.JPG)
Az olvasói csoportomban (Megyeri Judit írókuckója) az utóbbi héten lehetett szavazni arról, milyen novellát írjak karácsonyra. A legtöbben arra szavaztak, hogy Raffaele, Lily (Itáliai rejtélyek) és Tristan (Felföldi rejtélyek) legyenek a főszereplők, a történet Livignóban, Olaszországban játszódjon, ahova Tristan egy nyomozás miatt érkezik. A történet közvetlenül a Vércseppek a hóban lezárása után játszódik, illetve a Gyilkosság a krimifesztiválon kötetben történtek után nagyjából fél évvel. Fogadjátok sok szeretettel a novellát. Jó olvasást és kellemes ünnepeket kívánok! :)
A bár túl zajos, túl zsúfolt volt, és úgy teleaggatták karácsonyi égőfüzérekkel, mint egy túldíszített karácsonyfát. Még a neve is olyan röhejesnek tűnt. Perla... Ki a fene nevez el gyöngynek egy kocsmát?! Tristan elképzelni sem tudta.
Semmi kedve nem volt itt lenni Olaszországban. Főleg mivel Kelsey azzal az ígérettel cipelte el karácsonykor előbb Montrose-ba az anyjához, majd Londonba az ő szüleihez, hogy az évből hátralévő pár napot már az edinburghi lakásukban fogják tölteni, kettesben, nagyrészt az ágyban. Sőt a nő még egy olyan merész ígéretet is tett, hogy bármit kérhet tőle, amit csak akar. Tristannek pedig volt is jó pár izgalmas ötlete.
Csupán ez segítette át a családlátogatás feszültebb pillanatain. Számolta a perceket, hogy újra Edinburgh-ben legyenek. Aztán amikor hazaértek, jött a telefonhívás, ő meg teljesen begerjedve indulhatott el ebbe a rohadt kisvárosba, ami hányingerkeltően emlékeztetett egy karácsonyi képeslapra, pedig már elmúltak az ünnepek.
Alaposan megnézte az összes pasast a helyiségben, de egyik sem hasonlított arra, akit ő keresett. Tristan igyekezett elnyomni az ingerültségét.
Kikerült egy csapat vihogó nőt, akik közül ugyan mindegyiknek pia volt a kezében, mégis ott ácsorogtak a bárpult mellett, és le sem vették a szemüket a koktélokat keverő fickóról. A pasas persze élvezte a figyelmet. Idióta vigyorától Tristan cafatokban lógó idegei tovább szakadoztak.
– Cosa vi servo? – kérdezte meg a pasas Tristantől, miután végzett a koktélokkal. Aztán amikor látta, hogy nem ért olaszul, angolul is megismételte. – Mit adhatok?
– Egy sört. – Tristan igyekezett nem túl gorombának tűnni. Sajnos elmúltak azok az idők, amikor a jelvénye felvillantásával bármit kérdezhetett az emberektől.
– Síelni jöttél? – érdeklődött a pultos. Úgy tűnt, beszédes kedvében van, ami pont kapóra jött Tristannek.
– Ja, síelni – hagyta rá Tristan. – Úgy volt, hogy egy barátom is csatlakozik hozzám. Kevinnek hívják. Kevin o’Rourk. Itt találkoztunk volna, de egyelőre sehol sem látom.
A pultos a homlokát ráncolta.
– Itt a Perlában? Nem ugyanott szálltatok meg?
– Nem, külön jöttünk.
– Akkor talán hívd fel.
Tristan visszafojtotta a kikívánkozó szitkokat. A fene se nézte volna ki ebből a fickóból a logikus keresztkérdéseket... Ellazította a vállát, és mosolyt kényszerített az arcára.
– Már hívtam, de ki van kapcsolva. Elég gyakran előfordul, hogy lemerül a mobilja, és észre sem veszi.
– Ha van róla képed, megnézhetem. Talán emlékszem rá – ajánlotta fel a pultos.
Tristan elővette a mobilját, és megnyitotta rajta a fotót. A kép egy vörösesszőke hajú, vékony srácot ábrázolt. Túl fiatal volt ahhoz, hogy teljesen hihető legyen Tristan meséje a barátságukról. Inkább azt kellett volna hazudnia, hogy az unokaöccse, de túl hirtelen jött ez a megbízás, és túl kevés ideje volt tervet szőni.
Igazából csak annyit tudott, hogy a tizennyolc éves Kevin ahelyett, hogy az anyjával töltötte volna a karácsonyt, mint minden évben, egyszer csak összepakolt, és ismeretlen helyre távozott. Nem szólt sem arról, hogy utazni készül, sem arról, hová megy. Tristan azonban az íróasztala és egy böhömnagy gitártok közé csúszva talált egy papírfecnit a Perla nevű bár címével. Az aggódó anyja pedig nem nyugodott addig, amíg Tristan repülőre nem ült. Most pedig csupán reménykedhet benne, hogy a pultos nagyjából hihetőnek találja a meséjét.
A fickó szerencsére nem tett megjegyzést, amikor átvette tőle a telefont. Alaposan megnézte a fotót, aztán megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy járt volna itt. Legalábbis akkor nem, amikor én pultoztam. De add meg a telefonszámodat, és felhívlak, ha látom.
– Kösz – biccentett Tristan.
Lediktálta a számát, megitta a sörét, aztán elindult végigjárni a helyi moteleket is. Ilyenkor őszintén bánta, hogy néhány hónapja végleg magánnyomozó lett. Mert hát igaz, hogy nincs idióta főnöke, és kevesebb ostoba szabályt kell betartania, de helyettük vannak ügyfelei, akik ugyanannyi gondot okoznak, ha nem többet. Ráadásul miattuk kell egy nyálas karácsonyi mesébe illő kisvárosban a nyakig havas utcákat rónia ahelyett, hogy Kelsey-vel bújhatna ágyba.
*
Raffaele nagyon igyekezett, hogy ne bámulja Lilyt. A nő olyan élvezettel ette a Loretta és Aldo esküvőjéről megmaradt tortát, hogy az simán beleillett volna egy tizennyolc pluszos filmbe. Amikor lenyalta a nyelvével a szája szélére kenődött habot, Raffaele kis híján hangosan felnyögött.
Kortyolt a borából, közben észrevétlenül megigazította a nadrágját. Már nem is tűnt olyan jó ötletnek ez az esti iszogatás, pedig ő javasolta, hogy üljenek le a nappaliban, miután Davide, a féltestvérük lefeküdt aludni. Tényleg ártatlan iszogatásnak szánta, semmi többnek, csak azzal nem számolt, milyen hatással lesz rá Lily.
Persze észrevette, mennyire gyönyörű nő lett. Már legelső pillanatban, odafent a sípályán. De hozzá volt szokva a gyönyörű nők társaságához, nem okozott problémát neki, hogy alkalomadtán flörtöljön, máskor pedig le is feküdjön velük. Lily viszont más volt.
A mostohahúga, akivel ugyan évek óta nem találkoztak, Lily mégis pár nap leforgása alatt jobban kiismerte, mint a környezetében élők. Átlátott a külvilágnak mutatott, könnyed, laza álarcán, a tetoválásaiból szőtt védőpáncélján, belelátott egészen a lelkébe. Mégsem faggatta, nem próbálta vigasztalni. Egyszerűen csak itt volt vele, és valahogy mindig tudta, mit kell tennie.
Most is, mintha megérezte volna, hogy figyelemelterelésre van szüksége, megkérdezte:
– Hányan jelentkeztek a pénteki amatőr estre?
Raffaele pár havonta beiktatott egy olyan estét a Perlában, amikor bárki felléphetett a kocsma színpadán. Azokat pedig, akiket elég jónak ítélt, később elhívta, hogy játszanak rendszeresen a Perlában.
– Tegnap Ester is begyűjtött pár jelentkezési lapot, így nagyjából húszan, ami nem is rossz ahhoz képest, hogy karácsonykor kezdtem el szervezni. Ezek az estek szerencsére a turisták körében is kedveltek. Már olyan is volt, hogy valaki direkt úgy időzítette az utazását, hogy felléphessen.
Lily félrerakta a kiürült tányérját, és ránézett.
– Alessa anyjának fogod felajánlani a nevezési díjat és az aznapi bevételt, ugye?
– Ezt meg honnan tudod? – hökkent meg Raffaele. Még senkinek sem árulta el, hogy ezt tervezi.
Lily megrántotta a vállát.
– Ester mesélte, hogy mindig jótékony célra megy az amatőr estekből befolyó pénz. A többit kikövetkeztettem.
– Csak próbálok segíteni. Bárki ezt tenné.
– Jó ember vagy, Raffaele. – Lily alig leplezett csodálattal nézett rá, és Raffaele-nek ugyan nem volt szokása zavarba jönni, most mégis sikerült.
– Mondtam, bárki megtenné – szögezte le, aztán gyorsan témát váltott. – Ma bejött a Perlába egy nagyon fura angol fazon. Azt állította, hogy a barátjával kellett volna találkoznia, aki nem bukkant fel, de szerintem nem mondott igazat.
Lily figyelme a rejtélyt hallva azonnal elterelődött, pont ahogy Raffaele számított rá. Mire mindent elmesélt neki, addigra Lily szeméből eltűnt a korábbi, meg nem érdemelt csodálat, és jól is volt ez így. Persze attól még Raffaele bármit megadott volna érte, hogy a nő újra ugyanígy nézzen rá.
– Vajon miért hazudott? – mormogta Lily, az ujjai között forgatva kiürült borospoharát.
– Azt nem tudom. Viszont nem tűnt túl kedves pasasnak. Az állítólagos barátja helyében én sem akarnám, hogy megtaláljon. A nevét nem mondta, de a telefonszámát elkértem. Az akkor is jól jöhet, hogy ha történik valami a baráttal.
– Nahát! Kezdesz úgy gondolkozni, mint egy igazi nyomozó – mosolygott Lily, Raffaele pedig képtelen volt nem visszamosolyogni rá.
Már megállapította, hogy a nő nagyon ritkán mosolyog, ám ha igen, akkor úgy szikrázik tőle a tekintete, hogy az ember azon kapja magát, hogy újra meg újra mosolygásra akarja késztetni, csak hogy minél tovább bámulhassa azt a ragyogó kék szempárt.
– Kizárólag a te hibád, hogy elzsarusodok.
– Ilyen szó nincs is! – nevetett Lily. – De egyébként én örülök neki. Te megtanítottál engem síelni, legalább én is tanítok neked valami hasznosat.
– Viszont – komolyodott el Raffaele – végig volt egy olyan érzésem, hogy hallottam már valahol a Kevin o’Rourk nevet. Neked nem ismerős?
Lily eltöprengett, aztán megrázta a fejét.
– Nem. De mi lenne, ha holnap bemennék a Perlába? Hátha újra visszajön a fura angol fickó, és akkor én is megnézhetem magamnak.
*
Lily körülnézett a Perlában. Alig múlt délután három, ilyenkor nem nyüzsgött annyira a hely, mint esténként, de azért így is foglalt volt a legtöbb asztal. A mennyezeti gerendákról színes égőfüzérek lógtak, a kandallóban lobogott a tűz, a vendégek beszéde pedig kellemes morajjá szelídült. Lily felsóhajtott. Ugyan sosem vallotta volna be, de ez a hely is hiányozni fog neki, amikor következő héten visszatér Londonba. És nem csak a hely...
A pult felé sandított, ahol Raffaele épp sört csapolt. Lily pár pillanatig lopva figyelte könnyed mozdulatait, gyönyörű, színes tetoválásait, amik kilátszódtak a pólója alól, aztán észbe kapott.
Tálcára szedte a piszkos poharakat, majd visszament a pulthoz.
– Na, látod már valamelyiküket? – súgta Raffaele-nek, de a férfi megcsóválta a fejét.
– Se Kevint, se az angol pasast.
– Talán a fickó már megtalálta Kevint.
– Nem hiszem. Nem jött hír újabb gyilkosságról – viccelt Raffaele, aztán ahogy rájött, mit mondott, azonnal elsápadt. – Nem tudom elhinni, hogy ilyet mondtam azok után, ami nemrég történt...
– Ne hibáztasd magad emiatt. A humor segít a feldolgozásban. A morbid humor is.
Lily a pult mögé lépett, és végigsimított a férfi karján. Raffaele némán nézett le rá, aztán mielőtt Lily elhúzhatta volna a kezét, egy pillanatra a tenyerébe zárta az ujjait. Mély levegőt vett, mintha mondani akarna valamit, valami fontosat, de aztán tekintete elsiklott Lilyről.
– Itt van – dünnyögte. – A fura angol pasas.
Lily némileg csalódottan kihúzta az ujjait Raffaele gyengülő szorításából, és a bejárat felé fordult. Az ajtón épp akkor lépett be egy hegynyi ember. Fakókék szeme zordan villant, piszkosszőke haján és borostás arcán hópelyhek ültek meg. Ahogy kibújt a kabátjából, Lily megpillantott a nyakán egy pók formájú tetoválást.
– Bassuzs, ez Tristan Hunter! – szisszent fel Lily.
– Ismered? – Raffaele igencsak meglepettnek tűnt.
– Személyesen nem, csak hallomásból, meg láttam a képét a neten. Nyomozó volt Londonban, a társával egy műkincstolvaj bűnözőzsenit üldöztek, Hunter meg valamit elcseszett, és a társa súlyosan megsérült. Akivel egyébként kavart is, mint kiderült. Ezután Huntert áthelyezték Skóciába, nehogy több bajt keverjen, de ott is felbukkant a műkincstolvaj, akinek a nyomában csak úgy hullottak az emberek is, nem csak a műkincsek. Hunter egy skót újságírónővel dolgozott össze, hogy elkapják. Állítólag vele is kavart, és állítólag ő is súlyosan megsérült.
– Jézus Mária! – hördült fel Raffaele. – És én még azt hittem, hogy mi olaszok szeretjük a drámát, nem ti, higgadt angolok.
– Most, hogy mondod, én sem nézem ki belőle, hogy két nőt is szédített egyszerre.
Lily igyekezett nem nagyon bámulni a pasast, aki legalább olyan hírhedtnek számított Londonban a zsaruk között, mint egy-egy rosszabb hírű celeb a lakosság körében, de valószínűleg nem járt túl nagy sikerrel. Legalábbis Hunter fenyegetően rávillantotta a tekintetét, miközben leült az egyik szabad asztalhoz.
– Hallottam, hogy Skóciában maradt, és magánnyomozónak állt – halkította le Lily még jobban a hangját, ezúttal tényleg csak a szeme sarkából lesve Hunterre. – De vajon miért keresi Kevin o’Rourkot?
– Elég fiatalnak tűnt a srác a képen. Lehet, hogy lelépett otthonról, a családja meg magánnyomozóval keresteti.
– Lehet.
– Attól tartok, meg kell elégednünk a találgatással, mert az a pasas – intett Raffaele Hunter irányába – nem hiszem, hogy el fogja árulni. De azt legalább már tudjuk, hogy Kevinnek nincs oka félnie tőle...
Raffaele hangja elhalt, a szeme kikerekedett, aztán a bárpult alól előhúzott egy köteg papírt.
– Mi az? – Lily próbált a férfi válla felett a lapokra lesni, de Raffaele olyan gyorsan pörgette őket, hogy semmit sem tudott a rájuk írt szövegből kivenni.
– Megvan! – húzott ki Raffaele egy papírt a stócból, és lecsapta Lily elé a pultra. – Már tudom, honnan volt ismerős Kevin o’Rourk neve.
Lily az alig olvasható macskakaparásra bámult a lapon, aztán a korábbinál is zordabbnak tűnő Hunterre az asztalnál, végül fel Raffaele-re.
– Melyikünk mondja el neki, hogy a srác, akit annyira keres, valószínűleg csak azért szökött el otthonról, hogy felléphessen nálad az amatőr esten?
Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:
Tristan és Lottie további kalandjairól a Lowdeni boszorkányhajszában és a Gyilkosság a krimifesztiválon kötetekben olvashattok.
Lilyről és Raffaele-ről pedig a Vércseppek a hóban és A tetováló kötetekben.
Olvass bele a regényekbe:
Mindegyik regény nyomtatott és elektronikus formában is megrendelhető tőlem a FairBooks Kiadó webshopján keresztül utánvéttel és online bankkártyás fizetéssel is, akár dedikáltan.
A regényeim megtalálhatóak a következő helyeken is:
Az elektronikus könyveim már az alábbi webshopokban is elérhetőek:
.JPG)
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése