Vércseppek a hóban - 1. rész

A nap sugarai úgy szikráztak a pályán, mintha a síelők nem is havon, hanem gyémántszőnyegen siklanának. Minden csupa kék volt, és csupa hó. Idefönt még fák sem nőttek. Csak jóval lejjebb törte meg a fenyők sötétzöldje a fehérséget, a völgyben elterülő város apró makettnek látszott csupán. Lily gyomra felkavarodott.
Sosem bírta a magasságot. Jobban tartott tőle, mint a gyilkosoktól, és az összes többi fegyveres bűnözőtől, akiket általában üldözött, mégis itt volt, az olasz Alpokban, egy marha hosszú sípálya tetején. Olyan magasan, hogy a hideg minden lélegzetvételnél belemart az orrába.
Azt mondogatta magának, hogy még mindig jobb itt a hegyen, mint odalent a házban az anyjával és annak új családjával. Ezért is jött el az aznapi legelső órára, hogy együtt se kelljen reggeliznie velük. Mindegyikük idegennek tűnt Lilynek, ami nem is csoda, hisz egész felnőtt életében csak évente egy-két alkalommal találkozott velük. Még a kollégáiról a londoni rendőrőrsön is többet tudott, mint az úgynevezett családjáról.
Elnyomott egy sóhajt, és újra lepislantott a völgybe. Úgy érezte, mintha mágnesként vonzaná a mélység, mintha bármelyik pillanatban előre dőlhetne, és lezuhanhatna, pedig ez volt a leglankásabb kék pálya az egész síterepen. Mégis szinte látta, ahogy összegabalyodott tagokkal legurul a havas hegyoldalon, és jól összetöri magát. Bár talán nem is lenne olyan rossz egy lábtörés. Legalább kihagyhatná az esküvőt...
Buon giorno! – szakította félbe a gondolatait a síoktató megjelenése.
A férfi olyan játszi könnyedséggel fékezett le előttük, mintha sílécekkel a lábán született volna. Piros kabát volt rajta a síiskola emblémájával, és vastag fekete sapkát húzott a fejére Végighordozta a tekintetét az alig tucatnyi emberen, közben úgy vigyorgott, ahogy csak az olasz férfiak tudtak. Mintha isten ajándékai lennének a női nem számára. Aldo, az anyja leendő férje is mindig így vigyorgott. De még Lily alig tízéves féltestvére, Davide is. Lily óhatatlanul is felhorkant.
Az oktató azonnal felé fordult, és ugyan a tekintete nem látszott a széles, tükrös üvegű síszemüveg mögött, de Lily meg mert volna rá esküdni, hogy az is ugyanolyan pimasz, mint a vigyora.
Andiamo! – adta ki az utasítást a férfi, majd egy másodperc múlva angolul folytatta, mintha ránézésre megállapította volna Lilyről, hogy nem idevalósi. – Gyertek utánam! Térdet beroggyasztani, aztán hóeke, és szép széles kanyarokkal megyünk lefele. Ha valaki bajban van, kiáltson!
A hangja rekedtes volt, és mély, csak az idegen hangzású, dallamos zönge utalt arra, hogy az angol nem az anyanyelve. Lily gyomrában váratlanul szétáradt tőle a melegség, mintha ledöntött volna egy egész pohár forralt bort, ettől pedig annyira meghökkent, hogy majdnem az első fordulónál elvesztette az egyensúlyát, de nagy nehezen sikerült talpon maradnia. Összeszorította a száját. Az előtte haladó élénkrózsaszín kabátot viselő nő hátára szegezte a pillantását, és igyekezett követni az utasításokat. Közben folyton azt hajtogatta magában, hogy nem lesz semmi baj, hisz nem most síel először.
Egészen tizenhat évvel ezelőttig minden téli és nyári szünetet itt töltött a nagyanyjánál Livignóban. Akkor még teljes szívéből imádta ezt a helyet. Aztán hirtelen minden megváltozott. A nagyanyja megbetegedett, az anyja pedig eljött ápolni, pár hét múlva Nonna meghalt, az anyja pedig többet nem jött vissza Angliába. A régi szép emlékeket kátrányként lepte be az árulása, Lily pedig onnantól kezdve kizárta az életéből Olaszországot. Tudta persze, hogy nem az ország tehet arról, ami történt, mégis sokáig a rosszullét kerülgette már csak attól is, ha olasz szót hallott, és Livigno közelébe sem jött. Egészen mostanáig. Most is kizárólag azért, mert megígérte az apjának. Ahogy az apjára gondolt, azonnal a bőrén érezte az apró, sűrű cseppekben szemerkélő angol esőt, az orrában pedig a fémes vérszagot...
– Minden oké? – szólt oda neki az oktató, amikor újra megbillent az egyik kanyarban. Lily nem tudta visszaszívni az epés választ.
– Egyszerűen nagyszerű.
– Nem úgy látom.
Lily rávillantotta a tekintetét a férfira, amit azonnal meg is bánt, mert attól, hogy egy pillanatra nem koncentrált, a lábai szétcsúsztak, felgyorsult, és egyenesen a pálya szélén álló friss hókupacok felé száguldott. Próbálta visszarendezni hóekébe a lábait, hogy fékezni tudjon, de nem sikerült. Egy hóbucka állította meg, a lécei belesüppedtek a hóba, ő pedig ügyefogyottan elterült.
– Basszus... – motyogta, és próbált egyszerre talpra állni, meg kitörölni az arcából a havat, de a sílécekkel ez nem is volt olyan egyszerű.
– Segítek – hallotta meg az oktató hangját maga mellett. Lily mogorván nézett fel a hókupac mellett lefékező férfira. Volt egy olyan gyanúja, hogy egyedül nem tudna kikecmeregni a hóból, így hát megfogta a felé nyújtott kezet, és hagyta, hogy a férfi talpra segítse.
A pasas még akkor is fogta a kezét, mikor visszaértek a pályára, és ugyan mindkettőjükön kesztyű volt, mégis furán intimnek tűnt az érintése. Lily nagyot nyelt, hogy eltűntesse a torkán képződött csomót, és elhúzta a kezét.
– Köszönöm – nyögte ki.
A fickó szája körül újra feltűnt a szemtelen vigyor.
– Máskor inkább fékezz, mert legközelebb nem egy hókupac állít meg, hanem az egyik fa.
Lily feleslegesnek érezte megjegyezni, hogy fékezni akart, csak a lábai nem engedelmeskedtek.
– Majd észben tartom – morogta helyette.
– Menjünk, mert lemaradunk a többiektől – mutatott az oktató a csoport többi tagja felé, akik épp eltűntek az egyik kanyarban.
Lily engedelmesen követte a férfit, és valami csoda folytán sikerült lejutnia újabb esés nélkül a pályán. Még egyszer feljöttek a felvonóval, aztán újra lesiklottak. Lily az óra végére kezdte úgy érezni, hogy talán a sípálya nem is az ellensége, és a síelés egész jó szórakozás, eltekintve attól, hogy a combjában minden izom lángolt, a térde pedig sajgott a szokatlan mozgástól.
– Holnap találkozunk ugyanekkor – mondta az oktató, és Lily abban a hiszemben hajolt le lecsatolni a lécet a lábáról, hogy mire felegyenesedik, a férfi már nem lesz ott.
Ehhez képest a pasas, kezében a sílécével megállt mellette.
– Fogadjunk, hogy reggeli nélkül menekültél ide – jegyezte meg, Lily pedig értetlenül bámult fel rá.
– Igen, de ezt meg honnan... – kezdte, aztán benne rekedtek a szavak, amikor a fickó feltolta a síszemüvegét a sapkájára, és előbukkant a szeme, ami olyan színű volt, mint a prémium kategóriás étcsokoládé. Lily, bár több mint tíz éve nem látta, mégis azonnal felismerte.
– Raffaele?!
– Azt hittem, már fel sem ismersz, hugica – vigyorgott rá a férfi csúfondárosan.
Lily összefonta maga előtt a karját, és újra annak a tizenéves lánynak érezte magát, akinek az anyja se szó, se beszéd lelép egy másik országba, hogy aztán egy másik családot válasszon a sajátja helyett.
– Nem vagyok a húgod – mondta a férfinak.
– A mostohahúgom vagy. Csak az olyan rohadt hosszú.
– Akkor hívj Lilynek, ahogy mindenki más, az elég rövid.
Raffaele arcáról lefagyott a mosoly.
– Apám egy hét múlva elveszi az anyádat, és van egy közös féltestvérünk. Mindenki másnál azért több közünk van egymáshoz.
– Semmi közöm a családodhoz.
– A te családod is.
– Az én családom az apám volt. – Lily érezte, hogy könnyek kezdik marni a szemét, mint mindig, amikor megemlítette az apját. De sohasem hagyta kicsordulni őket, nem most fogja elkezdeni.
Raffaele hangja még rekedtesebb lett.
– Sajnálom, ami az apáddal történt! Ha beszélni akarsz valakivel...
– Kösz, nem. Inkább visszamegyek apádék házba.
Lily lehajolt, hogy felszedje a földről a síléceit, aztán nyögve felegyenesedett. Belegondolt, mennyit kell még kutyagolnia fájó izmokkal, a marha kényelmetlen síbakancsban, mire csak még jobban elfintorodott.
Raffaele, mintha a gondolataiban olvasna, megcsóválta a fejét, aztán a sílécekért nyúlt.
– Tudok egy rövidebb utat, és ha sietünk, még vissza is érek a következő órámra.
– Elég, ha útba igazítasz, nem kell kísérgetned – közölte vele Lily, de Raffaele elvette tőle a síléceket aztán megindult, Lily pedig jobb híján követte.
Néma csöndbe burkolózva elmentek a sífelvonó épülete mellett, átverekedték magukat pár nagyobb hókupacon, aztán Raffaele beirányította a csenevész fenyőfák közé, ahol az ösvényből a hó miatt semmi sem látszott, de a férfi így is határozottan haladt. Lily mögötte lépdelt, és óhatatlanul előúszott emlékei közül a tizenhat éves Raffale képe.
Az anyja és Aldo a legelső nyáron rángatták magukkal Londonba a fiút. Valószínűleg azt hitték, majd összebarátkoznak, de épp ellenkezőleg történt. Lily nézte a férfi széles vállát, és próbálta összeegyeztetni azzal a cingár, magas fiúval, aki annak idején Londonban ellenséges tekintettel méregette, és folyton beszólt neki, de a szemén kívül alig valami emlékeztette a régi Raffaele-re.
Megmagyarázhatatlan módon Lilyt zavarni kezdte a köztük húzódó feszült hallgatás, és már épp kérdezni akart valamit. Bármit, amivel megtörhetné a csendet. Ám ekkor Raffaele megtorpant, és valahová előre bámult. Lily szinte érezte, ahogy megfeszülnek a hátában az izmok.
– Mi az? – kérdezte, és oldalra lépett, hogy megkerülje a férfit. Azonnal meglátta, mit nézett annyira Raffaele...
Egy alak ült a vörös hóban, az egyik fenyőfa tövében, a síiskola emblémájával ellátott piros dzsekiben. Fekete sapkája is ugyanolyan volt, mint Raffaele-nek, de hosszú, szőke copf bukkant elő alóla, aminek a végét vörösre színezte a vér.
– Alessa! – kiáltott fel Raffaele, és már rugaszkodott el, hogy odamenjen a lányhoz, de Lily megfogta a karját, hogy visszatartsa.
– Jobb, ha nem járkálod össze a helyszínt – mondta csendesen, közben másik kezével már túrta elő a zsebéből a mobilját.
– Segítenünk kell neki!
Lily a hóra bámult, amit mindenhol vöröses, fagyott tócsák szennyeztek, elképesztő mennyiségben. Pontosan tudta, hogy Alessa régóta nincs már életben. Úgy kivéreztették, mint a vágóhídra szánt malacot...
– Már halott, Raffaele – szorította meg Lily a férfi karját. – Csak annyit tehetünk, hogy hívjuk a rendőrséget.


Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:

A regényeim az Álomgyár karácsonyi akciójának keretein belül 30-50% kedvezménnyel vásárolhatók meg:
A múlt bűnei -50% - 1,495 Ft

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések