Lottie kilépett a Black Catből, és nekidőlt az
ajtófélfának. A feje furán könnyűnek tűnt, a lába ingatagnak. Nem kellett volna
meginnia azt az utolsó pohár whiskyt, de hát egy bulin illik kirúgni a hámból,
nem igaz? Még akkor is, ha rohadtul nincs kedve hozzá. Eljönni se volt, de
előbb ugrana le az edinburghi vár tetejéről, mint hogy ezt beismerje a
munkatársai előtt.
Mélyet szippantott a friss, éjszakai levegőből, és
ellökte magát a faltól. Ám mielőtt a kocsma teraszáról a járdára léphetett
volna, egy rekedtes hang megállította:
– Nocsak, Lottie Kelsey! Hová, hová?
Lottie visszafordult a pub felé, közben a világ is
megpördült körülötte. Belekapaszkodott a legközelebbi pad háttámlájába, és a
félhomályból előlépő pasasra pillantott. Tristan Hunter… Már csak ez hiányzott!
A néhány héttel ezelőtti összetűzésük óta látni se bírta. Pont egy olyan ügyről
készült cikket írni, amiben Hunter nyomozott, és ezt a férfi nem vette jó
néven. Nagyon-nagyon nem. Lottie pedig azt nem, hogy Hunter direkt kicseszett
vele. Végül a cikk ugrott, Lottie pedig azóta jobbnak látta, ha messzire
elkerüli a férfit.
Pislogott párat, hátha ettől Hunter köddé válik, de
persze nem volt ekkora szerencséje. Amikor kinyitotta a szemét, a férfi
ugyanott állt, mint az előbb. A szájából kifújt füst összekeveredett a
leheletével, az utcai lámpa fényében jegeskék szeme szinte feketének látszott.
– Ilyen korán lelépsz, ráadásul egyedül? – húzta fel
Hunter az egyik szemöldökét. – Ez nem vall rád.
Lottie pontosan tudta, mire céloz a férfi, és minden
igyekezete ellenére elvörösödött. Biztos Hunter is hallotta azokat a rohadt
pletykákat.
– Haza kell mennem – motyogta Lottie. – Nem mintha
bármi közöd lenne hozzá.
– Miért, Hamupipőke, talán éjfél után tökké változik a
hintód?
– Nem, hanem patkánnyá a kocsisom.
Egy pillanatig némán meredtek egymásra, a hűvös levegő
mintha felforrósodott volna a feszültségtől körülöttük, aztán Hunter még egy
utolsót szívott a cigijéből, elnyomta a csikket, és elegáns mozdulattal a
kukába hajította.
– Jobban teszed, ha fogsz egy taxit. Nem látok itt
senkit, aki szívesen fuvarozna. Biztos megkopott a vonzerőd – jegyezte meg
hűvösen. Vetett Lottie-ra egy utolsó, megvető pillantást, aztán visszament a
Black Catbe.
Lottie némán bámulta a becsukódó ajtót, forrt benne a
harag, és elöntötte a kimerültség. A szemben lévő épületre pillantott, aminek
szürke kőből kirakott fala a sötétben még a szokásosnál is komorabbnak
látszott. Az Edinburghi Krónikák szerkesztősége. Egyre vonzóbbnak tűnt, hogy az
irodai kanapén aludjon, de gyorsan összeszedte magát. Mindjárt itt van január
másodika, és ezt a rohadt napot a lakásában fogja tölteni, csokit zabálva, a
Netflixen bámulva valami béna sorozatot, és közben nagyon sajnálja majd
önmagát.
Tétova léptekkel elindult, átment a járdán, és
elhaladt a szerkesztőséggel szomszédos rendőrkapitányság mellett, közben
előtolultak a rossz emlékek. Felsóhajtott, és visszapillantott a Black Catre,
ahol az újságírók rendszeresen együtt ittak a zsarukkal. Legalább az újévi
bulin túl van, hála az égnek!
Rosszkedvűen baktatott a George Street felé. Egy
örökkévalóságnak tűnt, mire odaért, pedig fél mérföldet sem kellett megtennie,
de legalább hamar talált taxit. Az autó utasterében kellemesen meleg volt,
Lottie hátrahajtotta a fejét, és hunyorogva nézte a kintről beszűrődő fényeket.
A menetzaj egyre tompább, egyre ködösebb lett, egészen elzsongította…
Arra eszmélt, hogy a taxi a ház előtt áll, amiben
lakást bérel, a sofőr pedig türelmetlenül szólongatja. Lottie a férfi kezébe
nyomott némi pénzt, aztán félig csukott szemmel felbotladozott az első
emeletre. Bénázott kicsit a kulccsal, de végül sikerült bejutnia az ajtón.
Lerúgta a cipőjét, a hálóba szédelgett, és lecibálta magáról a ruhát. Az
alváshoz használt trikót és nadrágot már félálomba vette magára, aztán bedőlt
az ágyba. Még hallotta, ahogy a Szent Egyed katedrális harangjai elütik az
éjfélt, majd jött a képszakadás.
***
A zaj furán idegennek tűnt, mintha egy álomból
szivárgott volna át a valóságba. Lottie feje sajgott, nyögve az arcára
szorította a kezét, aztán kilesett az ujjai közül. Pillantása a napraforgókkal
díszített párnára és takaróra esett, mindkettő csinosan összehajtogatva hevert
a matracon. Lottie karácsonyra kapta őket, a szokásos tapintatlan ajándék az
anyjától. Jövőre vajon mit vesz? Egy hatszemélyes étkészletet? Vagy befizeti
egy társkereső irodába? Esetleg egy spermabankba?! Lottie bármelyiket
elképzelhetőnek tartotta.
Nyögve hasra fordult, egészen a füléig rántotta a
takarót, és már majdnem álomba merült, amikor újra felharsant a zörej. Ki a
fene húzogat bútorokat január másodikán?! Ez még munkaszüneti nap Skóciában,
pont ezért időzítették az újévi bulit előző estére. Hogy legyen idő kipihenni a
mámort. De ilyen zajban pihenni pont nem lehet.
– Basszus! – csattant fel Lottie, aztán
feltápászkodott, az ajtóhoz támolygott, és kipislogott a folyosóra.
A lehangolóan barna szőnyeggel borított előtér
teljesen üres volt, a szomszédos lakás ajtaján azonban férfihang szűrődött ki.
Mi a fene?! Ki lehet ilyenkor Mirandánál? Lottie azonnal maga előtt látta
mindig tip-top, kiskosztümös szomszédját. Aztán arra gondolt, hogy az utóbbi
hetekben Miranda biztos azért érkezett sokszor későn haza, mert megismerkedett
valakivel. Vajon ki lehet a pasi?
Lottie kíváncsisága erősebbnek bizonyult másnaposságánál.
Közelebb óvakodott, fülét a vajszínűre mázolt fára szorította, és próbálta
kivenni a szavakat, aztán… aztán az a hülye ajtó váratlanul kinyílt, Lottie
pedig az egyensúlyát elvesztve bezuhant a nyíláson, és nekiütközött egy kemény
mellkasnak.
– Au! – jajdult fel, mire felharsant egy ingerült,
túlságosan is ismerős hang.
– Kelsey?!
Lottie vállát megragadta két lapátkéz, és nem túl
gyengéden visszatolta őt egyenesbe.
– Hunter? – Lottie felpislogott a zsarura, aki még a
szokásosnál is nagyobb darabnak tűnt, ahogy fölé tornyosult. Piszkosszőke haja
ugyanolyan szélfúttan kócos volt, mint mindig, és jól látszott vaskos nyakának
oldalán a pók formájú tetoválás. Lottie megborzongott; utálta a pókokat.
Miranda Hunterrel jött volna össze? Á, biztos nem! A szomszédja nem bukott a
nagydarab, tetovált bunkókra, ő inkább az öltönyös, kifinomult fickókat
szerette. Na meg Hunter sem lenne talpig fegyverben, ha most kelt volna az
ágyból. – Mit keresel itt? – nézett Lottie a férfi jeges tekintetébe.
– Ezt én is kérdezhetném tőled – jegyezte meg Hunter
mogorván. – Miért hallgatózol?
Lottie elegánsan átsiklott a hallgatózás felett, és a
szomszédos lakásra mutatott.
– A zajra ébredtem, amit csaptatok.
– Higgyem el, hogy épp ebben a házban laksz?
– Szerinted ilyen göncben kimennék az utcára? – bökött
Lottie az állával piros trikójára és ugyanolyan színű pizsamaalsójára, amik
ugyan rettenetesen mutattak vörös hajával, de hát alvásnál ki a fene törődik a
divattal?!
Hunter pillantása lekúszott a pólón vigyorgó macskára,
amitől Lottie karja akaratlanul is lúdbőrözni kezdett.
– Szóval most már elhiszed, hogy a szomszédban lakom? –
szegte fel dacosan az állát.
Hunter fintorogva elkapta a tekintetét.
– Tegyük fel, hogy itt laksz – ismerte el kelletlenül.
– Mit keresel a szomszédod ajtaja előtt?
– Mit keres a rendőrség Mirandánál?
Lottie bekukucskált Hunter válla mellett a lakásba, és
meglátott egy fickót, a helyszínelők szokásos, fekete egyenruhájában, Miranda
viszont nem volt sehol. Mi a franc történhetett? A helyszínelőket csak akkor
küldik ki, ha komoly a helyzet. Lottie gerince mentén végigfutott a borzongás,
és próbált tovább nézelődni, hátha meglát még valamit, de Hunter arrébb
húzódott, és eltakarta a kilátást.
– Ahhoz semmi közöd! – mordult fel. – Egyébként jól
ismered Miss Bakert?
– Nem vagyunk öribarik, ha arra gondolsz. Három éve
költözött ide, néha beszélünk, és mint látod, a falak roppant vékonyak, minden
zaj átszűrődik.
– És tegnap hallottál valamit a szomszédból?
– Mit kellett volna hallanom?
– Bármilyen zajt. Vagy valamit, ami szokatlannak tűnt.
Lottie egy pillanatra elgondolkozott, de nem sok
mindent tudott felidézni az előző éjszakáról. Legalábbis abból az öt percből,
amikor ébren volt.
– Nem hallottam semmit – válaszolta, közben azon
tűnődött, mégis mi ez az egész.
– Mikor láttad utoljára Miss Bakert? – Hunter nekidőlt
az ajtófélfának, és karba fonta a kezét. Lottie egy pillanatig bámulta széles
vállát, amin megfeszült a fekete dzseki, aztán észbe kapott, és elfordította a
tekintetét. Közben figyelmeztetnie kellett magát, hogy neki sem jönnek be a
nagydarab, tetovált bunkók, akárcsak Mirandának.
– Pár napja – nézett fel Hunter barátságtalan arcába –,
valamikor a hét elején.
– Tudod, hol húzná meg magát, ha el szeretne tűnni egy
időre?
– Eltűnni?
– Igen, hová menne? A családjához? Egy barátnőjéhez?
Csak tudod, kivel van jóban – magyarázta türelmetlenül Hunter, de Lottie
megmakacsolta magát.
– Válaszolok, ha elmondod, mi történt!
– Ne szórakozz velem, Kelsey! – csattant fel Hunter.
Lottie-ra meredt, és a szeme a szokottnál is jobban emlékeztetett egy jéggé
fagyott tóra.
– A szülei rég meghaltak, az öccséhez menne – vonta
meg a vállát Lottie, és kényszerítette magát, hogy ne süsse le tekintetét. – Szóval,
miért keresitek Mirandát?
– Az nem a te dolgod!
– Ez nem ér, Hunter! Én segítettem neked, igazán
elárulhatnál valamit.
Hunter csak gúnyosan felvonta a szemöldökét, de nem
felelt. Kilépett a lakásból, nyomatékosan becsukta maga mögött az ajtót, és a
lépcső felé indult, de Lottie nagy merészen elé állt.
– Ugye rémlik, milyen kíváncsi tudok lenni? Ha
elmondod most, akkor nem járok a nyakadra később – villantott a férfira egy
mosolyt, bár abban a másodpercben, amikor megtette, rájött, mekkora hibát
követett el.
Hunter megtorpant, és fenyegetően összeszorította a
száját. Lottie nyaka megfeszült, ahogy felnézett rá, közben morcosan
megállapította, milyen igazságtalan, amikor valaki ennyire magasra nő, mint
Hunter. Elég egy grimasz, meg egy karba font kéz, hogy ijesztőnek látsszon, a
tetkók és a vikingszerű vonások csak a ráadás. Lottie azonban nem volt hajlandó
megrémülni.
– Mint mondtam, ez nem a
te dolgod! – csattant fel Hunter. – Ennek az ügynek még távolról sincs semmi
köze a kultúra rovathoz. Szóval könnyen felnyomhatlak a főszerkesztődnél, ha
szimatolsz. Jóval könnyebben, mint ősszel.
Lottie érezte, ahogy a düh elönti a testét, és szinte
a csontjaiba mar, amikor arra a novemberi esetre gondolt. Meghalt a nemzeti
galéria kurátora, öngyilkosságnak tűnt, de a körülmények tisztázatlanok voltak,
így a rendőrség nyomozást indított. Lottie úgy gondolta, hogy egy kurátor
halála még épp belefér a kultúra rovatba, és legalább nem egy újabb unalmas
kiállításról vagy koncertről kell írnia, így elkezdett anyagot gyűjteni. Hunter
azonban egyszerűen bement az Edinburghi Krónikák főszerkesztőjéhez. Rejtély,
hogy mi történt a négy fal között, de amikor a két férfi előkerült, sütött
róluk a komor egyetértés, Lottie-t pedig azonnal levették az ügyről.
– Mondd csak, Hunter – sziszegte mérgesen –, te minden
újságírót ennyire utálsz?
– Csak azokat, akik mindent leszarva átgázolnak
másokon.
– Nem is ismersz! Azt se tudod, milyen vagyok!
– Pontosan tudom, milyen vagy. – Hunter közelebb
lépett, mire Lottie háta borsódzni kezdett. Volt egy olyan érzése, hogy Hunter
ugyanolyan kegyetlen, mint némelyik bűnöző, akit üldöz, csak épp a törvény az ő
oldalán áll. – És utoljára szólok, hogy tartsd távol magad a nyomozásomtól!
– Elég béna újságíró lennék, ha ennyivel meg lehetne
félemlíteni – felelte Lottie dacosan.
– Meg ne halljam – mordult fel Hunter –, hogy bemész
Miranda Baker lakásába, se azt, hogy faggatod a többi rendőrt!
– Nem fogod meghallani.
– Kelsey! – mennydörögte Hunter. – Nem vicceltem,
maradj ki ebből, különben nem csak a főnöködnél panaszollak be, de le is
csukatlak a nyomozás akadályozása miatt!
Lottie nem tudott ellenállni a magas labdának;
elmosolyodott, és előre nyújtotta a csuklóját.
– Hol az a bilincs? Nem látom.
Hunter arca csúnya, vörös színt öltött, és Lottie
attól tartott, menten lekever neki egy pofont, de a férfi csak még közelebb
hajolt hozzá.
– Vigyázz – sziszegte –, velem nem játszadozhatsz úgy,
mint a főnököddel!
Hát tényleg hallotta a pletykákat! Lottie arcát
elöntötte a forróság, de azért sikerült kinyögnie a választ.
– Helyes, mert semmi kedvem játszadozni veled.
– Nincs, mi? – gúnyolódott Hunter. – Mert te csak
azzal játszadozol, akitől előnyt remélhetsz.
Hunter tekintetéből sütött az utálat, Lottie torkát pedig még a szokásosnál is jobban kaparta a szégyen, képtelen volt kinyögni bármit is. Aztán a pasas szó nélkül sarkon fordult, és leiramodott a lépcsőn; vágtató léptei még sokáig visszhangoztak a néptelen folyosón.
Lottie lejjebb húzta trikóját a derekán, közben
megremegtek az ujjai. Sosem fogja lemosni magáról, hogy viszonya volt a nős
főnökével, ezt tisztábban érezte, mint valaha. Az teljesen mindegy, hogy
Aleister azt állította, a házassága romokban hever, így is mindenki őt tartotta
ribancnak. Ráadásul törtető ribancnak. Mert persze azt gondolták, csak amiatt
feküdt le Aleisterrel, hogy a férfi visszahelyezze a bűnügyi rovathoz.
Magyarázkodni felesleges lett volna, Lottie inkább nem szólt egy szót sem,
hagyta, hogy mindenki azt higgyen, amit akar. Ettől azonban még rohadtul fájtak
a gúnyos megjegyzések.
De most nincs idő az önsajnálatra! Elhessegette Hunter
megvető pillantásának emlékét, és inkább Mirandára koncentrált. Vajon hova
tűnhetett, és miért ment el? És ami a legérdekesebb, miért keresi a rendőrség?
Lehet, hogy elkövetett valamit…? Á, biztosan nem! Miranda ahhoz túlságosan
mintapolgár. Az utóbbi időben ugyan kicsit furcsa volt, de az éjszakai
kimaradások meg a hétvégi utak azért messze nem jelentik azt, hogy törvényt
szegett.
A másnaposság köde oszlani kezdett, és Lottie szokásos kíváncsisága újult erővel lángolt fel. Elhatározta, hogy kihasználja az ünnepnapot arra, hogy kicsit körbeszaglásszon. Talán ez az újabb esélye arra, hogy kitörjön a kultúra rovatból.
Elmosolyodott, és arra gondolt, hogy mégsem lesz olyan szar ez a mai nap – a harmincadik születésnapja –, mint ahogy hitte.
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése