Megyeri Judit - Jud Meyrin: Itáliai rejtélyek

1. fejezet

A nap sugarai úgy szikráztak a pályán, mintha a síelők gyémántszőnyegen siklanának. Minden csupa kék volt, és csupa hó. Idefönt még fák sem nőttek. Csak jóval lejjebb törte meg a fenyők sötétzöldje a fehérséget, a völgyben elterülő város apró makettnek látszott csupán. Lily gyomra felkavarodott.

Sosem bírta a magasságot. Jobban tartott tőle, mint a gyilkosoktól, és az összes többi fegyveres bűnözőtől, akiket általában üldözött, mégis itt volt, az olasz Alpokban, egy marha hosszú sípálya tetején. Olyan magasan, hogy a hideg minden lélegzetvételnél belemart az orrába.

Azt mondogatta magának, hogy még mindig jobb itt a hegyen, mint odalent a házban az anyjával és annak új családjával. Ezért is jött el az aznapi legelső órára, hogy együtt se kelljen reggeliznie velük. Mindegyikük idegennek tűnt Lilynek, ami nem csoda, hisz egész felnőtt életében csak évente egy-két alkalommal találkozott velük. Még a kollégáiról is többet tudott a londoni rendőrőrsön, mint az úgynevezett családjáról.

Elnyomott egy sóhajt, és újra lepislantott a völgybe. Úgy érezte, mintha mágnesként vonzaná a mélység, mintha bármelyik pillanatban előre dőlhetne, és lezuhanhatna, pedig ez volt a leglankásabb kék pálya az egész síterepen. Mégis szinte látta, ahogy összegabalyodott tagokkal legurul a havas hegyoldalon, és jól összetöri magát. Bár talán nem is lenne olyan rossz egy lábtörés. Legalább kihagyhatná az esküvőt…

– Buon giorno! – szakította félbe a gondolatait a síoktató megjelenése.

A férfi olyan játszi könnyedséggel fékezett le előttük, mintha sílécekkel a lábán született volna. Piros kabát volt rajta a síiskola emblémájával, és vastag fekete sapkát húzott a fejére. Végighordozta tekintetét az alig tucatnyi emberen, közben úgy vigyorgott, ahogy csak az olasz férfiak tudnak. Mintha isten ajándékai lennének a női nem számára. Aldo, az anyja leendő férje is folyton így vigyorgott. De még Lily alig tízéves féltestvére, Davide is. Lily óhatatlanul felhorkant.

Az oktató azonnal felé fordult, és ugyan a szemét eltakarta a széles, tükrös üvegű síszemüveg, de Lily meg mert volna esküdni rá, hogy a tekintete is ugyanolyan pimasz, mint a vigyora.

– Andiamo! – adta ki az utasítást a férfi, majd egy másodperc múlva angolul is elismételte, mintha ránézésre megállapította volna, hogy valaki a csoportból nem idevalósi. – Gyertek utánam! Térdet berogyasztani, aztán hóeke, és szép széles kanyarokkal megyünk lefele. Ha valaki bajban van, kiáltson!

A hangja rekedtes volt, és mély, csak a dallamos zönge utalt arra, hogy az angol nem az anyanyelve. Lily gyomrában váratlanul szétáradt tőle a melegség, mintha ledöntött volna egy egész pohár forralt bort, ettől pedig annyira meghökkent, hogy az első fordulónál majdnem elvesztette az egyensúlyát, de nagy nehezen sikerült talpon maradnia. Összeszorította a száját. Az előtte haladó élénkrózsaszín kabátot viselő nő hátára szegezte a pillantását, és igyekezett követni az utasításokat. Közben folyton azt hajtogatta magában, hogy nem lesz semmi baj, hisz nem most síel először.

Egészen tizenhat évvel ezelőttig minden szünetet itt töltött a nagyanyjánál Livignóban. Akkor még teljes szívéből imádta ezt a helyet. Odavolt a hegyekért, télen a hóért, nyáron a napsütésért, ami sehol máshol nem volt olyan ragyogó.

Aztán hirtelen minden megváltozott. A nagyanyja megbetegedett, az anyja eljött ápolni, pár hét múlva Nonna meghalt, az anyja pedig többet nem tért vissza Angliába. A régi szép emlékeket kátrányként lepte be az árulása. Lily onnantól kezdve kizárta az életéből Olaszországot. Tudta persze, hogy nem az ország tehet arról, ami történt, mégis sokáig a rosszullét kerülgette már csak attól, ha olasz szót hallott, és Livigno közelébe sem jött.

Most is kizárólag azért törte meg ezt a hagyományt, mert megígérte az apjának. Ahogy az apjára gondolt, azonnal a bőrén érezte az apró, sűrű cseppekben szemerkélő angol esőt, az orrában pedig a fémes vérszagot…

– Minden oké? – szólt oda neki az oktató, amikor újra megbillent az egyik kanyarban.

Lily nem tudta visszatartani az epés választ.

– Egyszerűen nagyszerű.

– Nem úgy látom.

Lily rávillantotta tekintetét a férfira, amit azonnal meg is bánt, mert attól, hogy egy pillanatra nem koncentrált, a lábai szétcsúsztak, felgyorsult, és egyenesen a pálya szélén álló friss hókupacok felé száguldott. Próbálta visszarendezni hóekébe a lábait, hogy fékezni tudjon, de nem sikerült. Egy bucka állította meg, a lécei belesüppedtek a hóba, ő pedig ügyefogyottan elterült.

– Basszus… – motyogta, és egyszerre próbálta kitörölni az arcából a havat, meg talpra állni, de a sílécekkel ez nem is volt olyan egyszerű.

– Segítek – hallotta meg az oktató hangját.

Lily mogorván nézett fel a hókupac mellett lefékező férfira. Volt egy olyan gyanúja, hogy egyedül nem tudna feltápászkodni, így hát megfogta a felé nyújtott kezet, és hagyta, hogy a férfi talpra segítse.

A pasas még akkor is fogta a kezét, mikor visszaértek a pályára, és ugyan mindkettőjükön kesztyű volt, mégis furán intimnek tűnt az érintése. Lily nagyot nyelt, hogy eltüntesse a torkában képződött csomót, és elhúzta a kezét.

– Köszönöm – nyögte ki.

A fickó szája körül újra feltűnt a szemtelen vigyor.

– Máskor inkább fékezz, mert legközelebb nem egy hókupac állít meg, hanem az egyik fa.

Lily feleslegesnek érezte megjegyezni, hogy fékezni akart, csak a lábai nem engedelmeskedtek.

– Majd észben tartom – morogta helyette.

– Menjünk, mert lemaradunk a többiektől – mutatott az oktató a csoport többi tagja felé, akik épp eltűntek a kanyarban.

Lily engedelmesen követte a férfit, és valami csoda folytán sikerült újabb esés nélkül lejutnia a pályán. Még egyszer feljöttek a felvonóval, aztán újra lesiklottak. Lily az óra végére kezdte úgy érezni, hogy talán a sípálya nem is az ellensége, és a síelés egész jó szórakozás, eltekintve attól, hogy a combjában minden izom lángolt, a térde pedig sajgott a szokatlan mozgástól.

– Holnap találkozunk ugyanekkor – mondta az oktató, és Lily abban a hiszemben hajolt le lecsatolni a sílécet a lábáról, hogy mire felegyenesedik, a férfi már nem lesz ott.

Ehhez képest a pasas, kezében a sílécével, megállt mellette.

– Fogadjunk, hogy reggeli nélkül menekültél ide – jegyezte meg, Lily pedig értetlenül bámult fel rá.

– Igen, de ezt meg honnan... – kezdte, aztán benne rekedtek a szavak, amikor a fickó feltolta a síszemüvegét a sapkájára, és előbukkant a szeme, ami olyan színű volt, mint a prémium kategóriás étcsokoládé. Lily, bár több mint tíz éve nem látta, mégis azonnal felismerte.

– Raffaele?!

– Azt hittem, meg sem ismersz, hugica – vigyorgott rá a férfi csúfondárosan.

Lily összefonta maga előtt a karját, és újra annak a tizenéves lánynak érezte magát, akinek az anyja se szó, se beszéd lelép egy másik országba, hogy aztán egy másik családot válasszon a sajátja helyett.

– Nem vagyok a húgod – mondta a férfinak.

– A mostohahúgom vagy. Csak az olyan rohadt hosszú.

– Akkor hívj Lilynek, ahogy mindenki más, az elég rövid.

Raffaele arcáról lefagyott a mosoly.

– Apám egy hét múlva elveszi az anyádat, és van egy közös féltestvérünk. Azért van annyi közünk egymáshoz, hogy ne legyek mindenki más.

– Semmi közöm a családodhoz!

– A te családod is.

– Az én családom az apám volt. – Lily érezte, hogy könnyek kezdik marni a szemét, mint mindig, amikor megemlítette az apját. De sohasem hagyta kicsordulni őket, nem most fogja elkezdeni.

Raffaele hangja még rekedtesebb lett.

– Sajnálom, ami az apáddal történt, ha beszélni akarsz valakivel…

– Kösz, nem. Inkább visszamegyek apádék házába.

Lily lehajolt, hogy felszedje a földről a síléceit, majd nyögve felegyenesedett. Belegondolt, mennyit kell még odáig kutyagolnia fájó izmokkal, a marha kényelmetlen síbakancsban, és elfintorodott.

Raffaele, mintha a gondolataiban olvasna, megcsóválta a fejét, aztán a sílécekért nyúlt.

– Tudok egy rövidebb utat, és ha sietünk, még vissza is érek a következő órámra.

– Elég, ha útba igazítasz, nem kell kísérgetned – közölte vele Lily, de Raffaele elvette tőle a síléceket, majd megindult, Lily pedig jobb híján követte.

Szótlanul elmentek a sífelvonó épülete mellett, átverekedték magukat pár nagyobb hóbuckán aztán Raffaele beirányította a csenevész fenyőfák közé egy ösvényre. Lily mögötte lépdelt, és óhatatlanul előúszott emlékei közül a tizenhat éves Raffaele képe.

Az anyja és Aldo az első nyáron rángatták magukkal Londonba a fiút, csupán pár hónappal azután, hogy az anyja végleg Olaszországba költözött. Valószínűleg azt hitték, majd összebarátkoznak, de épp ellenkezőleg történt.

Lily nézte a férfi széles vállát, és próbálta összeegyeztetni azzal a cingár, magas fiúval, aki annak idején Londonban ellenséges tekintettel méregette, és folyton beszólt neki, de a szemén kívül alig valami emlékeztette a régi Raffaele-re.

Megmagyarázhatatlan módon Lilyt zavarni kezdte a köztük húzódó feszült hallgatás. Már épp kérdezni akart valamit, bármit, amivel megtörhetné a csendet, ám ekkor Raffaele megtorpant, és valahová előre bámult.

– Mi az? – kérdezte Lily. Oldalra lépett, hogy megkerülje a férfit. Azonnal meglátta, mit nézett annyira Raffaele…

Egy alak hevert az egyik fenyőfa mellett mozdulatlanul, a síiskola emblémájával ellátott piros dzsekiben. Fekete sapkája is ugyanolyan volt, mint Raffaele-nek, csak épp hosszú, szőke copf bukkant elő alóla, körülötte pedig vöröslött a hó a vértől.

– Alessa! Segítenünk kell neki! – kiáltott fel Raffaele, és már rugaszkodott el, hogy odamenjen a lányhoz, de Lily megfogta a karját, hogy visszatartsa.

– Majd én – mondta csendesen, hisz neki legalább volt gyakorlata, és azt is sejtette, hogy itt már nemigen lehet segíteni.

Lehajolt a nőhöz, hogy ellenőrizze, él-e, aztán visszalépett Raffaele-hez, aki még mindig megkövülten bámulta a pusztítást.

– Meghalt. Sajnálom, Raffaele!

Lily egy pillanatra a mostohabátyja karjára tette a kezét, aztán már túrta is elő a zsebéből a mobilját, hogy hívja a rendőrséget. Telefonálás közben ő is a havat bámulta, amit mindenhol vöröses, fagyott tócsák szennyeztek, elképesztő mennyiségben. Mintha valaki kivéreztette volna szerencsétlen nőt, akár egy vágóhídra szánt malacot.

2. fejezet

A szobát, amiben Lilyt elszállásolták, piros és arany díszekkel cicomázták fel. A könyvespolcon égősor virított, a sarokban az asztalkán masnikkal díszített minifenyő állt, a függönykarnisról pedig girlandok lógtak. Lily végigdőlt az ágyon, közben úgy érezte magát, mintha egy nyálasan romantikus karácsonyi vígjátékba csöppent volna.

– Jól vagy? – lépett be az anyja a szobába.

– Miért ne lennék jól? – ült fel Lily. – Nem most először akadt dolgom holttesttel.

Loretta Bolton egy pillanatra megdermedt, aztán aprót biccentett.

– Persze, persze, mindig elfelejtem, mivel is foglalkozol. Raffaele hogy viselte?

– Ismerte az áldozatot, nyilván nem túl jól.

– Nem örülök, hogy elment dolgozni a bárba ma este.

– Pedig talán pont a munka segít neki – mormolta Lily. Neki legalábbis segített. Az apja halála óta folyamatosan dolgozott.

– Csak azt akartam mondani – szólalt meg az anyja újra –, hogy elkészült a vacsora. Ugye velünk eszel?

Lily lázasan kutatott valami kibúvó után.

– Nem vagyok még éhes – bökte ki végül. – Előbb elmennék sétálni. Ha nem gond.

– Szerinted mennyire jó ötlet este egyedül járkálni a városban azok után, ami Alessával történt?

Lily a bőröndjére mutatott, aminek zárható rekeszében ott lapult a Glockja. Lily nem volt hajlandó sehova utazni nélküle, a főnöke meg szerencsére elég jó fej volt ahhoz, hogy elintézze neki az engedélyt.

– Magammal viszem a pisztolyom.

– Igen, talán az lesz a legjobb – sóhajtott fel Loretta, mintha nem lenne biztos benne, mi a rosszabb: egy gyilkos vagy az, hogy a lánya fegyvert visel. – Beugorhatnál Raffaele bárjába is. Perla a neve, a Via Planon van. Holnap délután pedig eljöhetnél velünk Davide karácsonyi előadására.

– Majd még meglátom – mondta Lily, és minden szándéka ellenére kicsendült a hangjából a gúny, amit előző esti érkezése óta sikerült féken tartania.

Az anyja zavartan beletúrt a hajába, ami ugyanolyan szőkésbarna és hullámos volt, mint Lilyé, csak ő hosszúra növesztette. Lily ellenben tizenöt éves kora óta mindig vállig érőre vágatta, és még ki is vasalta. Minél kevésbé hasonlít Lorettára, annál jobb.

– Sajnálom – szabadkozott az anyja –, nem kéne megmondanom, mit csinálj. Hisz kikapcsolódni jöttél. Tégy nyugodtan azt, amit szeretnél.

– Úgy lesz. – Lily felkapta a kabátját, a sapkáját, magához vette a pisztolyát, és kimenekült a házból.

Livigno ugyanolyan volt, ahogy mélyre ásott emlékeiben élt. Keskeny utcák, amiken itt-ott jókora, kőből felhúzott épületek álltak, máshol többszintes házak, faberakásos teraszokkal. Panziók, éttermek, üzletek. Az út mentén sorakozó kandeláberek aranyszínű fénye megcsillant a havon, az ablakokon sárgásan ragyogott ki a világosság. Túl az épületeken pedig jobbra és balra is ott magasodtak a fehérbe öltözött hegyek, körbevéve a várost. Lily újra azt érezte, amit gyerekkorában: mintha egy mesebeli világba csöppent volna.

Most az egyszer megengedte magának, hogy belemerüljön az emlékeibe, aztán egyszer csak azt vette észre, hogy a lábai automatikusan a nagyanyja egykori háza felé viszik.

Ez az épület arrébb állt a nyüzsgő utcáktól, szinte már a hegyek oldalában, nyáron a zöld rét ölelte körül, télen pedig a hó, azt a látszatot keltve, mintha a ház egyedül lenne a pusztaságban. A spaletták be voltak zárva, az esti sötétség jótékonyan elrejtette, hogy a ház pompája kezd megfakulni, hisz másfél évtizede üresen állt. Pontosan azóta, hogy Lily megörökölte.

Tudta persze, hogy rég el kellett volna adnia. Minek legyen egy üresen álló háza egy olyan országban, ahová önszántából a lábát se tenné be? Mégsem volt szíve megszabadulni tőle. Talán azért, mert úgy érezte, Nonna forogna a sírjában, ha idegenek költöznének be. Vagy azért, mert ha eladná, azzal az utolsó vékony szálat is elvágná, ami az Olaszországban töltött gyermekkorához köti.

Beleszippantott a hűvös, hóillatú levegőbe, aztán hátat fordított a háznak. Semmi kedve nem volt visszamenni az anyjáékhoz, sokkal jobb ötletnek tűnt bevenni magát egy bárba néhány órára. Még akkor is, ha abban a bárban Raffaele is ott lesz.

Könnyen megtalálta a Perlát. Fagerendákból ácsolt épület volt, keskeny ablakokkal, amiket vastagon belepett a pára. Lily belépett az ajtón, a zaj és a meleg azonnal beburkolta. Körbenézett. Durván faragott sötétbarna fabútorok, egymással diskuráló, iszogató emberek, meg félhomály fogadta mindenütt. Az asztalokon antik lámpások narancsos fényt ontottak, a bárpult tetejét különös alakú palackok díszítették, az egyik sarokban a régimódi kályhában tűz égett. A hangszórókból áradó gitárdallam hol lágyan szólt, hol agresszívvé vált, libabőrt varázsolt Lily karjára és melegséget a gyomrába.

A bárpult mögött ott állt Raffaele, és ugyanolyan könnyedén keverte a koktélt, ahogy síelt. Sötétbarna haja a homlokába lógott, világos ingén ki volt gombolva a felső két gomb, az ingujjait egészen a könyökéig feltűrte, és így jól látszott a bal alkarját beborító színes tetoválás. Tényleg alig emlékeztetett arra a kamaszra, aki Lily emlékeiben élt, ettől a felfedezéstől pedig úgy kiszáradt a szája, mintha napok óta nem jutott volna vízhez.

Rossz ötlet volt idejönni, döbbent rá, és már épp kihátrált volna az ajtón, amikor Raffaele észrevette. Elvigyorodott, de egészen úgy, mintha várta volna, hogy felbukkanjon. Végig rajta tartotta a szemét, miközben átnyújtotta a zöld színű koktélokat a pult előtt várakozó két lánynak, aztán intett neki, Lily pedig nem menekülhetett.

Kibújt a kabátjából, felakasztotta a fogasra, aztán kényszeredetten odasétált a pulthoz.

– Loretta küldött, hogy csekkolj le, mi? – fogadta Raffaele

Lily megvonta a vállát. Nem akaródzott bevallania, hogy tényleg ez történt.

– Mi van, ha csak inni jöttem? Kérek egy olyan zöld koktélt, amit az előbb készítettél.

– Green Daiquiri, rum van benne.

– Tökéletes lesz.

Raffaele pillanatok alatt elkészítette az italt. Lily maga sem tudta, miért, de nem vonult el valamelyik asztalhoz a koktéllal, ahogy egészen idáig tervezte, hanem felült a pultnál lévő bárszékek egyikére, aztán óvatosan kortyolt egyet a pohárból.

– Finom – biccentett Raffaele-nek, mire a férfi felhúzott szemöldökkel nézett vissza rá.

– Tehát tudsz kedves is lenni – piszkálódott.

– Csak akkor, ha van rá okom. – Lily felemelte a poharát, és újra ivott.

– Megjegyzem magamnak, hogy a koktél a titok nyitja. – Raffaele a pultra könyökölt, pont Lilyvel szemben. – Miért hoztad a pisztolyodat? – halkította le a hangját.

Lily önkéntelenül is a derekához kapott, de bő, vastag pulóvere eltakarta a fegyverét.

– Honnan tudod, hogy nálam van a pisztoly?

– Felcsúszott a pulóvered az előbb, amikor levetted a kabátodat – vonta meg Raffaele a vállát. – Szóval, miért hoztad?

– Csak Lorettát akartam idegesíteni. Ki nem állhatja, hogy nyomozó lettem, és ezt rendszeresen a tudomásomra is hozza.

Raffaele egy darabig némán méregette.

– Mert félt. Azok után, ami apáddal történt, nem csoda.

Lily legszívesebben azt mondta volna, hogy Lorettának nincs joga aggódni érte azok után, hogy tizenévesen elhagyta, de visszaszívta a keserű szavakat.

– Mindegy, miért csinálja, rohadt idegesítő.

– Lehet, nekem viszont kapóra jön a munkád. – Raffaele közelebb hajolt, lehalkította a hangját. – Mi a véleményed Alessa meggyilkolásáról?

– Miért kérded?

– Csak mondd el, mit gondolsz!

– Hát – habozott Lily –, csak feltételezéseim vannak, mert azon kívül, hogy láttam a holttestet, mást nemigen tudok.

– Jó, akkor mik a feltételezéseid?

– Abból a vérfürdőből kiindulva a gyilkos vagy teljesen bekattant, vagy ez valamilyen személyes ügy, esetleg mindkettő. Én arra tippelek, hogy ismerte Alessát, és ez valami beteges bosszú volt. De mindez tényleg csak tippelgetés. Normál esetben jóval több információ áll a rendelkezésemre.

Raffaele vonásai megkeményedtek, a szemében felvillant valami makacs eltökéltség, ami ismerős volt Lilynek a másfél évtizede együtt töltött pár napból.

– Ha megoldom, hogy több információt kapj, segítesz kideríteni, mi történt?

– Jobb lenne ezt a helyi zsarukra bízni.

– A helyi zsaruk azt hiszik, hogy egy elmeháborodott véletlenszerűen pécézte ki Alessát.

– Ezt meg honnan tudod? – ráncolta Lily a homlokát.

– Nem mindegy? Az a lényeg, hogy teljesen rossz irányba indultak el.

– Nem biztos, hogy az a rossz irány. Lehet, hogy én gondolom rosszul. Eleve nekik több infójuk van.

– Akkor senkinek sem árt, ha te is megkapod azokat az infókat, és elmondod a véleményedet, nem?

Raffaele szája szegletében feltűnt ugyanaz a szemtelen vigyor, mint reggel a sípályán, de a tekintetéből kétségbeesés sütött. Lily fejébe szöget ütött a gondolat, hogy talán eddig rosszul hitte, és Alessa nem csupán a munkatársa és a barátja volt Raffaele-nek, hanem annál több.

– Te és Alessa…? – csúszott ki a száján a kérdés, de Raffaele azonnal közbevágott.

– Nem voltunk együtt, ha erre gondolsz. Nem emiatt akarom kideríteni, mi történt vele. – Elkapta a tekintetét, megdörzsölte az állát, amin már kiütközött a borosta, csak utána nézett újra Lilyre. – Gyerekkorunk óta barátok vagyunk. Sokat segített anyám halála után.

Lily csak annyit tudott, hogy Raffaele anyja bent égett egy háztűzben pár évvel azelőtt, hogy Loretta és Aldo összeszűrték a levet. Sosem kérdezte a részleteket. Igazából nem is érdekelte. Most viszont kíváncsi lett, de úgy sejtette, Raffaele nem akar róla beszélni, így inkább nem faggatózott. A férfi szemébe nézett, és bosszúsan vette tudomásul, hogy bele fog menni az őrült ötletébe.

– Jó, rendben, legyen – fújt egyet, és előre érezte, hogy nagyon meg fogja még bánni ezt a döntését.

RENDELD ELŐ KEDVEZMÉNYESEN A NYOMTATOTT KÖNYVET:

3000 Ft június 7-ig + előrendelői ajándékok: FairBooks Webshop

Átvétel az ünnepi könyvhéten: Előjegyzés könyvheti átvétellel