Álom?


– Idenézz, Robi! – kiáltotta Dia, és könnyedén fellépdelt a meredek, létraszerű lépcsőn. – A padláson van a második szoba! Lehetne ez a tiéd. 
– Oké – felelte Roberta anélkül, hogy látta volna, mibe egyezik bele.
Nekiállt megmászni a lépcsőt, pedig utálta a magasságot. Nem is értette, mi a fenének jött el Diával és Balázzsal a hegyekbe. Diát a temetés óta nem látta, telefonon se nagyon beszéltek. Aztán a barátnője pár napja váratlanul megjelent a munkahelyén, feltűnően vidáman, és elmesélte, hogy Balázzsal lefoglaltak egy erdei kunyhót a hétvégére, amiben van plusz egy szoba – az persze nem derült ki, hogy a padláson. Ha Roberta tudta volna, talán el sem jön, így azonban automatikusan csúszott ki a száján az igen, mert hát Diának sosem volt egyszerű nemet mondani. Azokután, ami három hete történt, főleg nem.
Roberta szaporán verdeső pulzussal és ingatag léptekkel ért fel a lépcső tetejére. Dia, mintha csak erre várt volna, széles mosollyal mutatott körbe.
– Na, mit szólsz? Hát nem édes?
– De, az – mormolta Roberta, a fenyőből faragott ágyra, és a rajta sorakozó rózsaszín virágos párnákra pillantva, ám közben úgy érezte, mintha a háromszöget formázó falak rá akarnának dőlni, és ki akarnák préselni belőle a levegőt. A sarokban álló ősrégi, koromtól sötétlő kályha ontotta magából a meleget. Roberta hátán végigcsorgott az izzadtság.
– Szuper! – lelkendezett Dia. – Úgy örülök, hogy végeztél a költözködéssel, és el tudtál jönni!
– Balázsnak köszönhető – mormolta Roberta. – Ha nem segít az elején átvinni a bútorokat az új lakásba, még most se lennék kész. – Érezte, hogy az arcát elönti a forróság, azonban úgy tűnt, hogy Dia semmit sem vesz észre a zavarából.
– Balázs remek pasi, szívesen kölcsönadom máskor is – vigyorodott el. – Persze csak cipekedéshez. Szólok is neki, hogy hozza fel a cuccodat.
– Köszönöm! És, Dia... – Robertának kényszerítenie kellett magát, hogy ki tudja mondani a következő mondatot, és így is majd’ belefulladt a szavakba. – Sajnálom, ami anyukáddal történt!
– Részeg volt, mint általában. Az a csoda, hogy nem hajtott bele az árokba azzal a vacak biciklivel már jóval régebben. – Dia elfintorodott, aztán lesietett a lépcsőn.
Roberta hevesen dübörgő szívvel, ökölbe szoruló kézzel nézte, ahogy Dia göndör fürtjei egy utolsót libbenve eltűnnek a szeme elől, és azon tűnődött, hogy a barátnője tényleg így is gondolja, vagy csak egyszerűbb ezt mondani? Mert ha tényleg így gondolja... Nem! Ennyivel nem lehet ezt lerendezni!
Lassan fújta ki a levegőt, és visszapislogta a szemét szurkáló könnyeket. Remegett a keze, ahogy lehámozta magáról a vastag pulcsit, és az ágyra hajította, aztán két lépéssel átszelte a szobát. Kitárta a széles ablakot, és beengedte a hűs, késődélutáni levegőt, ami csípős volt, és mintha feszültség pattogott volna benne. Roberta az égen hömpölygő felhőkre pillantott, aztán a kopár erdőre. Egy árnyék suhant el a fák között, Roberta összerezzent. Csak képzelődik? Vagy tényleg léteznek szellemek, és kísértik azokat, akik bűnt követtek el ellenük?
Kényszerítette magát, hogy lefelé pillantson, a kunyhó mellett parkoló fehér Opelre, amit úgy vett körbe a vastag, barna avar, mintha láthatatlan kezek egyre lejjebb húznák a fullasztó mélységbe. Roberta megszédült. Lehunyt szemel csapta be az ablakot, fordította rá a reteszt, és nekidöntötte a hátát a hűvös üvegnek.
Próbált úrrá lenni hirtelen jött remegésén. Aztán meghallotta a gyors lépteket felfelé a lépcsőn, és megérezte a kicsit citrusos, kicsit édes illatot, amit nem bírt kiverni a fejéből.
Kipattant a szeme, és Balázs világítóan kék tekintetével találta szembe magát, ami mindig kicsit a Star Warsoslézerkardok fényére emlékeztette.
– A tériszonyod? – kérdezte a férfi, ledobva Roberta táskáját az ágy mellé.
– Aha, de már jobb. Nem kellett volna kinéznem az ablakon.
Úgy tűnt, Balázs kérdezni akar valamit, talán azt, hogy Roberta mégis mi a fenét keres itt azokután, ami történt. Lehet, hogy Balázs direkt foglalt a hegyekben szállást? Hisz tudja, hogy Robertának tériszonya van. Lehet, hogy azt hitte, ide biztos nem jön el velük? Erre mégis itt van, hogy miért, azt ő maga sem tudja. Régen olyan természetesnek tűnt, hogy mindenhová elkísérte Diát és Balázst, de most már egyáltalán nem volt az. Szabadkozni akart, de mielőtt megszólalhatott volna, Dia hangja csendült fel lentről.
– Nem jöttök le?
– De, megyünk – kiáltotta Balázs. Még rávillantotta a szemét Robertára, aztán elfordult, és megindult lefelé a lépcsőn. Roberta követte, még bizonytalanabb léptekkel, mint ahogy felfelé jött. Aztán ahogy leért a földszintre, szinte arcul csapta a szürke kőkandallóból áradó forróság. Mintha a pokolban lenne... Diára pillantott, aki épp kitett az asztalra néhány üveg bort. Balázs odalépett hozzá, és segített neki, közben végigsimított Dia derekán. Roberta elkapta a tekintetét, és fürdőbe menekült. Csak mikor a kezét mosta, akkor látta meg a tenyerén a hold alakú, véres bemélyedéseket – a körmei nyomát.

***

Az este hosszú volt és kényelmetlen, végig Dia fecsegett. Roberta nem értette, hogy lehet a barátnője ilyen vidám. Hisz bármilyen is volt az anyja, nemrég halt meg. Diának szomorúnak kellene lennie! És talán az is volt, mindig is mesterien el tudta rejteni az érzelmeit. Akkor is csak mosolygott, amikor annak idején felrepedt szájjal jött be a gimibe. Olyan viccesen adta elő, hogyan gurult le a lépcsőn, hogy mindenki elhitte. Csak Roberta sejtette a valóságot. Meg Balázs. A fiú már akkoriban is folyton Dia nyomában járt, nem látott meg más lányt, és ettől ismért belehasított Roberta szívébe az ismerős sajgás.
Nyolc óra körül elkezdett szakadni a hó, a szél vadul kavarta a hópelyheket az ablak előtt. Egyre több ült meg belőlük az osztott táblás üveg sarkaiban.
– Van egy ötletem! – szólalt meg Dia váratlanul.
Elkezdett kutatni a táskájában, és diadalmasan előhúzott belőle egy sötétkék könyvecskét.
– Olvasni akarsz? – dörmögte Balázs, és újra ivott a borából. Roberta már nem is számolta, hányadik pohárnál tart.
– Dehogy olvasni, hanem felolvasni! – Dia ragyogó mosollyal mutatta körbe a könyvet. – Ez állítólag egy elátkozott könyv. Egy fura öregember hozta be az antikváriumba pár napja.
– Elátkozott könyv? – röhögött fel Balázs. – De ugye nem hitted el ezt a hülyeséget?
– Nem hát, de vicces lenne olvasni belőle. Leoltjuk a villanyt, és a kandalló fényénél olvasunk. Olyan kísérteties lenne. Muszáj kipróbálnunk! – Dia kérlelő pillantást vetett először Balázsra, aztán Robertára.
– Részemről oké – egyezett bele Roberta. Nagyjából bármibe beleegyezett volna, csak hogy gyorsabban múljon az idő.
– Szuper! – Dia széles mosolyt küldött felé, és odanyújtotta a könyvet. – Olvasd fel te!
Roberta egy pillanatig a könyvre meredt, ami most már nem is sötétkék színűnek tűnt, hanem éjfeketének, aztán megfogta. Ujjbegyei alatt a bőrkötés furán élőnek tűnt, kicsit mintha pulzált is volna, Roberta lélegzete elakadt, ösztönösen el akarta dobni a könyvet.
– Mit is mondott az öreg, milyen átok van rajta? – préselte ki magából a szavakat.
– Aki elolvassa, és bűnös, az örök álomra hunyja a szemét.
– Ez nevetséges – mondta Roberta, de a hátán végigfutott a borzongás. Magán érezte Balázs pillantását, ahogy kinyitotta a könyvet, és pontosan tudta, hogy a férfi ugyanarra gondol, mint ő. A szobában ők ketten mindenképp bűnösök. Roberta keze reszketett, ahogy lapozni kezdett, aztán amikor a történet elejéhez ért, a nevetés szinte kitört belőle. – Ez egy mesekönyv!
– Milyen mesék vannak benne? – kérdezte Dia csalódott hangon.
– Csak a Csipkerózsika. Gondolom, az öreg ezért találta ki az örök álmot. Azért felolvassam?
Dia lebiggyesztette a száját, aztán megrántotta a vállát.
– Aha, majd úgy teszünk, mintha nagyon félelmetes lenne.
Lekapcsolták a villanyt, Roberta közelebb húzódott a kandallóhoz, és a narancssárga lángok fényében olvasni kezdett. Ugyanaz a mese volt, amit gyerekkorában annyiszor hallott, még a rajzok is hasonlóak, csak a lapok sokkal gyűröttebbek, sárgábbak, és egyszer-egyszer a szeme sarkából úgy látta, mintha az ábrák megmoccannának. Ám amikor odakapta a szemét, minden mozdulatlannak tűnt. Biztos csak a fények játéka, gondolta, mégis megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a történet végére ért, és becsukhatta a könyvet.
– És honnan fogjuk tudni, hogy nem ébredtünk fel? – kérdezte Balázs, majd egyetlen nagy korttyal eltüntette a pohara alján lévő bort. – Elég valósághű álmok is vannak. Amikről később nem is tudjuk, hogy megtörténtek-e. És nem mennek ki a fejünkből...
Roberta lesütötte a szemét, de így is érezte, hogy a férfi őt nézi, és a gyomra összeszorult a szavaitól.
– Azt mondják – suttogta –, hogy az álomban van mindig valami irreális, valami fura.
– És azt is mondják – tette hozzá Dia síri hangon –, hogy ha meghalsz az álmodban, akkor arra felébredsz. Már persze, ha nem vagy bűnös.
Roberta elakadó lélegzettel meredt a barátnőjére. Lehet, hogy Dia rájött? És ezzel a fura, elátkozott könyves hétvégével akar bosszút állni rajtuk? Balázsra sandított, és látta, hogy a férfi is ugyanarra gondol. A félhomályos szobát hirtelen ellepte a sűrű, fojtogató feszültség. 
– Jobb, ha én megyek aludni – nyögte ki Roberta, és felpattant a fotelből.
– Reggel találkozunk! – kiáltott utána Dia. – Vagy nem...

***

Roberta szíve vadul vágtatott, a gyomra apróra ugrott, miközben átöltözött, lekapcsolta a lámpát, és bebújt az ágyba. Hiába mondta magának, hogy ez az egész csak egy ostoba mese, a tagjai jegesek voltak a félelemtől. Vagy a lelkifurdalástól? Képtelen volt eldönteni. A takaró túl vastag, túl nehéz volt, az ablakot már befedte a hó, a sötétség úgy borult rá Robertára, mint a koporsófedél. Csak a szél süvöltött kint egyre vadabbul. Roberta azt hitte, nem fog tudni elaludni, de az álom pillanatok alatt magával ragadta.
Arra ébredt, hogy világos van a szobában, és a szél sem süvít. Ezek szerint reggelig aludt. Felnevetett. Milyen ostoba is volt! A való életben nem léteznek elátkozott könyvek, se isteni igazságszolgáltatás.
Félrehajtotta a takarót, ami most pihekönnyűnek tűnt. A szoba meleg volt, pedig emlékezett rá, hogy este már nem rakott a kályhára. Jólesően kinyújtózott, mire valaki megmozdult mellette.
– Jó reggel, napsugár! – hallotta meg Balázs hangját, aztán a férfi kócos üstöke is feltűnt.
– Mit csinálsz?! – szisszent fel Roberta, amikor Balázs átkarolta, és közelebb húzta.
– Feljöttem rakni a kályhára, aztán megláttalak, és muszáj volt bemásznom melléd.
– De Dia...
– Nyugi, lent van, még nem ébredt fel, semmit sem fog hallani – mászott rá a férfi.
Roberta ide-oda kapkodta a tekintetét, közben alig vette észre, hogy Balázs már húzza le róla a pizsamaalsót, és gombolja ki a felsőjét. A csókjait is alig érezte, pedig emlékezett rá, hogy három hete azon az estén milyen perzselőek voltak, annak ellenére, hogy akkor az autóban csak a száját csókolta a férfi, nem a csupasz mellét. És különben is, mit keres itt Balázs? Azon az átkozott estén azt mondta, hogy felejtsék el a csókot. Akkor most mi a fenét akar?!
A felismerés váratlanul hasított Robertába. Ez csak egyálom! Azért ilyen szürreális minden, mert igazából nem is ébredt fel!
– Hagyjál! – kiáltott Balázsra. – Múltkori csók véletlen volt! – hazudta.
– Mi? – dermedt meg a férfi. – Még sose csókolt meg senki ennyire szenvedélyesen. Nem tudom kiverni a fejemből! Úgy tűnt...
– Mintha akarnám? Épp akkor ütöttük el Dia anyját, azt se tudtam, mit csinálok! – Roberta előtt olyan élesen jelent meg az az árok, benne az összetört biciklivel és a mozdulatlanul fekvő alakkal, mintha filmen vetítenék elé a jelenetet.
Eltaszította magától Balázst, és felpattant az ágyról.
– Te is tudod, hogy az a nő csak bántotta Diát – nyúlt a keze után Balázs, de Roberta elhúzta. – Azok a sérülések az arcán gimiben...
– Az apja is lehetett, vagy tényleg csak baleset, nem tudhatjuk! És szerinted Diának mennyi időbe telik összerakni, hogy az anyját pont aznap érte baleset, amikor segítettél átvinni a bútoraimat az új lakásba?
– Nem ütöttük el! Csak megijedt, és belehajtott az árokba.
– Az nem számít! Nem segítettünk neki, ott hagytuk. Dia talán már tudja is... Talán azt is, hogy megcsókoltalak. Vállalnunk kell a következményeket!
– Nem! Nem fogom tönkre tenni az életemet egy részeges kurva miatt! – ordította Balázs, az arca vörösre gyúlt és egészen eltorzult a dühtől. Roberta döbbenten bámulta. Balázs nem ilyen. Nem gonosz. Nem önbíráskodik. Ez csak egy álom! Roberta most már biztosan tudta.
Ide-oda kapkodta a tekintetét, aztán meglátta az ablakot...
...csak meg kell halnia, és akkor felébred.
Közelebb lépett. Az üveg párás volt, nem lehetett kilátni rajta. De a felirat jól látszott. Bűnös. Dia kacskaringós betűivel rajzolva.
Roberta végtagjai elzsibbadtak, és úgy érezte, a szíve kiszakad a helyéről. Mi van, ha mégsem ébred fel? Hosszan meredt a szóra, aztán felsóhajtott.
Ha nem ébred fel, azt is megérdemli. Hisz duplán is bűnös. Mert nem csupán egy véletlen csókról volt szó azon az estén, három hete. Évek óta képtelen kiverni a fejéből Balázst.
– Roberta, ne! – hallotta maga mögül Balázs hangját, de csak olyan tompán, fojtottan, mintha a falon túlról kiabálna. Könnyű volt nem foglalkozni vele.
Odalépett az ablakhoz, kitárta, és fellépett a párkányra. Olyan egyszerűen ment, nem is szédült. Hát tényleg álom, gondolta, aztán lehunyta a szemét, és ugrott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések