A tetováló - 11. rész

A ház falai vajsárgának tűntek a holdfényben. Elvadult leanderek és lonc vette körbe, mintha egy buja édenkert közepén állna. Az ég fekete bársonylepelként hullt rá, és Lily ebben a pillanatban úgy érezte, hogy többé nem történhet semmi rossz itt.
Talán csak áltatta magát, talán a korábban megivott koktél volt rá ilyen hatással. Vagy a mellette sétáló Raffaele. Ő maga sem tudta. Ennek ellenére szokatlan béke töltötte el, könnyebbnek érezte a testét, de még a légvételeket is.
Akkor sem pánikolt be, amikor odaértek a tornáchoz, és felsétáltak a lépcsőn. Raffaele-re pillantott, és inkább megszokásból, mint eltökéltségből megjegyezte:
– Nem kell ám pesztrálnod.
– Nem pesztrállak.
– Dehogynem!
– Akkor vedd úgy, hogy csak a saját megnyugtatásomra. – Raffaele arcán feltűnt az az ellenállhatatlan vigyor, Lily pedig azon kapta magát, hogy felnevet.
Pedig aggódnia kellene, de valahogy nem bírta rávenni magát arra, hogy féljen. Inkább kinyitotta az ajtót, és hagyta, hogy Raffaele is bejöjjön utána az előszobába, majd már szinte természetes mozdulattal nyújtotta  neki a kulcsot, hogy a férfi bezárhasson.
Aztán mindketten megtorpantak az előszobába, egymással szemben. Csak az az apró lámpa égett a fogas felett, aminek a búrája régimódi virágszirmokat mintázott. Lily még arra is emlékezett, hogy a nagyanyja egy régiségvásáron vette azon az utolsó nyáron, amit nála töltött.
A lámpa fényétől Raffaele fehér inge ugyanolyan vajszínűnek tűnt, mint előbb a ház falai. A szeme viszont sötéten csillant fel, és pont úgy tartotta fogva Lily tekintetét, mint a sűrű, olvadt csokimáz a rárepülő legyet.
Lily még most sem félt. Csak a teste zsongott úgy, mint a kabócák odakint, a gondolatai pedig ide-oda csapongtak. Mondani akart valamit, de egyszerűen nem bírta rávenni a száját, hogy szavakat formáljon. Aztán a következő pillanatban már nem is volt szükség szavakra. Raffaele ugyanis reszelősen felsóhajtott, aztán már a száján is volt a szája, mintha képtelen lenne nem megcsókolni.
A csókja súlyos volt, az ajka dörzsölt, a nyelve pedig már-már durván hatolt a szájába, és Lily csupán ettől az egyetlen csóktól a zsigereiben érezte, hogy Raffaele-lel szeretkezni teljesen más lenne, mint az eddigi tapasztalatai. Elemibb, intenzívebb, felkavaróbb. És ettől a gyomrát váratlanul, fájdalmasan húzta össze a vágy, ami egyszerre volt édes és sötét, mint körülöttük az éjszaka, ez pedig hirtelen kijózanította.
Úristen, mit művel?!
Tisztán érezte, hogy egyetlen alkalom is elég lenne ahhoz, hogy durván hozzászokjon Raffaele-hez, és utána képtelen lenne megállni.
Soha semmi nem tűnt még olyan nehéznek, mint elhúzódni a férfitól, de valahogy mégis megtette. Arra viszont képtelen volt, hogy elmeneküljön az előszobából, csak zihálva nézett fel Raffaele-re, aki hozzá hasonlóan kapkodta a levegőt, mintha mindketten futottak volna pár kört a ház körül.
– Ezt nem szabad! – Lily még sosem érezte a saját hangját ennyire idegennek, mintha nem is ő beszélne, hanem egy felvételről hallgatná vissza magát.
– Miért, Lily? Csak egyetlen indokot mondj! – Raffaele hangja ugyanolyan ismeretlennek tűnt, mint a sajátja.
– Már mondtam! – csattant fel Lily, de igazából nem is tudta, kire dühös, magára vagy a férfira, esetleg a szörnyen komplikált helyzetükre. – Az apám halála óta most először érzem úgy, hogy nem vagyok magányos. Lett egy új családom. Loretta, Davide, Aldo és te. És most minden olyan könnyű veletek. De ha valami történik köztünk...
Szégyenszemre majdnem eleredtek a könnyei, mire idáig ért. Mélyen beszívta a levegőt, és a virágszirom alakú lámpára nézett. A meleg, sárgás fény mintha egy kicsit felmelegítette volna hirtelen jegessé vált tagjait.
– Lily... – Raffaele az álla alá nyúlt, és visszafordította maga felé a fejét. – Azt ne mondd, hogy tényleg könnyű neked ez! Hogy nem érhetünk egymáshoz, hogy nem csinálhatunk semmi mást... – A hangja olyan mély lett, mint a tenger.
– Nem, de ezt még el tudom viselni. Azt viszont már nem tudnám, ami akkor történne, ha véget érne ez az őrület közöttünk. Akkor nem csak tőled kellene távol maradnom, hanem Lorettától, Aldótól és Davidétől is, hisz ők sokkal inkább tartoznak hozzád, mint hozzám.
– Sosem kérném tőled, hogy maradj távol bármelyikünktől is!
– Nem is kellene kérned, megtenném magamtól is.
– Lily, ez hülyeség! – Raffaele elengedte az állát, és két kézzel túrt bele a hajába. – Bárhogy is végződne, ugyanúgy a család tagja maradnál.
Lily gyomra elszorult. A férfi még csak nem is tagadta, hogy szerinte is végetérne közöttük az, ami még el sem igazán kezdődött. Lily nem értette, miért bántja ez, hisz ő maga is ezt gondolta.
– Te is tudod, hogy ez nem így működik – suttogta. – Szakítás után az emberek zöme még csak egy helyiségben sem bír megmaradni.
Ő már csak tudta. Tökéletesen emlékezett azokra a feszélyezett találkozókra a szülei között, miután elváltak. Pedig annyira igyekeztek, az ő kedvéért, de nem ment nekik. És ez Lilyt még az anyja távozásánál is jobban kikészítette. Mert ez az idegenkedés és feszültség a napnál is világosabban mutatta, hogy akkor sem lehetnének újra egy család, ha Loretta nem egy másik országban tartózkodna.
– Késő van – préselte ki magából a szavakat. – Legjobb lesz eltenni magunkat holnapra. Használhatod ugyanazt a szobát, mint tegnap. De tényleg nem kell pesztrálni.
– A fenébe, Lily! Ezt nem intézheted el ennyivel!
Raffaele elkapta a karját, amikor el akart fordulni, és magához rántotta. A testük egymásnak nyomult. Úgy tűnt, a férfi ugyanott akarja folytatni, ahol az előbb abbahagyta, de láthatott valamit Lily tekintetében, mert elkáromkodta magát.
Merda! – morrant olaszul, aztán elengedte a karját, és hátrált egy lépést. De nem elég gyorsan ahhoz, hogy Lily agyába ne vésődjön bele kristálytisztán hozzá simuló testének minden görbülete és keménysége olyan élesen, mint egy hirtelen villámlás az éjszakában. – Jobb lesz, ha idelent alszom a kanapén.
– Erre semmi szükség...
– Hidd el, hogy van. De arra ne is kérj, hogy menjek el a házból. – Raffaele hangja rekedtesen csendült, szemében vágy és düh izzott. Lilynek pedig minden hidegvérére szüksége volt, hogy bólintani tudjon, aztán elinduljon felfelé a lépcsőn, Raffaele tekintetétől kísérve, mégis egyedül.
Odafent aztán kényszerítette magát, hogy akkurátusan végigmenjen az esti rutinján, hátha az eltereli a figyelmét. Tíz perc múlva azonban hiába bújt be a vékony takaró alá, képtelen volt elaludni, helyette csak a plafont bámulta, és hallgatta a nyitott ablakon beszűrődő éjszakai zajokat.
Maga sem tudta, hogyan aludt el végül. Talán a fáradtság ütötte ki. De amikor nem sokkal később felriadt, úgy érezte, alig alhatott többet pár percnél. Égett a szeme, a halántékában pedig fejfájás lüktetett, miközben a mobilja utána tapogatott.
Alig múlt hajnali egy, tényleg nem sokat aludt, állapította meg rosszkedvűen. Az oldalára fordult, a feje alá gyűrte a párnát, és várta, hogy a kimerültség újra átbillentse az ébrenlét és az álom határán. Már majdnem sikerült, a szemhéja és a tagjai kezdtek elnehezülni, amikor meghallotta...
Halk léptek koppantak odakint a tornácon.
Lily azonnal felült, mint egy felhúzott játékbaba, aztán már pattant is ki az ágyból. Közben azt mondogatta magának, hogy talán Raffaele sem tud aludni, és kiment egy kicsit levegőzni, de a zsigereiben érezte, hogy nem a mostohabátyja az.
Az ablakhoz rohant, és kipillantott, de bárki is volt odakint, eltakarta tornác teteje.
– A francba, a francba... – motyogta, aztán gondolkodás nélkül kapta elő a pisztolyát az éjjeliszekrénye fiókjából, és már futott is lefele.
Sietős léptei alatt dübörgött a régi falépcső. Raffaele már a kanapé mellett állt, amikor berobbant a nappaliba. A pisztolyára pillantott, aztán fel az arcába.
– Mi történt? – termett ott mellette.
– Lépteket hallottam kintről. Te...? – kérdezte Lily, de Raffaele azonnal megrázta a fejét.
– Arra ébredtem, hogy rohansz le.
– Akkor megyek, megnézem – mondta Lily, de Raffaele megfeszülő arccal elállta az útját.
– Hívjuk ki a rendőrséget...
– Én vagyok a rendőrség, Raffaele! – csattant fel Lily, aztán megkerülte a férfit, és a konyhába iramodott.
A verandára vezető ajtó ugyanúgy zárva volt, mint előző reggel, amikor a kis, kerek asztalon meglátta az újabb lemetszett tetoválást. Lily kapkodva elfordította a kulcsot, és a pisztolyát előre szegezve óvatosan kikémlelt.
A hold fénye bevilágította az egész tornácot. Jobbra ott állt az asztalka, ám most teljesen üres volt. Ahogy minden más is. A székek ugyanott álltak, ahová a rendőrök tolták őket reggel, a korlát mellé húzott pad is üresen tátongott, és az összes árnyékba vesző sarok is.
Lily kiengedte a levegőt. Talán ezúttal tényleg csak képzelte a zajt. Nem lenne meglepő a rengeteg stressz után, ami az elmúlt napokban érte. Már szólt volna hátra Raffaele-nek, aki ott toporgott közvetlenül mögötte, hogy vaklárma volt az egész, amikor a szeme sarkából észlelte, hogy valami megrebben a kert egyik végében, két jókora, szinte egymásba fonódó leanderbokor mellett.
Odakapta a fejét. A leanderekre árnyékot vetett egy terebélyes vadcseresznyefa. A két bokor nagydarab, pocakos embernek tűnt, aki levelekből szőtt ruhába öltözött.
Lehet, hogy a bokrokat vélte embernek?
Az sem lenne túl meglepő, ha mindenhova behatolókat képzelne, gondolta, ám közben mégsem tudta levenni a pillantását a leanderekről és a föléjük magasodó fáról. Pislogott, hogy elűzze a szúró-égő fájdalmat a szeméből, és akkor, a második pislantás után újra meglátta...
Nem a bokrok voltak azok. Még csak nem is az árnyékuk, hanem egy fekete ruhába öltözött alak. Ha nem olyan felhőtlen az égbolt, ha nem süt olyan fényesen a hold, akkor nem látta volna meg. Így viszont ki tudta venni, ahogy kiugrott a cseresznyefa mögül, és nesztelenül futásnak eredt.
Lily nem sokat gondolkodott. Még azzal sem törődött, hogy nincs a lábán cipő, és feljebb is csupán egy rövid sortot meg egy trikót visel, csak kirobbant a teraszra, leszökkent a lépcsőn, és bevetette magát a kertbe.
– Lily! – hallotta, ahogy Raffaele fojtottan felkiált mögötte, de nem foglalkozott vele. Berohant a kertbe. Nem nagyon jutott el a tudatáig, hogy a talpát szúrós fű és kövek horzsolják, csak azzal foglalkozott, hogy ne tévessze szem elől a távolodó sötét alakot, meg azzal, hogy valamelyik bokornak mindig a takarásában legyen.
Ám az alak nem fordult hátra, nem lőtt rá, csak menekült. Lily elérte a cseresznyefát, és egy pillanatra megállt, hogy célba vegye. Az alak akkor már a kerten túl nyúló réten futott keresztül, egyenesen a hegy lábához, ahol télen sífelvonó üzemelt, nyáron pedig üresen tátongott minden. Most azonban a parkoló nem volt teljesen üres. Egy kocsi állt a közelebbi szélén...
Lily lőtt, de nem talált. Legalábbis az alak meg sem rezzent, inkább még gyorsabban sprintelt az autó felé. Lily utána iramodott, közben már azt is meg tudta állapítani, hogy a parkolóban álló kocsi nem olyan típusú, mint ami üldözőbe vette őket nemrég.
Mauro d’Angelo új járművet szerzett volna? Végül is az lenne a részéről az okos húzás. Már ha tényleg ő az.
Lily próbálta futás közben beazonosítani, de nem sikerült. Az alak fejét valamiféle sapka takarta, a sötét ruha alatt pedig kivehetetlen volt a testfelépítése. Lily még azt sem merte volna biztosan állítani, hogy férfi az illető.
Ám akár férfi volt, akár nő, rohadt gyorsan futott. Lily még a rét közepéig sem ért, amikor ő már beugrott az autóba, aztán villámgyorsan indított, és feldübörgő motorral kilőtt a parkoló ellenkező kijárata felé.
Lily ezúttal az autóra célzott, de túl messze volt ahhoz, hogy sikerüljön komoly kárt okoznia. Egyik golyója talán meghorzsolta a bal hátsó ajtót, de még ebben sem volt teljesen biztos.
– Basszus! – kiáltotta, amikor az autó eltűnt a hegy oldalában kanyargó úton, és legszívesebben gyerekes módon földhöz csapta volna a pisztolyát, de nagy nehezen uralkodott magán.
Egy pillanat múlva Raffaele is lefékezett mellette.
– Eltaláltad? – kérdezte lihegve.
– Talán a kocsit. – Lily frusztráltan simította ki csapzott haját a homlokából. – A francba! El kellett volna találnom!
– Túl messze volt – felelte Raffaele ugyanazt, ami ő maga is tudott persze. De annyira idegtépő volt, hogy valaki, valószínűleg a gyilkos, itt ólálkodott ismét a ház körül, és ő újra nem tudta elkapni, hogy nem bírta lerázni magáról a kudarc érzését.
– Ha korábban meghallom...
– Lily, ezt ne! – keményedett meg Raffaele hangja. – Ne menj bele a „mi lett volna, ha” útvesztőbe, mert onnan elég nehéz kijutni, én már csak tudom.
Amilyen kemény volt a hangja, olyan gyengéden simított ki Lily homlokából egy hajtincset, aztán a ház felé intett.
– Menjünk vissza, itt már többet nem tehetünk.
– Tudom – motyogta Lily, bármennyire is nehéz volt beismernie.
Néma csendben ballagtak vissza a házhoz. A sprinttől Lily minden izma lángolt, a talpán pedig most már pontosan érezte, mennyire göröngyös is a talaj. Raffaele is mezítláb volt, de ő mintha meg sem érezte volna a köveket és tüskéket.
Mikor beértek a kertbe, Lily szinte felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.
– Nézzünk körül ott – intett a leander bokrok felé. – Ott láttam meg. Hátha elejtett valamit.
Raffaele nem mondta, hogy halasszák reggelre a keresést, mert hiába világít a hold, úgysem fognak semmit látni. Helyette a kezébe nyomta a mobilját, amit ezek szerint volt ideje magával hozni. Lily hálásan biccentett, aztán felkapcsolta rajta az elemlámpa funkciót, és körbepásztázta a füvet, a fa tövét, de még a bokrok alá is behajolt, ám az égvilágon semmit sem talált.
Elöntötte a csalódottság. Semmivel sincsenek előrébb, helyette ismét megnyertek egy álmatlan éjszakát. Mert ezek után képtelen lesz elaludni, az biztos.
Már adta volna vissza Raffaele-nek a mobilt, amikor az elemlámpa gyengécseke fénycsóvája a régi, rozzant hintaszékre esett, amit egy másik, még terebélyesebb fa árnyékolt. Lily gyerekkora óta bele sem ült, és csak azért nem adta még el tüzelőnek, mert túl csodás emlékek fűzték hozzá. Sokszor ücsörögtek ugyanis ott a nagyanyjával, miközben az asszony mindenféle izgalmas történetet mesélt neki. 
A hintaszék azonban most egyáltalán nem állt üresen. Halkan nyikorogva lengedezett, és nem a régmúlt emlékei népesítették be, nem is a feltámadó szél lökte meg. Egy férfi ült rajta.
– Mi a fene! – hökkent meg Lily, mire Raffaele azonnal követte a tekintetét.
– Ez Mauro d’Angelo!
Lily előreszegezett pisztollyal indult meg. A hintaszékben ülő alak teljesen mozdulatlan volt, de Lily nem akart kockáztatni. Ujját a ravaszra csúsztatta, gyomrát összehúzta a feszültség.
Ám amikor közelebb értek, Lilynek világos lett minden. A hintába ülő fickó nem fog rájuk támadni. Sőt semmit sem fog már csinálni. A homloka közepén tátongó lyuk gondoskodott erről. 


MEGJELENT!


Gyilkosság a krimifesztiválon kötet és az új kiadású Lowdeni boszorkányhajsza immár minden jelentősebb könyvkereskedésben megtalálható. Skócia, bosszú, halálos nyomozás és mindent elsöprő szenvedély. Ne hagyd ki Lottie és Tristan kalandjait!

Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:

Mindegyik regény nyomtatott és elektronikus formában is megrendelhető tőlem a FairBooks Kiadó webshopján keresztül utánvéttel és online bankkártyás fizetéssel is, akár dedikáltan. A nyomtatott könyvek mellé ajándék könyvjelzőket adunk:

A regényeim megtalálhatóak a következő helyeken is:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések