Boldogságra kényszerítve - 3. rész

Három hónappal korábban

A bedeszkázott ablakú tornatermet évek óta nem használták rendeltetésszerűen, ennek ellenére a labdák gumiszaga, az izzadság és az izzadásgátló dezodorok egyvelege annyira beleette magát a falakba, hogy még mindig érződött. Vagy legalábbis Nini érezni vélte.
Ahogy mindig, most is a hátsó sorba ült, és mint mindig, most is zsibbadt a feneke és fájt a dereka a kemény, alacsony padtól, amit tizenéves gyerekeknek terveztek, nem az olyan vénségeknek, mint ő. Bár a média azt harsogta, hogy az ötven az új harminc, Nini ezt hatalmas baromságnak tartotta. Azon se nagyon lepődött volna meg, ha csak arra kell ez a minden valóságalapot nélkülöző idióta szlogen, hogy felvezessenek valami forradalmian új hormonkezelést az idősebb nőknek, persze kötelező jelleggel, hogy rájuk is kiterjeszthessék a házassági törvényt meg a gyerekszülést, mindezt persze úgy beállítva, hogy kizárólag az ő érdekükben történik.
Az ő érdekükben…A kormány folyton ezzel etette őket. Nini az elején még be is vette. Az, hogy az állam támogatja a fiatal házasokat, és juttatásokkal ösztönzi a gyermekvállalást, nem tűnt rossz ötletnek. Mind látták, mennyivel kevesebb gyerek születik. Senki sem vitatta, hogy tenni kell valamit. Majd jött a kötelező, mindenre kiterjedő egészségügyi szűrővizsgálat a házasság előtt. Elsőre még ez is remek ötletnek látszott. Az állam átvállalta a költségeit, és senki sem bánta, hogy tudja előre, mire számíthat, ha gyermeket tervez. Aztán ledobták az első bombát… Ha a szűrővizsgálat szerint a pároknak nincs esélye egészséges gyermeket nemzeni, nem kapták meg a házassági engedélyt. Ezután felocsúdni se volt igazán idejük, és már be is vezették az egyedülállóak számára a kötelező házasodást, az államilag szervezett társkereső rendszert meg a többi baromságot. Persze mindent az ő érdekükben…
Nini sokszor gondolkozott azon, hol lehetett volna megállítani a folyamatot. Hol volt az a pont, ami előtt még indokoltak és jogosak voltak az intézkedések, a társadalom, az egyén javát szolgálták, és mikor jött el a fordulópont, amikor átmentek valami olyasmibe, ami ijesztően hasonlít a diktatúrára. Ám sosem tudta eldönteni. Csak azt tudta, hogy jelenleg az emberek azzal kénytelenek házasodni, aki genetikailag és valami tudósok által kifejlesztett mátrix alapján hozzájuk illik, arra pedig a kormány magasról tesz, hogy esetleg mást szeretnek. Esetleg nem is akarnak házasodni, gyereket szülni. Esetleg a saját nemükhöz vonzódnak. Arra is magasról tettek, milyen hatással van ez a kényszer rájuk, milyen tragédiákat okozhat. Efelett pedig Nini egyszerűen képtelen volt szemet hunyni.
Ezért ült hát itt a kényelmetlen padon, egy rég bezárt iskola büdös tornatermében minden hétfőn és csütörtökön, mert itt olyanokkal lehetett, aki ugyanúgy utálták ezt a groteszk új világot, mint ő. Tenni ugyan nem sok mindent tettek azon kívül, hogy meghallgatták a felszólalókat, de legalább nyíltan kifejezhették az ellenérzéseiket. Nini pedig hitte, hogy szükség van az ellenállásra.
Muszáj volt ezt hinnie, Aaron miatt.
Könny szurkálta a szemét, mint mindig, amikor Aaronre gondolt. Kicsordulni sosem hagyta, annál ő erősebb volt, de azért pár pillanatra elhomályosult a tekintete. Pislogott párat, és mire újra kitisztult a látása, döbbenten vette észre, hogy vége a gyűlésnek. Egyre sűrűbben kapta magát azon, hogy kikapcsol, és hosszú időre elkalandoznak a gondolatai.
Az emberek, akiknek csak egy részét ismerte, őket is inkább arcról, elindultak a kijárat felé. Ő is felállt, közben ropogott a térde. Még hogy az ötven az új harminc… Mekkora hülyeség!
A sor lassan haladt. A tornaterem ajtajánál álló égimeszelő, szőke hajú fiú egyesével engedte ki őket, nehogy valakinek feltűnjön a bezárt iskolából kiáramló tömeg. A fiú alig múlhatott húsz, az arcát ellepték a szeplők. Barney-nak hívták, bár Nini kételkedett benne, hogy ez az igazi neve.
– Hogy van? – kérdezte a fiú, amikor Nini odaért az ajtóhoz. Ő pedig azt válaszolta rá, amit minden egyes udvarias angol hölgy válaszolt volna:
– Jól, köszönöm. És maga?
– Megvagyok. Találkozunk csütörtökön! – Barney elmosolyodott, aztán kilesett az ajtón. – Tiszta a levegő, mehet.
Nini még mindig túlzásnak találta ezt az óvatosságot, hisz csak beszélgettek. Beszélgetni pedig még szerencsére bármiről lehetett. Ennek ellenére senkinek sem mondta el a környezetében, hova jár hétfő és csütörtök esténként. Persze nem is nagyon akadt, aki megkérdezte volna.
Kilépett az ajtón, megkerülte a régi iskolaépületet, és a zöld kerítés felé ment. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt ez a környék East Ham egyik legjobb része volt, szépen rendben tartott utcákkal, takaros kétszintes házakkal, általános iskolákkal, boltokkal, aztán lassan, szinte észrevétlenül elkezdett lezülleni.
Egyre több ház állt lakatlanul, egyre több iskolaépület vált elhagyatottá, ahogy átcsoportosították a gyerekeket más intézményekbe. Nini az ilyen környékeket látva egyre gyakrabban érezte azt, hogy bár a járványnak régen vége, London és az egész ország még mindig vívja vele a saját csatáját.
Amíg odabent voltak, bealkonyodott. Hűvös volt a nyár végi levegő. Az iskola előtt csak minden második utcai lámpa égett, ezért Nini először nem is vette észre a zöld kerítés mellett, a félhomályban ácsorgó alakot. Amikor a férfi előlépett, Nini nem volt biztos benne, hogy tényleg valóságos, vagy csupán a sötétség része.
Aztán a férfi megtorpant előtte, és Nini most már felismerte. Ő is ott szokott lenni az üléseken, csak mindig a tornaterem elején ült, távol tőle, ám őszesfehér haja, amit pár milliméteresre vágva viselt, mintha a koránál jóval fiatalabb lenne, megragadt Niniben. Az is rémlett neki, hogy Maxnek hívják.
– Megijesztett – jegyezte meg szigorúan.
– Pedig nem ez volt a szándékom. – Max szeme sarkában elmélyültek a szarkalábak, ahogy elmosolyodott. – Korábban is észrevettem, hogy egy irányba megyünk. Mehetnénk együtt.
Nini a férfit méregette. Nem igazán tudta eldönteni, van-e kedve beszélgetni vele, vagy jobban tenné, ha nemet mondana, és elindulna egyedül haza, mint mindig.
– Beszélgetnünk sem kell, csak sétálunk – kacsintott Max, mire Nini gyanakodva összehúzta a szemöldökét.
– Annak meg mi értelme van?
A férfi ránézett, a nevetőráncok eltűntek a szeme sarkából.
– Hogy kevésbé legyünk magányosak – mondta, és talán a hangjában volt valami, talán a tekintetében, de Nini azonnal megérezte: ő is elvesztett valakit.
– Na jó, menjünk – biccentett –, de semmi locsogás.
– Igenis, asszonyom! – Max újra mosolygott, Nini pedig akaratlanul is viszonozta, miközben nekivágtak East Ham elhagyatott utcáinak.


MEGJELENÉS: 2022. DECEMBER 10.


A Boldogságra kényszerítve előrendelhető az alábbi helyeken:

FairBooks Kiadó
(az előrendelők között a könyvhöz készült ametiszt karkötőket és táskadíszeket, valamint könyvcsomagot sorsolunk ki december 6-án):
Könyvesboltok:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Az elmúlt hónap legnépszerűbb bejegyzései