Gének

Ben dübörgő léptekkel vágtatott lefelé az emeletről. A korlátról égőfüzér lógott, sok apró, vakítóan fényló izzóval, lent a bejárati ajtón koszorú virított, az előszoba sarkában álló pálmán piros gömbök és ezüst csengők fityegtek. 

Az anyja minden évben ragaszkodott a ház kidekorálásához, de Ben az idén rá se bírt nézni a díszekre. Rohadtul nem volt karácsonyi hangulata, és ezen a dekoráció sem segített, épp ellenkezőleg. Legszívesebben mindet leszaggatta és ízzé-porrá törte volna. 

Belépett az étkezőbe, direkt figyelmen kívül hagyva a sarokban álló karácsonyfát, de a fenyőillat erőszakosan belefurakodott az orrába, mintha egy erdő közepén sétálna. Összeszorított szájjal ment közelebb a terített asztalhoz. A hófehér porcelántányérok előtt poharak csillogtak, mellettük aranyszínű szalvéták feküdtek. 

Ben elhúzta a száját, semmi kedve nem volt eljátszani a boldog karácsonyt.

– Hol voltál, Ben? – lépett be az anyja, sült pulykát egyensúlyozva egy ezüst tálcán. – Már ezer éve szóltam, hogy gyere le.

– Az öreg sincs még itt, minek sietni? – biccentett Ben az apja üres széke felé. 

Az anyja lerakta az asztal közepére a pulykát, megigazított néhány evőeszközt, közben figyelmeztető pillantást lövellt Ben felé.

– Ne hívd öregnek! Tudod, hogy nem szereti.

– Nincs itt, úgyse hallja.

– Akkor se! Amúgy az apád előbb telefonált, hogy nem ér haza vacsorára – mormolta az anyja, és Ben észrevette, hogy a szeme alatt sötét árkok húzódnak.

– Mi az – szorult ökölbe a keze –, már karácsonykor se bír időben hazajönni?

– Valamilyen tárgyalása van.

– Szenteste?!

– Tudod, hogy itt ez még nem számít ünnepnek. Mi is csak a magyar hagyományok miatt ünnepeljük. Apád majd jön, ha tud, és később becsatlakozik.

– Oké – morogta Ben, bár legszívesebben azt mondta volna, az apja rohadtul nem fog megjönni, és holtbiztos, hogy nem azért, mert üzleti tárgyalása van.

– Ülj le – intett az anyja az egyik teríték felé. – Julie is mindjárt itt lesz, csak még telefonál.

– Ha azzal a faszkalap Tommyval, akkor kár volt lejönnöm – dünnyögte Ben, levetve magát a székre. Az anyja rosszallóan nézett rá.

– Ne káromkodj! És mi az a bokros teendő, ami miatt nem tudod kivárni, míg a nővéred a barátjával beszél? 

– Semmi – mondta Ben, de közben az asztal rejtekében előhúzta a mobilját.

– Akkor jó, mert sütöttem bejglit is, tudod olyat, amilyet tavaly a nagyszüleidnél ettünk – fecsegett az anyja, de Ben csak fél füllel figyelt. A mobilja képernyőjét nézte, és kezdett ideges lenni. Calvin miért nem üzent még? Már rég szólnia kellett volna, hogy mi a helyzet.

– Itt is vagyok! – szaladt be Julie az étkezőbe vigyorogva, félbeszakítva Ben gondolatait. – Tommy nagyanyját kiengedték a kórházból, holnap már haza is jönnek.

– De jó – fintorgott Ben, visszacsúsztatva zsebébe a mobilját.

– Ne vágj már ilyen szánalmas képet, öcskös. Anya biztos csinált forralt bort, attól majd jobb kedved lesz.

– Akkor te inkább ne igyál belőle, már így is hányingerkeltően vidám vagy.

– Mi van, Ben, melyik csaj koptatott le, hogy ennyire eszed a kefét? 

Bennek eszébe jutott Claudia, és azonnal elöntötte a düh.

– Ezt nagyon benézted, Julie! – förmedt rá a nővérére.

– Na ne röhögtess!

– Hagyjátok már abba a civakodást! – szólt közbe az anyjuk, és Ben elhúzta a száját.

– Nem én kezdtem.

– De folytattad, az ugyanaz. Te pedig, Julie, ülj már le, és vegyetek a pulykából, mielőtt kihűl.

– Hát apa? – pillantott Julie is az üres székre az asztalfőn.

– Késik, mint mindig – előzte meg Ben az anyját a válasszal. – Az lenne a csoda, ha itthon lenne. Igazi kis karácsonyi csoda...

– Ben! – villantotta rá az anyja a szemét.

– Oké, befogom. 

Ben némán szedett a pulykából, a krumplipüréből, és enni kezdett, de alig érezte az ízeket. Hallgatta az anyja és Julie fecsegését, és nem tudta megérteni, hogy tudnak úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Pedig semmi sem volt rendben. Ben gyomrát összeszorította a harag, és hirtelen úgy érezte, egyetlen falatot sem tud lenyelni. Hátralökte a székét, és felállt.

– Te meg hová mész? – fordult felé az anyja.

– Sétálok egyet.

– De hát alig ettél... és karácsony van!

– Csak szenteste, amit itt Phoenixben nem ünneplünk, nem igaz? – vonta fel Ben gúnyosan a szemöldökét. Tudta, hogy bunkó, és az anyjának nincs szüksége az ő szemétkedésére is, de képtelen volt még egy percig elviselni a képmutatást. 

Kicsörtetett az étkezőből, magára kapta a dzsekijét, és kilépett a langyos, decemberi estébe. A lenyugvó nap vörösre festette az eget, és a feltámadó szél megzörgette az utca két oldalán sorakozó pálmafák leveleit. Ben zsebre dugta a kezét, és elindult a járdán. 

A házakon színes égők lógtak, karácsonyfákat, mikulásokat formázva, az egyik falon Ben még egy életnagyságú rénszarvast is látott, világító, piros orral. Rudolf, bassza meg! A tavalyi karácsonyra gondolt, amit Magyarországon töltöttek a nagyszüleinél. Elég unalmas volt haverok nélkül a szünet, de ott legalább nem vágta fejbe ilyen mértékű ízléstelenség, amikor kilépett az utcára. És még hó is esett! Rózsakőre gondolva elfogta valami fura honvágy, pedig egy kezén meg tudta számolni, hányszor járt az anyai nagyszüleinél, és még a város nevét is nehezen ejtette ki. Rózsakő az anyja otthona volt, nem az övé. Az ő városa Phoenix, bármennyire is utál jelenleg itt lenni.

* 

Ben megszaporázta a lépteit, és befordult a 35. sugárútra. A következő sarkon már ott állt a gimi épülete, mellette pedig a Rocket Burger, a nagy üvegablakaival, amiket persze piros és zöld égősorok díszítettek. Nehogy véletlenül az emberek elfelejtsék, hogy karácsony van. Ben összeszorította a száját, letért a járdáról, és azonnal kiszúrta Calvin ósdi, kék Buickjét a parkoló leghátsó részében, egy sötét sarokban. Odakocogott a Buickhez, kinyitotta az anyósülés ajtaját, és beszállt.

– Baszki, Ben – kapta fel Calvin a fejét a telefonjából –, megkocogtathattad volna az ablakot, vagy valami. Tisztára beparáztattál!

– Figyelni kéne ahelyett, hogy netezel.

– Jason fél órája bent van, nincs mit figyelni – bökött Calvin a hamburgerező üvegfalára, amin keresztül jól látszott az egyik asztalnál ülő srác. A szokásos kalapját viselte, amit mintha egy fekete-fehér filmből nyúlt volna le, a kalap alól kibukkantak a vastag rasztafonatok.

– Hát a húgod? – kérdezte Ben, ügyelve rá, hogy a hangja semleges maradjon. 

Calvin félretűrte a homlokából szőke haját, aztán megvonta a vállát.

– Claudia nincs itt. Lehet, hogy összevesztek.

– Vagy csak megvárta, hogy elgyere otthonról, és utána indult el. 

Ben a sarokra mutatott, ahol épp feltűnt a lány. Rövid dzsekit és szűk, fekete farmert viselt, szőke haja világított az egyre mélyülő sötétségben, és Ben szinte érezte a levendula édes illatát, ami mindig körbelengte Claudiát. Nyelt egyet, és nézte, ahogy a lány besétál a Rocket Burgerbe, aztán elindul Jason asztala felé. Még ilyen messziről is látszott az ajka körül játszó mosoly. 

– És most? – préselte ki magából Ben a szavakat.

– Várunk... Bakker, le kellett volna nyúlnom apámtól egy lehallgatókészüléket – mormogta Calvin, a Rocket Burgert figyelve. – Úgy megtudhatnánk, miről dumálnak.

– Az tényleg nem lett volna hülyeség – mondta Ben, bár maga sem tudta, hogy tényleg akarja-e hallani Claudia és Jason enyelgését.

– Á, el vannak zárva a nyomozóiroda széfjében. Csak megszívtam volna, ha megpróbálom 

kinyitni.

– Ha elmondod neki, hogy Jason elég para, talán önként is ad egyet. Vagy ő maga nyomozza le a srácot.

– Ilyen amatőrnek nézel? – mordult fel Calvin. – Ma délután az volt az első, hogy szóltam apámnak, de leállított, hogy hagyjam békén a húgomat, mert tud magára vigyázni.

– Tényleg tud – jegyezte meg Ben, és eszébe jutott a nyári karatetábor, ahol a lány olyan könnyedén két vállra fektette. Látta maga előtt a mosolyát, a pimasz csillogást a szemében... – A karatét majdnem jobban nyomja nálam – dünnyögte.

– Ami nagy szó, főleg ahány versenyt megnyertél – biccentett Calvin – És tudom, hogy Clau tud vigyázni magára, de ez a Jason akkor sem tetszik nekem...

– Neked egy fickó se tetszik, aki rányomul a húgodra, Cal. Egyébként utánanéztél a neten?

– Nem, azt se tudom, mi a vezetékneve.

– És még azt mondod, hogy nem vagy amatőr – morogta Ben, és előszedte a telefonját. – Végzős, igaz?

– Aha. De ne szívass, hogy ennyiből kiderítesz bármit is.

– Akkor figyelj és tanulj! – Ben belépett az iskolai Facebook csoportba, és leszűrt az összes Jason nevű srácra. Nem volt nehéz közülük kiválasztani a Rocket Burgerben ülő alakot, mert fotón ugyanazt a kalapot viselte, mint mindig. – Tudtad, hogy nemrég jött át a mi sulinkba?

– Nem, de most, hogy mondod, tényleg elég hirtelen tűnt fel. Akkor korábban nem is Phoenixben lakott?

– De, csak sulit váltott. Kíváncsi lennék, miért. A vezetékneve olyan ismerős nekem... Gorbold. – Ben próbált rájönni, hol hallotta már ezt a nevet, de hirtelen semmi sem ugrott be. – Neked nem rémlik? – kérdezte Calvint.

– Nem. Tudod, milyen szar a névmemóriám – vonta meg Calvin bocsánatkérően a vállát. – Egyébként miket posztol?

– Nagyjából semmit, csak a profilképét változtatja néha.

– Mondjuk ez is para. Ki az, aki soha nem posztol semmit? Tutira valami pszichopata. 

– Ez csak feltételezés – mormolta Ben, de amikor bepillantott a Rocket Burgerbe, és meglátta, hogy Jason és Claudia kéz a kézben távoznak, elöntötte valami különös, rossz előérzet. Nem tudta levenni a szemét a párról, ahogy kifelé sétálnak az ajtón, majd a parkoló szélén megállnak. Aztán Jason megfogta Claudia derekát, magához húzta a lányt, és lesmárolta. Ben nem akarta nézni, mégse tudott elfordulni. Olyan erősen szorította az anyósülés két szélét maga mellett, hogy belezsibbadtak az ujjai, és közben arra gondolt, ki kéne szállnia a Buickből, odarohannia a parkoló túlsó felébe, és szétvernie Jason fejét. Csak így, egyszerűen. Pedig Jason egyetlen, nem túl hosszúra nyúló csókon kívül semmit sem csinált, még csak Claudia fenekét se fogta meg, Benben mégis fortyogott az indulat, mint a kitörni készülő vulkán.

– Lehet, hogy követnünk kellene őket – nyögte ki a szavakat.

– Én is pont ezt akartam javasolni – mondta Calvin, és már nyúlt is a slusszkulcshoz, hogy beindítsa az autót.

– Várj! – szólt neki Ben, amikor meglátta, hogy Claudia nem Jason kopott Fordjához indul, hanem int a fiúnak, és a járda felé lépdel.

– Jason még csak haza se viszi? – szaladt Calvin szemöldök a homlokára. – Ezek szerint nem csak gáz a csávó, de bunkó is.

– Inkább örülj, hogy a húgod nem szállt be mellé a kocsiba – fújta ki Ben a levegőt, és attól tartott, hogy Jason és Claudia csókja örökké belevésődött az emlékezetébe. – Kurva rossz ötlet volt ez a kémkedés! És totálisan felesleges. 

Calvin Ben felé fordult, és megvonta a vállát.

– Oké, belátom, hogy Jason semmi rosszat nem csinált, de még mindig tök para, és jobb biztosra menni. Követhetnénk. Ha hazamegy, ígérem, leszállok róla.

– Jó, kövessük – sóhajtott Ben. Ennél rosszabb már úgyse lehet. 

A Ford nyomában kikanyarodtak a parkolóból, és felhajtottak a 17-es útra. Az ég már teljesen besötétedett, csak az utcai lámpák és az autók fényszórója világított.

– Hova a faszomba megy ez? – morogta Calvin, ahogy egyre közeledtek a belváros felé, aztán ráfordultak a 10-es útra, újra kifelé haladva Phoenixből. – Apám kinyír, ha megtudja, hogy ilyen messzire eljöttem a kocsival.

– Oda kanyarodik be – mutatott egy parkolóra Ben, és csak utána vette észre a parkoló mögött húzódó magas fémkerítést, beljebb pedig a hatalmas, fényesen kivilágított épületkomplexumot.

– Ez a megyei börtön – szisszent fel Calvin, miközben pár kocsival arrébb leparkolt, és mindketten döbbenten figyelték, ahogy Jason kiszáll az autóból, és a látogatóknak fenntartott bejárat felé megy. – Mi a fenét keres itt?! 

Ben nem felelt, pedig már pontosan tudta, honnan is volt olyan ismerős neki Jason vezetékneve, és azt is sejtette, kit látogat meg a fiú épp. 

* 

Két nappal később Ben még mindig nem mondott semmit Calvinnek, pedig az egész karácsonyt azzal töltötte, hogy kutakodott a neten, és biztos volt benne, hogy a sejtése igaz. Ennek ellenére hallgatott, bár maga sem igazán tudta, hogy miért.

– Egy sajtburgert kérek sültkrumplival – mondta a Rocket Burger pultja mögött toporgó pincérnőnek, és közben Claudia és Jason asztala felé sandított. Olyan szorosan ültek egymás mellett, mintha összenőttek volna, de legalább nem smároltak, és Ben már ezért is hálás volt. 

Kifizette a kajáját, aztán leült egy távolabbi asztalhoz, ahol nem volt szem előtt, de azért láthatta a másik kettőt. Mert az egy dolog, hogy nem szólt semmit, de attól még figyelte Jasont. Az elmúlt két napban, amikor nem a netet túrta, és nem az anyja egyre elkeseredettebb karácsonyi próbálkozásai alól próbált kibújni vagy az apja folytonos távolléte miatt dühöngött, akkor Jason nyomában járt. Megfogadta, hogy az első gyanús jelre borítja az asztalt. 

Beleharapott a hamburgerébe, közben nézte, ahogy Jason odasúg valamit Claudiának, amire a lány felnevetett. Ben fülébe besurrant a kacagás, és még sokáig visszahangzott. Ez talán a múltkori csóknál is jobban zavarta. Mert lesmárolni bárki le tud egy lányt, de megnevettetni csak az, aki igazán bejön neki. Claudia tényleg rá van kattanva Jasonre... Ben szájában megkeseredett a falat, le kellett öblítenie jó pár korty kólával.

– Te meg mit keresel itt, haver? – csörtetett oda hozzá Calvin, amikor visszarakta az asztalra a kólásüveget.

– Eszem – vonta meg a vállát Ben, és a szájába tömött pár sült krumplit, de a barátját persze ennyivel nem szerelte le.

– Azt mondtad, hogy szálljak le Jasonről – vetette le magát Calvin a szemközti székbe. – Mert szerinted ártalmatlan, és az a látogatás a börtönbe nem jelent semmit. Akkor te mi a francnak figyeled őket?!

– Nem figyelem őket, mondtam, hogy csak eszek.

– Pont karácsonykor, mikor az anyád jobbnál jobb kajákat főz? És pont egy olyan asztalnál ülsz, ahonnan fullosan rálátsz Clauékra, de ők nem rád? Na ne szopass! 

Ben tudta, hogy itt a remek alkalom, amikor elmondhatna mindent Calvinnek, mégsem tette. Megvonta a vállát, két nagy falattal eltüntette a hamburgere maradékát, aztán felállt az asztaltól. 

– Csak a klotyóra megyek, nem kémkedni, de ha gondolod, kísérj el.

– Na húzzál kifelé! – mordult fel Calvin, és rávetette magát Ben gazdátlanná váló sültkrumplijára. 

Ben kint a mosdóban hosszan engedte a kezére a meleg vizet, a bőre már egészen átforrósodott tőle. Hazudik a legjobb barátjának! Belepillantott a tükörbe, és nyomban elöntötte az önutálat. Nézte vörös haját, az arcát... aztán elfintorodott, és inkább elkapta a tekintetét. 

Külsőleg ugyanolyan, mint az apja, és Ben gyűlölte ezt a hasonlóságot! A Jasonös eset óta különösen. 

Sóhajtva zárta el a csapot, megtörölte a kezét, és már ment volna a kijárat felé, amikor az ajtó felpattant, és ott termett előtte Jason. Egy pillanatig némán farkasszemet néztek, aztán Jason megszólalt.

– Te Claudia bátyjának a haverja vagy, ugye?

– Aha.

– Mi a szarért követsz már napok óta? – A levegő nyomban megfagyott, és Ben már épp azon volt, hogy előrukkoljon ugyanazzal a kamu dumával, mint az előbb Calvinnek, ám Jason észrevehetett valamit, mert a szeme elkerekedett, a pupillája pedig kitágult. – Tudod – mondta halkan, és Ben nem látta értelmét, hogy tagadja.

– Igen.

– A kurva életbe! – Jason ellépett mellette, és rátámaszkodott az egyik mosdókagylóra. Ben hallotta, hogy olyan nehezen veszi a levegőt, mintha kilométereket rohant volna. – Az előző sulimból is ezért kellett eljönnöm, bassza meg! Megtudta valaki, hogy az apám... hogy mit tett. – Jason ellökte magát a mosdókagylótól, és Ben elé pördült. – Aztán elkezdett csesztetni, én meg megvédtem magam. És tudod, mit mondott mindenki? – nevetett fel keserűen. – Hogy olyan vagyok, mint ő. A szülők azt mondták, kiíratják a gyerekeiket, ha nem rúgnak ki. Csak azért, mert megvédtem magam, és néha bejárok hozzá a börtönbe – sziszegte. – Az anyámnak volt igaza, bassza meg! El kellett volna mennünk Phoenixből, megváltoztatnunk a nevünket, de én nem akartam. Bármit is csinált az apám, velem mindig jól bánt. Hogy fordíthatnék hátat neki? 

Levette a kalapját, és Ben látta, hogy a keze remeg, ahogy beletúr rasztás hajába. Aztán visszatette a kalapot, elfordult, és újra megmarkolta a mosdókagylót, de olyan erővel, hogy elfehéredtek az ujjai.

– Nem mondom el senkinek – csúsztak ki Ben száján önkéntelenül a szavak.

– Mi?  – Jason felemelte lehorgasztott fejét, és a tükrön keresztül Benre nézett. – Mi a faszért tennél értem ilyet? 

– Azért – vonta meg Ben a vállát –, mert tudom, hogy a közös génállomány rohadtul semmit se jelent. De ha bántod Claudiát...

– Nem fogom! – biccentett Jason, és Ben fura mód hitt neki. 

Kiment a mosdóból, aztán elköszönt Calvintől, és elindult hazafelé. Aznap délután hétágra sütött a nap, a házak falára aggatott díszek csupán fémhuzalok és színes műanyagdarabok hálójának tűntek. Ben séta közbe elővette a mobilját, és egymás után kitörölte az összes keresési előzményt Marcus Gorboldról, Jason apjáról, aki két nőt erőszakolt és ölt meg egy éve nyáron, Mesaban. 

Amikor az utolsó weblap is eltűnt, Ben gyomra már görcsben állt. Vajon jól döntött? Aztán a saját apjára gondolt, aki tucatnyi nővel csalta meg az anyját, és Ben biztosan tudta, hogy ő ilyet sose tenne. Előbb nyírja ki magát, mint hogy szétcsesszen egy házasságot! Ettől a gyomrában lévő görcs kicsit oldódott. Zsebre vágta a telefonját, és hosszú léptekkel elindult haza. 

Otthon az anyja fogadta, vöröslő szemekkel.

– Elköltözünk – mondta fátyolos hangon, és Ben remélte, hogy ezúttal tényleg komolyan gondolja.

– Megvan már, hová?

– Igen, Rózsakőre. 

Ben az anyjára bámult, és úgy érezte, mintha valaki gyomorszájon vágta volna. Aztán ahogy a hirtelen sokk múlni kezdett, arra gondolt, hogy miért ne? Végül is miért maradna itt Phoenixben? Az apjáért, aki le se szarja? Vagy Claudiáért, aki másba szerelmes? Egyedül Calvin elvesztése fájt. De így legalább nem kell többet hazudnia neki. Rózsakő... Végül is nem olyan gáz hely, és jó messze van. Ott legalább tiszta lappal kezdhet új életet.  

Ben kalandjai tovább folytatódnak a Rózsakői rejtélyekben!

Libri, Líra, Álomgyár

Ha mást is olvasnál tőlem: