Megyeri Judit - Jud Meyrin: Éjszakai futás

London, Anglia

Január 7., kedd, 20:15

– Az isten szerelmére, Tony! Ma van a keresztfiad születésnapja! Azt ne mondd, hogy már menni is akarsz, holott alig húsz perce jöttél.

Sofia az ajtóban csípte nyakon. Vészjóslóan lehalkította a hangját, és hiába hallatszott ki a nappaliból a népes Martelli família hol hangosabb, hol halkabb beszélgetésének moraja, így is tökéletesen lehetett érteni minden szavát. A kezét csípőre tette, sötétbarna szemében lángolt a szemrehányás. Hiába volt majdnem két fejjel alacsonyabb nála, és Tony hiába múlt harmincöt, ugyanúgy majd becsinált ettől a póztól, mint taknyos kölyökkorában.

– Tudom, hogy ma van Luca születésnapja, azért ugrottam be – magyarázkodott, de persze Sofia Martellit ezzel cseppet sem hatotta meg.

– Hát épp ez az! Beugrottál. Folyton csak beugrassz mostanában, aztán rohansz is tovább.

– A munkám...

– A munkád egy tökéletes indok arra, hogy lerázz minket magadról.

Tony tagadni akarta, de túl fáradt volt hozzá. Napok óta alig aludt. Azóta, hogy Fraser újra felbukkant Skóciában. Nemcsak Tristan akarta megszállottan elkapni a pasast, hanem ő is, csak épp igyekezett eltitkolni, hisz neki nem volt oka rá, hogy ennyire gyűlölje Frasert. Legalábbis nem olyan, amit megoszthatott volna másokkal. Így hát remekül eljátszotta, hogy a háta közepére sem kívánja a melót, amivel Tristan távozása után megbízták.

– A nyomozás, amin dolgozom – fogott bele mégis a magyarázkodásba –, különösen fontos. Fontos, hogy el-kapjuk azt a szarházit, aki már így is túl sok ember életét tette tönkre. Nem akarom, hogy újabb esélye legyen.

Valami lehetett a hangjában, vagy talán a tekintetében, mert Sofia nem folytatta a vitát. Helyette lemondóan megcsóválta a fejét.

– Jó, akkor csomagolok neked egy kis tésztát, kisfiam, ha már lekésted a vacsorát – enyhült meg a hangja, és még a karját is megpaskolta.

Kisfiam… Sofia hiába volt csupán a mostohaanyja, úgy tudta mondani ezt a szót, hogy Tony majdnem elhitte, ő is vér szerint a Martelli klánhoz tartozik. De csak majdnem. Azért a kétség apró, fájó fullánkja mindig ott maradt mélyen legbelül.

– Nem kell kaja – köszörülte meg a torkát –, még a múltkoriból is van a hűtőmben.

Sofiától erre újabb szemrehányó fejcsóválást zsebelt be.

– Szűzanyám, Tony, eszel te egyáltalán?!

– Hát persze.

– Nem úgy látom.

Mire Tony bármit is felelhetett volna, Sofia már el is viharzott a konyha irányába.

Tony sóhajtva dőlt a bejárati ajtó melletti falnak, amit Sofia élénk napsárgára festetett. Máskor ez a szín mindig jókedvre hangolta, most azonban hatástalan volt.

Lehunyta a szemét, és masszírozni kezdte az orrnyergét. Tudta, hogy aludnia kellene, de úgysem lesz képes rá. Helyette újra beleveti magát a Fraser utáni nyomozás anyagába, mert egyszerűen muszáj elkapniuk. Ha pedig elkapták… Tony gyomrában úgy kavargott a düh, mint a háborgó tenger. Sosem tartotta magát vér-szomjasnak, de azt a fickót legszívesebben puszta kézzel verte volna pépessé.

A mostohahúga, Katerina megjelenése szakította félbe a borongását.

– Anyu azt mondta, hogy ezt még ma edd meg – nyomot a kezébe egy doboz ételt. – Ez meg jó lesz holnap ebédre – adott át egy másikat, aztán összehúzott szemmel nézett fel rá. – Anyunak igaza van, szarul festesz, bátyus.

– Na kösz – húzta el Tony a száját.

– Nem, most komolyan. Mi van veled? Tökre olyan, mintha valamilyen idegen lény szállt volna meg, és szép lassan kiszívná belőled a humorérzéket. Pedig pont az az egyik legelőnyösebb tulajdonságod.

– Semmi bajom! – csattant fel Tony dühödten. Híres volt arról, hogy sosem emelte fel a hangját, és mindent el tudott ütni egy poénnal, de mostanában túl gyakran ripakodott rá a körülötte lévőkre. – Csak sok a munka.

– Ha te mondod – vonta meg a vállát a húga. – Bár nekem az ufós magyarázat sokkal hihetőbbnek tűnik.

– Szállj le rólam, Katerina!

– Már le is szálltam – emelte fel megadóan a kezét a húga, aztán a dobozokra bökött. – Azokat meg edd meg, vagy tüntesd el valahogy, mert lefogadom, hogy holnap anyu át fog menni hozzád, hogy lecsekkoljon.

– Remek – morogta Tony, aztán gyors puszit nyomott a húga arcára, és már kotródott is kifelé.

Imádta a Martelli családot, a mostohaanyját, a mostohaapját és a három édesgyermeküket, akik soha egy pillanatig sem éreztették vele, hogy nem közéjük tartozik, de néha nehéz volt velük lenni. Arra emlékeztették, amilyen volt: egy nyolcéves, összetört, bizonytalan kölyök, aki el sem akarta hinni, hogy tényleg befogadják.

Elűzte az emléket, és leszáguldott a lépcsőn. Odakint az utcán aztán beszívta a tüdejébe a hűs, januári levegőt, vetett még egy pillantást a mostohaszülei jókora otthonára, aztán bepattant a járda mellett parkoló Alfa Romeóba.

Az Alfa volt az egyetlen fényűzés, amit megengedett magának. Pár éve annak a pénznek egy részéből vette, amit Sofia és Arturo az érettségi után a nevére íratott. A többi ugyanúgy ott csücsült a bankszámlán, és Tony nem is tervezte felhasználni. Görcsösen bizonyítani akarta, hogy nincs szüksége a mostohaszülei pénzére, hisz már így is épp eleget tettek érte.

Következő rész

Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Feliratkozás

Tonyval a Felföldi rejtélyek már megjelent köteteiben és a márciusban érkező Vérbeli detektívekben is találkozhatsz: