Vércseppek a hóban - 5. rész

Alessa édesanyja bizonytalan mozdulatokkal nyitott ajtót. Áradt belőle a savanyú alkoholszag, a szeme vörös és dagadt volt, sminkeletlen arcán az elpattant erek és folyamatosan reszkető keze arra utalt, hogy nem egy napja iszik, hanem jóval régebben.
Lily lopva Raffaele-re pillantott, de nem látott meglepetést az arcán, csak szánalmat és szomorúságot. Tehát sejtette, hogy ilyen állapotban fogják találni az asszonyt.
– Raffaele. – Alessa anyja hunyorogva próbált fókuszálni. – Miért jöttél?
– Csak meg akartam nézni, hogy van – felelte csendesen Raffaele. – Tudok segíteni valamiben?
– Mit gondolsz, hogy vagyok? – Az asszony szavai élesebbé váltak, eddig ködös tekintetében felvillant valamilyen indulat. Talán gyűlölet. Raffaele azonban eleresztette a füle mellett az ellenséges hangot, mintha már megszokta volna.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte újra. – Egyedül van itthon?
Az asszony görcsösen összefonta a karját a mellkasa előtt, nem moccant a küszöbről, egyértelművé téve, hogy nem látja szívesen őket. Barackszínű pulóvert viselt, hozzá elegáns szövetnadrágot. Csinos lehetett volna, ha a ruhadarabok nem olyan gyűröttek. Lily kezdte sejteni, hogy egy átlagos napon az öltözködésével és némi sminkkel el tudja rejteni az alkoholizmus egyre jobban kiütköző jeleit a világ elől, de a lánya halála túl nagy csapás volt. Valószínűleg nem volt ereje felölteni a szokásos álcát.
– Ne kérdezgess! – sziszegte a nő Raffaele képébe, aztán szikrázó dühe ijesztően gyorsan váltott át szaggatott zokogásba.
– Hadd segítsek! – kérte Raffaele, és már lépett volna be a lakásba, de Alessa anyja felemelte remegő kezét, és megállította.
– Eleget tettél már! – csattant fel, majd újra felzokogott. – Én csak... egyedül akarok lenni – hebegte, aztán visszatántorgott a házba, és bevágta az orruk előtt az ajtót.
Lily döbbenten meredt utána. Egy hosszú pillanatig csak a feltámadó szél süvítése hallatszott, ami apró, szúrósan hideg havat fújt a nyakukba, meg az úton elhúzó magányos kocsi zaja. Lily Raffaele felé fordult, aki még mindig megkövülten állt az ajtó előtt.
– Amikor azt mondtad, nem tudod, milyen állapotban lesz, nem épp erre számítottam – ismerte be.
Raffaele egy pillanatra lehunyta a szemét, csak utána válaszolt.
– Akkor kezdett el inni, amikor Clara meghalt. Néha jobb a helyzet, vannak tiszta időszakai, az utóbbi időben egyre többször, de a történtek nyilván visszarántották.
– Nagyon sajnálom!
Raffaele merev arccal megvonta a vállát. Lily ilyen csüggedtnek korábban még sosem látta, és ettől feltámad benne a vágy, hogy megvigasztalja, de mielőtt bármit is tehetett volna, Raffaele visszaindult a kocsihoz, és menet közben elővette a telefonját.
– A második férje Milánóban dolgozik – mondta, amikor Lily mellé ért. – Szólok neki, hogy haza kéne jönnie. Lehet, hogy még nem is tud Alessa haláláról.
Beültek az autóba, közben Raffaele beszélt Alessa mostohaapjával, aki tényleg nem tudott semmiről, majd felhívott még valakit, aki egy szenvedélybetegeknek létrehozott központban dolgozott, és megszervezte, hogy addig is nézzenek rá Alessa anyjára. Csak ezután indultak el visszafelé Livignóba, ám Raffaele arca még mindig feszültnek tűnt.
– Mindent megtettél, amit lehetett – mondta neki Lily, de a férfi komoran megcsóválta a fejét.
– Néha a minden is kevés.
– Alessa anyja máskor is ilyen barátságtalan veled?
– Általában igen, de mielőtt elítélnéd, tudnod kell, hogy megvan rá az oka.
– Az tény, hogy néha elég idegesítő tudsz lenni, de azt nem hiszem, hogy ekkora ellenszenvre okot adtál volna – bukott ki Lilyből.
Raffaele arcán feltűnt a szokásos önelégült vigyor.
– Máris kezdesz megkedvelni, mi?
– Azért ezt így nem jelenteném ki. – Lily igyekezett szigorú maradni, de csak nehezen tudta palástolni saját mosolyát. – Egyébként komolyan kérdezem. Miért viselkedik így veled? A nyomozás miatt fontos lenne átlátnom a viszonyokat.
Raffaele arcáról nyomban eltűnt minden jókedv, és megint úgy szorította a kormányt, mintha az élete múlna rajta.
– Clara, Alessa, Matteo és én nem csak barátok voltunk tizenöt évvel ezelőtt – szólalt meg végül –, hanem egy bandában is játszottunk.
– Zenéltetek? – lepődött meg Lily.
– Ne gondolj semmi komolyra, zenerajongó gyerekek voltunk csak. A mi garázsunkban gyakoroltunk, és felléptünk párszor az iskolai bulikban, de ennyi. Vagyis ennyi volt addig, amíg meg nem láttam egy versenyt, amit pont olyan amatőr bandáknak rendeztek, mint amilyenek mi voltunk, és rá nem beszéltem a többieket, hogy próbáljuk meg. Veronában volt a verseny, anyám kísért el minket. A verseny előtti napon kigyulladt a szállásunk, és a többit már tudod.
Bár Raffaele hangja végig semleges maradt, Lily mégis érezni vélte a szavai mögött a fájdalmat és az önvádat.
– Nem a te hibád az a tűz.
– A tűz talán nem, de miattam voltunk ott. Ha nem veszem rá a többieket a versenyre, még mindig élne Clara és az anyám is.
– Ezért hagyod, hogy Alessa anyja így bánjon veled! – döbbent rá Lily. – Emiatt maradtál itt Livignóban. Hogy segíts Alessáéknak... Meg talán az apádnak is.
– Apámnak szerencséje volt, találkozott az anyáddal, és túltette magát a történteken. Alessa anyjának viszont sosem sikerült. – Beértek Livignóba, de nem Loretta és Aldo háza felé tartottak, hanem az ellenkező irányba, majd leparkoltak egy kis fehérre meszelt épület előtt. – Egyébként szeretek itt élni – villantotta rá Raffaele a tekintetét figyelmeztetően, mintha jelezni akarná, hogy szálljon le a témáról.
Lily bólintott. Igen, az egyértelmű, hogy a férfi szereti Livignót, de az ugyanúgy egyértelműnek tűnt, hogy vezekel valami olyasmiért, amit el sem követett. Lily szerette volna ezt elmagyarázni neki, de Raffaele arcáról könnyedén le tudta olvasni, hogy nem díjazná, így inkább nem mondott semmit, helyette megkérdezte:
– Hová jöttünk? – biccentett az apró házra.
– Itt lakott Alessa. Gondoltam, körülnézhetnénk bent.
– Nem hiszem, hogy a rendőrök jó néven vennék, hogy betörünk az áldozat lakásába – jegyezte meg Lily, mire Raffaele elmosolyodott, és egy kulcsot húzott elő a zsebéből.
– Nem számít betörésnek, ha van kulcsom – mondta, és már ki is pattant az autóból. Lilynek pedig ismét nem maradt más választása, mint követni, ahogy az utóbbi másfél napban már oly sokszor.
A ház előtt nem hányták el az előző este esett havat. Lily csizmája bokáig süllyedt benne, Raffaele bezzeg olyan könnyedén haladt, mintha tiszta aszfalton lépkedne. A kis fehér ház barna cserépteteje mögött az ég barátságtalanul acélszürke volt, és hiába járt az idő még csak dél körül, komor köd ült meg mindent, a körülöttük lévő hegyek teteje pedig a sűrű felhőktől nem is látszott. Egy csapat fekete madár riadtan károgva szállt fel a ház mögül, Lily beleborzongott a hangba.
– Azt mondtad, nem volt semmi közöttetek Alessával. Akkor hogyhogy van kulcsod a házához? – kérdezte meg, miközben felfele kaptattak a síkos lépcsőn.
Igyekezett nem törődni a kellemetlen szúrással a gyomra tájékán, hisz nincs joga rosszul éreznie magát amiatt, hogy Raffaele ezek szerint mégis eljárt Alessához, az ok pedig nyilvánvalóan nem baráti volt.
Raffaele rávillantott egy szemtelen vigyort, mintha tisztán olvasna a gondolataiban.
– Nyugi, csak azért van kulcsom, mert enyém a ház – mondta. Lily meglepetten állt meg mellette, amikor az ajtóhoz értek.
– Én azt hittem, a kocsmád feletti lakás a tied.
– Korábban itt laktam. – Raffaele kinyitotta az ajtót, aztán kitárta, és előreengedte Lilyt. – De aztán Alessa szülei elköltöztek a városból, eladták a házukat, ő meg maradni szeretett volna, így kiadtam neki ezt a helyet – mutatott körbe. – Magamnak pedig rendbe hoztam a kocsma feletti szobát.
Lily körbenézett az otthonosan kialakított nappaliba, ahová beléptek. Az egyik fal mellett takaros kandalló állt, vele szemben pihepuhának tűnő ülőgarnitúra, a másik fal mentén egy ajtó nyílt, amin keresztül be lehetett látni egy hatalmas, kovácsoltvas ágyra. Lily felbámult a férfira, és hirtelen nem is tudta, mit mondjon.
– Kedves volt tőled, hogy átengedted neki ezt a házat – nyögte ki végül.
– Fizetett érte – rántotta meg a vállát Raffaele, és Lily valami különös oknál fogva biztos volt benne, hogy a férfi csak jelképes összeget kért Alessától. Ahogy abban is, hogy a kocsma feletti lakrész jóval szűkösebb és kevésbé otthonos, mint ez a ház. Ám azt is teljes bizonyossággal tudta, hogy Raffaele nem szeretné, hogy ezeket kimondja, ettől pedig forróság kezdett kavarogni a gyomrában, ami lassanként szétáradt az egész testében.
Raffaele nem csak nevetségesen jóképű, de még jólelkű is... Lily pedig kezdte sejteni, hogy minél több időt tölt el vele, annál nagyobb bajba keveredik. Ennek az olasz útnak nem így kellett volna alakulnia. Nem kellene egyre szimpatikusabbnak találnia azt az egykori kamaszfiút, akit eddig csupán gyűlölt, hisz elvette tőle az anyját.
Csak épp Lily, bár minden porcikája tiltakozott ellene, kezdte sejteni, hogy nem ennyire egyszerű a helyzet. Egyre nehezebb volt úgy tekintenie azokra a régi eseményekre, mint eddig: Egy fekete-fehér történetként a gonosz anyáról, aki elhagyja a lányát és a férjét egy új, talán jobb családért.
Mert mi van, ha Aldót tényleg Loretta mentette meg attól, hogy olyan ronccsá váljon, mint Alessa anyja? Mi van, ha Raffaele amiatt nem kezdett önpusztításba, mert kapott egy új anyát? Mi van, ha ezért segít most másokon? Lehet, hogy nekik nagyobb szükségük volt Lorettára, mint neki magának?
Lily még mindig nem tudott felelni ezekre a kérdésekre, de már érezte, hogy a válaszok talán nem olyan egyértelműek, mint ahogy eddig hitte.
– Azért nézzünk körül gyorsan – javasolta Raffaele-nek, lerázva magáról a zavarba ejtő gondolatokat. – Mert talán van kulcsod, de ha itt találnak minket a rendőrök, akkor nem fognak örülni nekünk.
– Oké – biccentett Raffaele. – Mit keressünk?
– Bármit, amiből rájövünk, kivel találkozott tegnapelőtt este. A mobilja és a többi kütyüje biztos a zsaruknál van, és valószínűleg nem tudtak meg belőlük semmit, különben Matteo szólt volna róla. De az íróasztalán lehet valami fecni, amira feljegyzett valamit.
– Majd én átnézem az íróasztalt – mondta gyorsan Raffaele, mintha nem akarná, hogy Lily kutakodjon Alessa fiókjaiban.
Lily figyelte, ahogy a férfi eltűnik a hálóban, ahol sötétbarnára pácolt, robosztus íróasztal állt, aztán alaposabban szemügyre vette a nappalit, ám nem sok néznivalója akadt. A polcon állt pár könyv, néhány újság és egyetlen dísz, ami egy síelőt ábrázoló szobor volt. Valamilyen kőből faragták, és meglepően valósághű volt, mintha Alsessáról mintázták volna. A vonásaira, de még a sapka alól előbújó hajára is figyelmet fordított a készítője, a talpára pedig rá volt vésve, hogy a legszebb síelőnek. Lily összevont szemöldökkel nézte a szobrot.
– Alessának tuti nem volt pasija? – kiáltott be Raffaele-nek a hálóba.
– Nem. Vagy ha igen, akkor még előttem és Matteo előtt is titkolta.
– Hm – mormogta Lily, és tovább nézelődött.
A falon függött pár egész szép kép, az egyik keretbe azonban egy egyszerű gyerekrajzot tettek, amin egy csomó apró pálcikaemberke állt, előttük pedig egy nagyobb, aki mintha vezényelt volna. A sarkába egy óvoda nevét írták.
– Alessa óvodában is dolgozott? – kérdezte meg Lily Raffaele-től.
A férfi hangja még mindig a hálószoba mélyéről csendült.
– Ének foglalkozásokat tartott. Azután, ami történt, többé már nem játszott egyikünk sem, de a magunk módján igyekeztünk közel maradni a zenéhez. Alessa ezekkel a foglalkozásokkal.
– És te?
– Én a Perlába szervezek hétvégenként fellépéseket a környékbeli zenekaroknak.
Lily elmosolyodott, annyira jellemző volt ez a megoldás Raffaele-re, aztán átment a konyhába.
Ez volt a legnagyobb helyiség. A nappalitól csak egy derékig érő pult választotta el, ami kicsit emlékeztette Lilyt a Raffaele kocsmájában lévő bárpultra, csak efölött hosszú, keskeny polc húzódott, amin mindenféle méretű és formájú poharak álltak. Lilynek volt egy olyan érzése, hogy ezek a ház tartozékai, nem Alessa holmija.
Lassan körbefordult a helyiségben, szemügyre vette a sötétbarnára festett szekrényeket, a szintén sötétbarnára pácolt asztalt. Talán a szín miatt az egésznek a hangulata nagyon férfias volt. Lily könnyedén el tudta képzelni Raffaele-t, ahogy a tűzhely előtt áll, és keverget valamit, pedig még abban sem volt biztos, hogy tud-e a férfi főzni. Bár az apja séf, nyilván megtanult tőle ezt-azt, Lily pedig azon kapta magát, hogy elmereng, milyen lenne egy vacsora a Raffaele-lel... Aztán dühösen elfintorodott, amikor rájött, mit csinál. A kutatásra kell koncentrálnia!
Aprólékosan átnézte a szekrényeket, a fiókokat, de csak konyhai eszközöket talált. Bosszúsan ment oda az ablakhoz, hogy kinézzen a hátsó kertbe.
Odakint mindent beborított a hó. A kertet ködfoltok pöttyözték, és a ház mögött álló fából épített tároló tetejéről jégcsapok lógtak. Lily már fordult volna el, amikor észrevette a tároló ajtaja felé vezető nyomokat. Végigfutott a hátán a borzongás. Előző éjjel sok hó esett. Azok a lábnyomok nem lehetnek tegnapiak.
– Raffaele! – kiáltotta, és mire a férfi bejött a konyhába, Lily már elő is kapta a pisztolyát.
– Mi történt? – nézett a férfi a fegyverre.
Lily a lábnyomokra mutatott, aztán a tároló ajtajára.
– Valaki járkált itt ma, és ugyan ilyen távolságból nem látom jól, de mintha a lakat az ajtón nem lenne a helyén. Megnézem.
Elindult kifelé, Raffaele felkapott egy elemlámpát a pultról, és jött utána. Lily egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy ráparancsol, maradjon bent, de előre sejtette, hogy hiábavaló időpazarlás lenne. Így hát ketten kerülték meg a házat, a talpuk alatt ropogott a friss hó, a szél vészjóslóan süvített, a levegőben pedig kesernyés füstszag terjengett.
A kis ház az utca végén állt, mögötte már a havas mező húzódott, távolabb pedig a hegyek. Lily hirtelen nem is értette, minek csalta el Alessát a gyilkosa. Ebben a félreeső épületben is megölhette volna úgy, hogy nem tűnik fel senkinek. Hisz az sem tűnt fel, hogy valaki járkált a kertben...
– Bárki is volt, arról jött – morogta fojtottan Raffaele a mező felé mutatva, ahol jól látszódtak a további mély lábnyomok.
– Vagy onnan – biccentett Lily a ház másik sarka felé, ahol újabb sor nyom tűnt fel. – Az is lehet, hogy még itt van. Szóval ne csinálj semmi hülyeséget.
Raffaele csak elhúzta a száját, de nem mondott semmit. Némán folytatták tovább az útjukat. Lily igyekezett meghúzódni a kertben álló fák és bokrok mögött, de így is felállt a hátán a szőr a gondolattól, hogy talán valaki a tároló résnyire nyitott ajtaja mögül figyeli őket.
A szemét az ajtón tartotta, hogy a legkisebb mozgására tüzet tudjon nyitni, de a tároló környékén nem moccant semmi. Ennek ellenére mire odaértek, Lily háta leizzadt, a szíve pedig kalapált, és lelki szemei előtt az apja mozdulatlan, véres testét látta.
Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa a gondolatait, és az ajtón lifegő lakatra nézett.
– Tényleg feltörték – tátogta.
Raffaele arca megfeszült, aztán hangtalanul az ajtóhoz ment, majd rá pillantott. Lily bólintott, mire a férfi a felkapcsolt zseblámpával a kezében belökte az ajtót, Lily pedig előre szegezett pisztollyal lépett oda a nyíláshoz, és körbepásztázta a helyiséget.
Legelőször a vér fémes, gyomorforgatóan nehéz szagát érezte meg. Csak utána látta meg az egyik sarokban az eszméletlen alakot, akit, mint egy rongybabát, egy nagy dobozhoz támasztottak. Szürke dzsekijén egyetlen késszúrás helye látszott, körülötte minden csatakos volt a vértől. Lily az arcába bámult, és felszisszent, amikor felismerte.
– Matteo! – kiáltotta Raffaele. Oda akart rohanni a barátjához, de Lily megelőzte. A földön ülő férfihoz lépett, és ellenőrizte a pulzusát. Gyenge volt, alig érezhető, de élt.
– Életben van! Megzavarhattuk a gyilkost. Te hívd a mentőket, én próbálok csinálni valamit a sebével.
Raffaele remegő kézzel tárcsázott, Lily pedig kibújt a kabátjából, és Matteo mellkasára szorította az anyagot, hogy tompítsa a vérzést. 
– Ne add fel – súgta a férfinak, és közben azért imádkozott, hogy Matteo kibírja, amíg ideér a segítség.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések