A lángok pokolian forróak voltak, leolvasztották a testéről a bőrt, belemartak a húsába, de ő semmit sem érzett, csak a sikolyokat hallotta, meg a kíntól eltorzult arcokat látta, és azt kívánta, bár elemésztené őt is a tűz…
Az eső apró, de kérlelhetetlen cseppekben szemerkélt, feláztatta a sírköveken a port, és drágakövekként ült meg a sötétzöld füvön. Nini az esernyője alá bújt.
Alinda ingerülten bámulta a Diszkoszvető erőt sugárzó alakját, majd pillantása a szobor jóvágású arcára kúszott. A markáns, faragott vonásokról könnyedén le lehetett olvasni a mély koncentrációt, és ettől Alinda csak még bosszúsabb lett.
Gilbert arra ébredt, hogy veszettül fáj a feje. Le kellene szoknia arról, hogy minden este hajnalig dolgozik. De valamivel muszáj volt elterelnie a figyelmét a szomszéd szobában alvó feleségéről, és a munka tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Persze ez sem volt tökéletes.
Már a legelső óra alatt felkerült a videó a netre. Alinda, bár egész úton, míg az egyetemre tartott, arról győzködte magát, hogy legjobb lenne, ha nem is látná a felvételt, mégis beállította rá az értesítést. A lenémított telefonján pedig az óra közepén fel is villant a The Sun cikke, majd sorban a többi nagyobb hírportálé is.
A fürdőszobából kihallatszott a víz csobogása, és Gilbert meg mert volna esküdni rá, hogy még Alinda tusfürdőjének az illatát is érzi, pedig a csukott ajtón keresztül ez lehetetlennek tűnt. Az édes, barackos aroma mégis az orrát csiklandozta, ugyanúgy, mint előző este, miközben lefekvés előtt elmentek egymás mellett a folyosón.
A férfit, aki azon a kora szeptemberi estén felszólalt, Nini még egyszer sem látta korábban, és abban sem volt biztos, hogy túlságosan szimpatikus neki. Az arca menyétszerű volt, olyan benyomást keltett, mint aki hajlandó mindent megtenni a cél érdekében. Ninit az egyik hajdani egyetemi évfolyamtársára emlékeztette, aki folyton mindenkinek szívességet tett, hogy aztán a neki megfelelő pillanatban viszonzást követeljen.
Gilbert kinyitotta a bejárati ajtót Alinda előtt, és nézte, ahogy a nő egy pillanatig tétovázik, majd mély levegőt véve átlép a küszöbön. Mintha medvebarlangba sétálna. Vagy csapdába… és ez a gondolat nem javított Gilbert hangulatán.
Alinda megállt a hatalmas, barna téglás épület bejárata előtt. Idegességtől forró arcát csípte a hideg. Az eszével tudta, hogy a házasság jelenleg az egyetlen lehetősége, de a szíve, a lelke még mindig tiltakozott.
Az apró camdeni kávézóban alig lézengett valaki, amikor Gilbert belépett. Kért egy teát a fényes mahagóni pultnál, aztán leült a bejárattal szemközti asztalhoz. A csúf, sötétzöld bőrfotel túl alacsony volt, ki kellett nyújtania a lábát, közben türelmetlenül dobolt ujjával a poharán. Pedig ő érkezett előbb, nem a lány késett, mégis elöntötte az ingerültség.
Alinda a jelenkori művészet szemináriumon ült, amikor megjött az üzenet. A mobilja halkan rezgett, felvillant a feladó neve: Népességgyarapítási Intézet. Nagyot nyelt, és lefelé fordította a telefont.
Gilbert a kijelzőre bámult. Amikor belekukkantott a frissen beérkezett jelentkezésekbe, fogalma sem volt róla, hogy az exfeleségét is köztük találja. Anne Black. Ezek szerint újra a leánykori nevét használja. Gilbert nem is értette, miért lepődik meg.
Jó pár hónapja elváltak, a válást követő egy év elteltével pedig kötelező volt jelentkezni a házastárskereső programba. Anne talán nem akart várni az utolsó pillanatig. Csak épp Gilbert azt gondolta, hogy Anne-nek nem lesz szüksége a Népességgyarapítási Intézetre, hogy párt találjon, de ezek szerint nem jöttek be az asszony számításai.
A bedeszkázott ablakú tornatermet évek óta nem használták rendeltetésszerűen, ennek ellenére a labdák gumiszaga, az izzadság és az izzadásgátló dezodorok egyvelege annyira beleette magát a falakba, hogy még mindig érződött. Vagy legalábbis Nini érezni vélte.
Az íróasztal előtt ülő ősz hajú nyomozó mintha kényelmetlenül feszengett volna a székben, tekintete ide-oda reppent az iroda berendezésén. Először a falra szerelt kijelzőket vette szemügyre, aztán a praktikus fémszekrényeket, végül az ablakpárkányon burjánzó páfrányt, ami kizárólag Gilbert titkárának köszönhette, hogy nem száradt ki már réges-régen.
Úgy döntöttem, hogy a Boldogságra kényszerítve történetem teljes egészében ki fog kerülni a blogra, mivel nem lesz belőle utánnyomás. Az utolsó nyomtatott példányokat még be lehet szerezni, illetve az e-könyvet, ha szeretnétek egyben elolvasni a történetet, nem részletekben. Kellemes szórakozást!
A sötét szobában csak körvonalak látszódtak. Marcy ügyelt rá, hogy minden este gondosan behúzza a függönyöket; így a férfi csak egy árnyéknak tűnt, amikor belépett az ajtón.
Az iroda egyetlen ablakán túl az ég már bőven sötétkékben játszott, Péter azonban még mindig az asztalánál ült, és Rády Emma szomszédait ellenőrizte. Pont, ahogy a nő akarta…
Alex új irodája akkora volt, mint egy kisebb repülőgéphangár, és kínosan tiszta. Legalábbis Emma így érezte. Hiányzott neki a főnöke korábbi, jóval apróbb szobája, ahol bár szintén nem látott egyetlen kósza porszemet sem soha, de a zsúfoltság miatt mégis kicsit kevésbé tűnt rendezettnek. Na meg nem állt ott az asztalon az a fénykép…
Roman Piras valóban belehalt a túladagolásba, Vittoria azonban épp bőrrel megúszta a kunyhóban töltött órákat. Matteo következő napokban jó párszor gondolt arra, hogy ha nem látja meg azt az erdei utat, ha nem jut eszébe a kalyiba, akkor a lány ott fagyott volna meg a hegyen.
Az égen szürke felhők úsztak, a köd pedig megült a pályán, alig lehetett pár méterre ellátni. Matteónak fel kellett tűrnie a kabátja gallérját, a sapkáját pedig mélyen a fülébe húznia, ha nem akart megfagyni, miközben lefékezett Raffaele mellett.
A sípályakezelő cég irodája, amit a rendelkezésükre bocsátottak, a hegy lábánál állt. Szűkös volt, hűvös, és áthatolhatatlan ködként ülte meg a Piras szülők aggodalma, hisz egyelőre csupán az egyik webkamerán csípték el a lányukat, utána azonban a többin nem tűnt fel, mintha köddé vált volna, hiába kutatták át a karbantartók az egész pályát.
– Hoztam sütit, kérsz? – robbant be Lily a szobába kopogtatás nélkül.
Matteo homlokráncolva pillantott fel a monitorról. Minden más esetben dühös lett volna, hogy így rátörik az ajtót munka közben, de újdonsült társára sosem tudott igazán haragudni. Túlságosan örült, hogy Lily Livignóban maradt, és annyira látványosan boldoggá tette Raffaele-t.
A Black Cat szokványos skót kocsmának nézett ki kőfalával és sötétre festet, fakeretű kirakatával, csak épp az edinburghi rendőrkapitánysággal szemben állt, ami azonnal szemet szúrt Bennek. És valószínűleg Flórának is. A nő ugyanis megtorpant a járda szélén, amint kiszálltak a taxiból, aztán a homlokát ráncolva, aggodalmasan nézett előbb a rendőrség épületére, aztán Benre.
– Tényleg magánnyomozó? – sandított Tristan a vörös hajú fickó felé, aki ott ácsorgott tőlük nem messze az utcán, és komoran figyelte, ahogy a patológus elszállíttatja Camilla Simon holttestét.
Már hajnalodott, ám a sötétség úgy burkolta be a motelszobát, mint odakint az eget a felhők. A skót tavasz nem a legszebb arcát mutatta, mióta előző nap megérkeztek. Folyton szemerkélt az eső, és zörgette az ablakokat a szél. Edinburgh egyre kevésbé érződött jó helyszínnek egy romantikus kiruccanáshoz.
Elindultak hát a lakása felé, közben mindenféléről beszélgettek: az olasz konyháról, Stratfordról, és még a családról is. Tony azon kapta magát, hogy még a mostohaszüleiről is mesél a nőnek pár szót.
Besorolt az Alfával az esti lagymatag forgalomba, és húsz perc múlva már Stratfordba is ért. A lakás, amit bérelt, egy éjjel-nappal nyitva tartó mosoda felett volt. Tony intett Gregnek, a tulajdonosnak, aki az ajtóban cigizett, aztán felszaladt a lépcsőn a lakásába.
– Az isten szerelmére, Tony! Ma van a keresztfiad születésnapja! Azt ne mondd, hogy már menni is akarsz, holott alig húsz perce jöttél.
Sofia az ajtóban csípte nyakon. Vészjóslóan lehalkította a hangját, és hiába hallatszott ki a nappaliból a népes Martelli família hol hangosabb, hol halkabb beszélgetésének moraja, így is tökéletesen lehetett érteni minden szavát. A kezét csípőre tette, sötétbarna szemében lángolt a szemrehányás. Hiába volt majdnem két fejjel alacsonyabb nála, és Tony hiába múlt harmincöt, ugyanúgy majd becsinált ettől a póztól, mint taknyos kölyökkorában.