Vércseppek a hóban - 6. rész

– Örülök, hogy ma velünk vacsorázol. – Loretta halványan elmosolyodott, Lily pedig szótlanul biccentett.
Egész délután a kórházban volt. Úgy érezte, hogy Raffaele-lel kell lennie, miközben az orvosok Matteo életéért küzdöttek. Nem mintha túl sokat tudott volna tenni. Órákon keresztül némán ült Raffaele mellett, mert nem tudta, mit mondhatna azon kívül, hogy minden rendben lesz, ami nem csak üres frázis lett volna, de még talán hazugság is. A Raffaele melletti néma ücsörgés miatt viszont lemaradt Davide karácsonyi előadásáról. Leginkább ezért vacsorázott aznap este Lorettával és Davidével. Kicsit kárpótolni akarta a féltestvérét. Habár Davide egy szóval sem panaszkodott.
– Akkor holnaptól nincs suli? – pillantott a fiú felé. Davide szája épp tele volt spagettivel, így csak némán bólogatott. – Holnap csinálhatnánk valamit közösen – ajánlotta fel Lily saját maga számára is váratlanul.
– Tök jó lenne! – Davide arca egy szempillantás alatt felragyogott. – Eljöhetnél velünk karácsonyfát választani. Vagy játszhatnánk az Xboxomon. Lefogadom, hogy a Call of Dutyban megvernél.
Lily nemigen értett a videójátékokhoz, de hallott már a Call of Dutyról. Meglepve nézett Lorettára.
– Hagyod, hogy egy lövöldözős videójátékkal játsszon?
Az anyja megvonta a vállát.
– Ha eltiltanám, akkor valamelyik barátjánál játszana.
– Mondja ezt az, aki annak idején azt sem engedte meg, hogy sminkcuccokat vegyek.
– És persze ennek ellenére kisminkelted magad, csak épp a barátnőidnél. Tanultam is belőle, mint látod.
Egy pillanatig némán meredtek egymásra. A vita lehetősége ott lógott a levegőben, aztán mégis inkább mindketten elmosolyodtak.
Megették a desszertet, a hihetetlenül finom tiramisut, amit Aldo még azelőtt készített, hogy elment dolgozni az étterembe. Közben szokatlanul békés volt a légkör. Lily nem is emlékezett rá, mikor töltött el ennyi időt az anyja társaságában vita és kényelmetlen hallgatás nélkül. Bár ez leginkább Davide érdeme volt, ő vitte a szót. Lelkesen beszélt a videójáték gyűjteményéről, arról, hogy mit szeretne karácsonyra, és milyen tervei vannak a szünetre.
– Raffaele és Matteo el akartak vinni korcsolyázni, amíg anyáék elutaznak. De ez biztos, hogy elmarad – jegyezte meg.
Lily hirtelen nem is tudta, mit mondjon erre. Vacsora alatt kerülték a témát, hogy Matteo kis híján meghalt, és még most is válságos az állapota, de Davide azért leszűrte a lényeget. Lily azt sem tudta eddig, hogy Raffaele fog vigyázni az öccsükre, amíg Lorettáék nászútra mennek. És valószínűleg még sok minden mást sem tudott. Talán tényleg ideje lenne jobban részt vennie a családja életében...
– Lehet, hogy Raffaele azért elvisz korcsolyázni – szólalt meg Loretta –, de meg kell ígérned, hogy nem nyaggatod emiatt.
– Nem fogom – bólintott Davide nagy komolyan. – Nem vagyok már kisgyerek, tudom, hogy Raffaele szomorú amiatt, ami Alessával és Matteóval történt. Ahogy te is szomorú vagy amiatt – pillantott Lilyre –, amiért az apukád meghalt.
Lily torka ettől úgy összeszorult, hogy képtelen volt bekapni még egy falat tiramisut.
– Igen, én is szomorú vagyok – mormolta, aztán letette a villáját, és felállt az asztaltól. – Most felmegyek, ha nem gond. El kell intéznem egy telefont.
Kiiramodott a konyhából, közben végig a hátában érezte Loretta és Davide pillantását. Persze senkit sem kellett felhívnia. Két nappal karácsony előtt ugyan kit is hívhatna?
Amikor felért a szobájába, magára csukta az ajtót, és leroskadt az ágyra. Négy hónap telt el azóta, hogy az apját lelőtték. Bosszúból. Azért, mert Lily feldühített valakit egy nyomozás során. A legrosszabb az egészben, hogy ha újrakezdhetné, ugyanezt csinálná. Egyszerűen azért, mert a nyomozás szempontjából az volt a helyes.
Ám közben meg azt kívánti, hogy az a rohadék bárcsak rajta állt volna bosszút, bárcsak őt ölte volna meg, nem az apját, aki semmiről sem tehetett. Csupán arról, hogy arra nevelte a lányát, mindig álljon ki a bántalmazottak mellett...
Lily felsóhajtott, és összekucorodott az ágyon. A csukott ajtón keresztül is hallotta, hogy Davide feljön az emeletre, és azt is, hogy Loretta még utána kiált valamit, majd a féltestvére szobájában felharsant valami zaj, talán videójáték, talán a tévé, Lily nem tudta eldönteni. Még mindig az apja töltötte ki minden gondolatát.
Összeszorította a szemét, próbálta kizárni a képet, ahogy a férfi ott fekszik az otthonuk előszobájában, vérbe fagyva. Azóta képtelen volt belépni úgy a lakásba, hogy ne ezt lássa. Talán emiatt is jött el Olaszországba, hogy kicsit elszabaduljon ettől. Nem mintha elszabadulhatna. Az apja holttestének a látványa vele marad, bárhol is van.
Még erősebben összeszorította a szemét, és próbált inkább Alessa meggyilkolására és a Matteo elleni támadásra koncentrálni. Hisz ez az, ahol még van esélye tenni valamit. Ráadásul egész délután ott volt a tudata peremén egy momentum, de mint egy pillangó, folyton elrepült, mielőtt megfoghatta volna. Hátha most rájön, mi az. Ám a gondolatai egyre ködösebbé váltak, aztán teljesen összemosódtak...
Arra riadt, hogy teljesen csendes a ház körülötte, és valaki ráterített egy plédet. A nyaka elzsibbadt a díszpárnától, amit valahogy álmában a feje alá gyűrt, a szája pedig száraz volt attól a néhány korty bortól, amit a vacsora mellé megivott.
Kihámozta magát a plédből, nyögve feltápászkodott, és a mobilja után nyúlt. Tizenegy múlt. Nem csoda, hogy minden csendes, biztos mindenki alszik már. De azért kilesett a folyosóra.
A lámpák le voltak kapcsolva, csak a saját szobájából szűrődött ki egy kis világosság. Így azonnal meglátta, hogy Raffaele szobájának az ajtaja nyitva áll. És azt is észrevette, hogy a szoba üres, az ágy érintetlen, ettől pedig nyomban elfogta a rossz érzés.
Valaki meggyilkolta Alessát, aztán megpróbálta Matteót is megölni. Mi van, ha újabb gyilkosságot tervez...?
– Francba! – szisszent fel Lily, amikor rádöbbent, mi az, ami egész nap fürge pillangóként ott keringett a gondolatai között.
Alessa és Matteo mind a ketten ott voltak abban a veronai tűzben húsz évvel ezelőtt. Mind a ketten túlélték a tüzet. Mi van, ha ezért akarja megölni őket valaki? Lily érezte, hogy muszáj többet megtudnia arról a tűzről. Főleg, hogy Raffaele is ott volt... Mi van, ha ő lesz a következő...?
Lily tagjait egy pillanatra jéggé dermesztette a félelem. Aztán már ugrott is oda a telefonjáért, és tárcsázta Raffaele-t, de a férfi nem vette fel. A félelem görcsbe rántotta a gyomrát. Aztán ráeszmélt, hogy a Perla tizenegykor zár. Talán Raffaele nem ért még haza. Ennek ellenére Lily képtelen volt a szobájában ülni és várni. Inkább úgy döntött, hogy elsétál a Perlához.
Felöltözött, és kisurrant a házból. Odakint az utcai lámpák fénye narancssárgára festette a nagy, lomha pelyhekben hulló havat. Lily leszegett fejjel indult el a néptelen utcán. Minden árnyékban Raffaele-t vélte felfedezni, de a férfi egyszer sem jött vele szembe.
A Perla keskeny ablakain csak az éjszakai világítás szűrődött ki, nem volt semmi mozgás odabent. Lily lelki szemei előtt ismét felrémlett az apja holtteste, de lerázta magáról az emléket. Bele-belesüppedve a hóbuckákba akkurátusan mindegyik ablakon belesett, hátha meglát mégis valamit, de odabent senki sem volt. Lily ennek ellenére az ajtón is bezörgetett.
– Már zárva a bár – jött egy hang, de nem bentről, hanem az épület oldala felől. Lily ijedten pördült a hang irányába.
A sarkon egy alacsony nő fordult be, többször is a nyaka köré tekert egy szivárványszínű sálat, de annak a vége még így is majdnem a földet seperte.
– Tudom, hogy zárva van – felelte Lily. – Raffaele-t keresem.
A nő megtorpant, és homlokráncolva nézett rá. Legalábbis Lily úgy képzelte, hogy ráncolja a homlokát, mert látni azt sem nagyon látta a kötött sapkától, amit a nő jó mélyen a fejébe húzott.
– Te vagy Loretta lánya, igaz? Lily? – kérdezte, Lily pedig bólintott.
– Igen.
– Én pedig Ester, a mostohabátyádnak dolgozom. Épp most zártam.
Lilyből ezt hallva kiszaladt a levegő.
– Akkor Raffaele már korábban elment?
– Nem, odafent van – biccentett Ester az emelet felé, Lilyt pedig szinte letaglózta a megkönnyebbülés. Aztán ő is felfelé nézett, de az egyetlen ablakon még annál is kevesebb fény szűrődött ki, mint lent a bárból.
– De sötét van – állapította meg a nyilvánvalót, mire Ester csak megvonta a vállát.
– Beengedjelek? – vette elő a zsebéből a kulcsát.
Lily tudta, hogy nemet kellene mondania. Meggyőződött arról, hogy Raffaele-nek semmi baja, nem kéne rátörnie, amikor valószínűleg nem akar vele beszélni, hisz a telefont sem vette fel, és a kórházban sem nagyon volt beszédes kedvében. Mégsem tudott csak úgy elsétálni.
– Igen, köszi – mormolta végül Esternek.
A nő minden tovább szó nélkül beengedte, aztán intett, és eltűnt az utcán. Lily még egy hosszú pillanatig nézett utána az egyik ablakon keresztül, közben odafentről gitárdallam hallatszott.
Lily úgy érezte, mintha betörne Raffaele privát szférájába, és hirtelen nem is tudta, mi a fenét keres itt. Ha Ester nem zárta volna be mögötte az ajtót, lehet, hogy inkább kimenekül. Így viszont nem volt választása.
Elment a bár mellett, be abba a beugróba, ahonnan a mosdók is nyíltak. Innen vezetett fel a lépcső a felső szintre. Keskeny volt, és meredek, csoda, hogy Raffaele fel tud menni rajta, gondolta Lily, miközben dübörgő szívvel felkaptatott a fokokon.
A zene hangosabb lett, és valahogy élőbb. Lily csak akkor döbbent rá, miért, amikor felért a lépcsőn, és meglátta Raffaele-t.
A szobát csak a sarokban álló kis, fekete kályha világította meg, ami ontotta magából a meleget. De a forróságnak, ami Lily gyomrába költözött, ehhez semmi köze nem volt. Raffaele az apró szoba egyetlen székén ült, az inge ki volt gombolva, elővillant alóla tetoválásokkal borított mellkasa. A kezében gitárt tartott, hosszú ujjai könnyedén mozogtak a húrokon. A zene mélabús volt, és fájdalmas, libabőrt varázsolt Lily testére, és valami miatt az apját juttatta eszébe. Pislognia kellett, mert hirtelen könnyek kezdték el marni a szemét.
Raffaele, mintha megérezte volna a jelenlétét, felnézett rá. Még pengetett párat a gitáron, aztán abbahagyta a zenélést, de nem szólalt meg, némán nézték egymást.
– Ez... gyönyörű volt – suttogta Lily. – Ami az autóban szólt, meg a bárban, azt is te játszottad, ugye?
– Azt, ami egyszerre lágy és agresszív? – görbült mosolyra Raffaele szája. – Igen, én, és örülök, hogy tetszett.
– Színpadon lenne a helyed.
Raffaele tekintete elsötétült.
– Nem! Azt a lehetőséget eljátszottam.
– Olyasmiért vezekelsz, amiért nem vagy hibás. Nem tudok mindent, ami akkor történt, de azt tudom, hogy nem a te hibád volt az a tűz.
Raffaele nem felelt, de sütött róla, hogy nem ért egyet. Gyengéd mozdulattal támasztotta a gitárt a falnak. Aztán odajött hozzá.
– Én pedig azt tudom – szólalt meg –, hogy nem a te hibád az apád halála, mégis magadat vádolod miatta. Nem is különbözünk egymástól annyira, nem igaz? – húzta fel a szemöldökét.
Lily nem kérdezte, Raffaele honnan tudja ezt, viszont kínosan a tudatában volt annak, milyen közel áll hozzá a férfi. A gyenge fény ellenére is ki tudta venni a mellkasán a tetoválásokat, de még az égési hegeket is, amiket Raffaele elfedni igyekezett velük. Nem tudta, mi ütött belé, de fel akarta emelni a kezét, és végig akarta húzni az ujjbegyeit a sebeken, hogy érezze az egyenetlenségüket. Hogy érezze a hegek mögött húzódó kínt. Sejtette, hogy ez sokkal fájóbb még most is, mint amilyenek az égési sérülések valaha is voltak.
De nem emelte fel a kezét, csak nyelt egyet, és Raffaele szemébe nézett.
– Többet kell tudnom arról a tűzről, mert azt hiszem, amiatt támadták meg a barátaidat. Talán azért, mert ők túlélték.
Raffaele vonásai megkeményedtek.
– Húsz éve történt. Miért ölne érte most valaki? És egyáltalán ki? Tisztában vagy vele, hogy ezzel az én családomat és Alessa családját vádolod? Hisz Clara és az anyám halt meg a tűzben, akkor az elméleted szerint valaki miattuk áll bosszút. El tudod ezt az apámról képzelni? Vagy Alessa anyjáról? El tudod képzelni, hogy megölje a saját lányát? – A férfi elmormolt valami olasz káromkodást, elfordult tőle, és a fal mellé húzott íróasztalra támaszkodott.
Lily nem számolt azzal, hogy Raffaele-t feldühíti a feltételezése. Igazából még nem is látta ilyen dühösnek. Kivéve kamaszkorukban, de akkor sem ez a jeges indulat áradt belőle. Ennek ellenére muszáj volt tovább folytatnia.
– Én sem tudom, miért most történik ez, de azt súgja a megérzésem, hogy a tűzhöz kapcsolódik – magyarázta. – Ha az neked jobb, Aldót és Alessa anyját kihúzhatjuk. Már csak azért is, mert Alessa anyja nem ért volna oda előttünk Alessa házába, hogy megtámadja Matteót. Apád pedig nyilvánvalóan boldog anyámmal, nem hinném, hogy bosszún törné a fejét, miközben házasodni készülnek. De talán van még másvalaki... Alessa vér szerinti apjáról mit tudsz? Clara pedig idősebb volt nálatok. Nem lehet, hogy volt barátja?
Először úgy tűnt, Raffaele nem fog válaszolni. Aztán mégis visszafordult felé, és beszélni kezdett, bár összefont karjából még mindig az látszott, hogy nem veszi komolyan ezt a teóriát.
– Alessa apja Salzburgban él, újra megnősült, úgy tudom, boldog a házassága. Ritkán jön haza, akkor is a családjával együtt, és biztos nem karácsonykor.
– Azért ellenőrizzük le, hogy most is Salzburgban van-e.
Raffaele mereven biccentett.
– Holnap felhívom, megvan a száma. Clarának pedig volt barátja, igen, aki ugyan itt él, de épp most születtek ikrei. Nem hinném, hogy a gyerekkori szerelme miatt gyilkolni kezdene, nem is nagyon lenne rá kapacitása a kakis pelusok mellett.
Lily erre felnevetett, és Raffaele is elmosolyodott. A köztük húzódó feszültség kicsit enyhült.
– Tényleg sajnálom, hogy a múltban turkálok – nézett fel Lily a férfira bocsánatkérően –, de a nyomozás így működik. Előássuk a szennyest, és próbáljuk kideríteni, ki ölt miatta.
– Megértettem. – Raffaele bólintása ezúttal barátságosabb volt. – Ennek ellenére tényleg nem hiszem, hogy az érintettek közül bárki ölne. A tűzről pedig már nagyjából mindent tudsz. Annyit mondhatok még, hogy emeletes házat béreltünk, és a lenti nappaliból indult a tűz. A tűzoltók szerint a kandallóból, ami azért furcsa, mert emlékszem rá, hogy eloltottuk, amikor felmentünk aludni, de nyilván maradhatott még parázs benne.
– Hm... – Lily töprengve nézett fel a férfira. – Szerinted bejuthatott valaki a házba anélkül, hogy észrevettétek volna?
– Úgy érted, valaki bejött, és ránk gyújtotta a házat, közben úgy intézte, mintha a kandallóból szöktek volna ki a lángok? – kérdezte kétkedve Raffaele.
– Aha, úgy.
– Nem hiszem, és a hatóságok nem is találtak tudtommal erre utaló nyomot.
– Oké – biccentett Lily, közben az agya már tovább is pörgött. – A házban nyilván nem volt tűzjelző, különben bejelzett volna. Az ellen, aki a házat kiadta, nem indítottak eljárást gondatlanságból elkövetett emberölés miatt?
– De igen. Viszont a fickó beismerte a gondatlanságot. Nem hinném, hogy húsz év után meggondolta magát.
– Azért inkább nézzünk utána. Nem tudhatod, hogy a rá kiszabott büntetés hogyan változtatta meg az életét.
– Oké. – Raffaele felsóhajtott, de azért odahúzta az íróasztalához a széket, leült, és bekapcsolta a laptopját. – Már nem emlékszem, hogy hívták a fickót, de utánanézhetünk.
Lily kibújt a kabátjából, odaállt a férfi mellé, és nézte, ahogy Raffaele ujjai ugyanolyan szakszerűen és sebesen mozognak a billentyűzeten, mint előbb a gitáron, és közben nem tudott nem arra gondolni, vajon mi mindenre képes még a férfi az ujjaival. Megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle az egyre pajzánabb gondolatokat.
Raffaele persze észrevette, hogy a kezét nézi, és úgy vigyorgott, mintha pontosan tudná, mire gondolt, pedig nyilván nem tudhatta, hisz nem gondolatolvasó.
– Meg is van, ő az – nyitott meg Raffaele egy Facebook profilt, aztán mindketten a feketére változtatott profilképre, és a pár hónappal korábbi részvétnyilvánításokra bámultak.
– Meghalt – mormolta Lily.
– Vagyis ő nem lehet a gyilkos – jegyezte meg Raffaele.
– Ő nem, de valaki az. És biztos vagyok benne, hogy az a tűz a kapocs. Ha pedig igazam van – Lily egy hosszú pillanatig némán bámult a férfi étcsokiszínű szemébe –, akkor talán te is veszélyben vagy.
Nem úgy tűnt, hogy Raffaele-t megijeszti a lehetőség. Vagy csak jól titkolta. Feltűnt az arcán a szokott szemtelen vigyor. Felemelte a kezét, és Lily pisztolytokjára tette, amit ezúttal nem takart pulóver.
– Nagy szerencse, hogy van egy személyes testőröm – mondta. Az ujjai leheletkönnyen végigsimítottak Lily csípőjén, mielőtt elhúzta volna a kezét.
Lily legszívesebben belesimult volna az érintésbe, mégsem tette. Helyette gúnyosan a férfira pillantott.
– Oké, lehetek a testőröd, de akkor azt csinálod, amit mondok. Legelőször is visszajössz velem apádékhoz, hogy ne legyél itt egyedül.
– Esetleg a szobámba is be akarsz költözni? – Raffaele szexin felvonta a szemöldökét, de Lily továbbra is kitartott. Sejtette, hogy a férfi a flörtöléssel csak el akarja venni az élét annak, hogy egy barátja meghalt, egy életveszélyben fekszik a kórházban, és az ő élete is veszélyben forog.
– Attól azt hiszem, eltekinthetünk.
– Pedig az lett volna a legjobb rész – csóválta a fejét Raffaele, aztán elkomorodott. – Szerinted amikor Matteo magához tért, el fogja tudni mondani, ki támadta meg?
Azt mondta, amikor, és nem ha. Lily szeretett volna annyira optimista lenni, mint Raffaele, de képtelen volt rá. Legalábbis gondolatban. De attól még szavakkal kicsit megnyugtathatja a férfit.
– Az orvosok szerint őt sem kábította el a gyilkos, ezért igen, szerintem emlékezni fog rá. De azért nem árt, ha addig is tovább nyomozunk, biztos, ami biztos alapon.
Raffaele vetett rá egy hálás pillantást, mintha pontosan tudná, hogy csak őt akarja megnyugtatni. Talán tényleg tudja, talán tényleg olvas a gondolataiban... Lily beleborzongott a lehetőségbe.
Aztán Raffaele felállt a székből, közben egy pillanatra újra a derekára simította a kezét, Lily pedig igyekezett ismét tudomást sem venni a gyomrát elárasztó melegségről, bár egyre inkább nehezére esett.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések