmesen végighallgatott mindent, amit mondani akartak neki, ha nagyon eltértek a tárgytól, alig érezhető, apró lökésekkel visszaterelte a szót a gyilkosságra. Ám amikor Raffaele visszaért, a kirakós még mindig ugyanolyan kusza volt, mint eddig, Lily pedig bosszús, amiért nem jutott előrébb.
Raffaele, talán azért, mert látta rajta a frusztrációt, azt javasolta, hogy ne felvonóval menjenek le a parkolóba, hanem sítalpon.
– Komolyan nem volt elég neked két óra síelés? – nézett rá döbbenten Lily.
– Két óra az semmi. – A férfi elvigyorodott, a szemére húzta a tükrös síszemüvegét, aztán már el is indult lefelé. Lily nem tehetett mást, követte.
A reggeli napsütés elillant, az eget szürke felhők takarták. Apró, daraszerű hó hullott belőlük, ami megült a sapkájukon, a vállukon, és a levegő is metszően hidegnek érződött. Lily mégsem bánta a síelést.
Egymás mellett haladtak, néha Raffaele begyorsított, arra ösztönözve őt is, hogy nagyobb sebességre kapcsoljon. A szokott lankás kék pálya helyett egy piros felé vezette. Lily pedig ahelyett, hogy megrettent volna, siklott utána, kihívásnak tekintve a helyzetet. A meredekebb részeken a torkában dobogott a szíve, az arca pedig égett a hasogatóan hideg levegőtől, de rég nem érezte magát ilyen elevennek.
Amikor végül lefékeztek a pálya alján, a férfira nevetett. A testében még tombolt a száguldás keltette energia, és hirtelen nem is értette, miért fosztotta meg magát a síelés, a hó és az olasz Alpok örömeitől ennyi éven keresztül.
Raffaele úgy nézett rá, mintha értené, mi zajlik benne. Közelebb siklott hozzá, feltolta a homlokára a síszemüvegét, és megkérdezte:
– Nem is olyan borzasztó hely ez, igaz?
– Igaz – mosolyodott el Lily, és engedélyezte magának, hogy egyetlen pillanatra elmerüljön a férfi étcsokiszínű tekintetében, aztán lehajolt, hogy lecsatolja a lábáról a lécet. – De ideje, hogy a munkára koncentráljunk.
Alessa szülei nem Livignóban éltek, hanem egy másik városban, félórányi autóútra. A Fiat terepjáró könnyedén haladt a havasabb utakon is, Raffaele biztos kézzel fogta a kormányt, az utasteret betöltötte ugyanaz a gitárdallam, amit Lily a Perlában is hallott. És ugyanúgy, mint akkor, most is lúdbőrözni kezdett tőle a karja.
– Mi ez a zene? – kérdezte Raffaele-t.
A szeme sarkából látta, hogy a férfi felé pillant.
– Miért kérded?
– Mert tetszik – felelte Lily egyszerűen. – Egyszerre lágy és agresszív.
– És szereted ezt a párosítást? – Raffaele hangja érdessé vált, és Lily érezte, hogy megint őt nézi.
– Az utat figyeld – szólt rá, mert ez egyszerűbb volt, mint megválaszolni a szemérmetlenül kétértelmű kérdést. Kényszerítette magát, hogy a gyilkosságon járjon az esze, ne a mellette ülő férfin, akinek láthatóan olyan ösztönösen ment a flörtölés, mintha az anyatejjel szívta volna magába. – Az egyik síoktató tett egy megjegyzést Alessáról... 
– Miféle megjegyzést? – kérdezte azonnal Raffaele. Lily igyekezett szó szerint felidézni a mondatot.
– Azt, hogy Alessa nem ezt a sorsot érdemelte, enélkül is eleget szenvedett már. Tudod, mire gondolt?
Lily biztos volt benne, hogy tudja, ám Raffaele jó pár percig nem válaszolt. Közben a gitárdallam szomorúbb, fájdalmasabb lett. Raffaele hirtelen odanyúlt az egyik gombhoz, és kikapcsolta a zenét.
A csend hosszúra nyúlt közöttük. Lily a férfi felé sandított, és észrevette, hogy Raffaele álla megfeszül, és a nyakán az ér úgy pulzál, mintha nehezen tudna uralkodni magán.
– Mi történt Alessával, Raffaele? – kérdezte tőle csendesen.
Raffaele úgy markolta a kormányt, mintha ki akarná tépni a helyéről, de amikor megszólalt, a hangja már-már közönyösnek tűnt. Mintha csak így lenne képes elmesélni a történteket.
– Abban a tűzben, amiben anyám húsz éve meghalt – kezdte –, mi is ott voltunk.
– Te és...?
– Én, Matteo, Alessa... meg Clara. – Raffaele arca eltorzult. Lily ösztönösen felé fordult, és a karjára tette a kezét. A vastag pulóver ellenére is érezte, ahogy a férfi izmai görcsösen összerándulnak, mintha zsigerileg tiltakozna a vigasztalás eme apró gesztusa ellen is. Lily szíve összeszorult, de elhúzta a kezét. Raffaele aprót bólintva megköszönte, aztán színtelen hangon folytatta. – Hárman túléltük. Anyám és Clara nem... Clara Alessa nővére volt.
– Annyira sajnálom, Raffaele!
– Alessa szülei nem sokkal később el is váltak, az apja Ausztriában él. Az anyja és a második férje lakik ebben a házban – biccentett a faszerkezetes épület felé, ami előtt megálltak. – Nem hinném, hogy ennek bármi köze van Alessa halálához. De jobb, ha tudod, hogy Alessa anyja nem csak egy lányát vesztette el, hanem kettőt. Nem tudom, milyen állapotban lesz. Azt sem tudom, képes-e egyáltalán segíteni Alessával kapcsolatban.
– Azért megpróbáljuk – mondta Lily megnyugtató hangon, és közben a szíve kicsit darabokra tört. Ám nem csak Alessa anyjáért, hanem Raffaele-ért is.
Figyelte a férfit, miközben kiszálltak az autóból.  Legszívesebben újra végigsimított volna a karján. Vagy megölelte volna. De a korábbi reakciója miatt egyiket sem merte megkockáztatni. Azt viszont megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg ki nem deríti, mi történt Alessával. Ha másban nem is, legalább ebben segíthet Raffaele-nek.


MEGJELENT!


Gyilkosság a krimifesztiválon kötet és az új kiadású Lowdeni boszorkányhajsza immár minden jelentősebb könyvkereskedésben megtalálható. Skócia, bosszú, halálos nyomozás és mindent elsöprő szenvedély. Ne hagyd ki Lottie és Tristan kalandjait!

Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:

Mindegyik regény nyomtatott és elektronikus formában is megrendelhető tőlem a FairBooks Kiadó webshopján keresztül utánvéttel és online bankkártyás fizetéssel is, akár dedikáltan. A nyomtatott könyvek mellé ajándék könyvjelzőket adunk:

A regényeim megtalálhatóak a következő helyeken is:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések