Lowdeni boszorkányhajsza - beleolvasó - 1. rész

Egy ​kotnyeles újságírónő
Egy kemény nyomozó
És egy kaméleonként rejtőzködő gyilkos

Amikor Lottie Kelsey szomszédja gyanús körülmények között eltűnik, a kíváncsi újságíró azonnal szimatolni kezd. Eddig kultúráról írt az Edinburghi Krónikákba, ám főnöke nem engedi komolyabb témák közelébe. Lottie elhatározza, hogy bármi áron összehoz egy ütős címlapsztorit, és megmutatja, hogy az ő helye nem a kultúra rovatnál van. Nem számol azonban a nyomozást vezető zsaruval, aki egy kanál vízben meg tudná fojtani, és folyton keresztbe tesz neki.

Tristan Huntert egy tragikusan végződő akció után helyezik át Edinburghbe. Gyötri a bűntudat, amiért magára kell hagynia sérült barátnőjét Londonban, de nincs más választása. Amikor egy eltűnés véres gyilkosságba torkollik, Tristan rájön, hogy erre a lehetőségre várt. Ha elkapja a gyilkost, visszatérhet korábbi életéhez. Nem számol azonban a minden lében kanál újságírónővel, aki állandóan beleüti az orrát a nyomozásba, és a feje tetejére állít mindent, amiben eddig hitt.

Lottie és Tristan eszeveszett hajszába kezd az arctalan gyilkos után, aki olyan könnyedén csúszik ki a markukból, mintha szellem lenne, miközben egymással és zavaros érzéseikkel is meg kell küzdeniük.

Mennyire kell elcseszettnek lenned ahhoz, hogy arra vágyj, aki gyűlöl?
Mi fog végül győzni: az elvek vagy a szenvedély?
Vagy a gyilkos, aki senkit sem kímél?



Első fejezet

Lottie kilépett a Black Catből, és nekidőlt az ajtófélfának. A feje furán könnyűnek tűnt, a lába ingatagnak. Nem kellett volna meginnia azt az utolsó pohár whiskyt, de hát egy bulin illik kirúgni a hámból, nem igaz? Még akkor is, ha rohadtul nincs kedve hozzá. Eljönni se volt, de előbb ugrana le az edinburghi vár tetejéről, mint hogy ezt beismerje a munkatársai előtt.

Mélyet szippantott a friss, éjszakai levegőből, és ellökte magát a faltól. Ám mielőtt a kocsma teraszáról a járdára léphetett volna, egy rekedtes hang megállította:

– Nocsak, Lottie Kelsey! Hová, hová?

Lottie visszafordult a pub felé, közben a világ is megpördült körülötte. Belekapaszkodott a legközelebbi pad háttámlájába, és a félhomályból előlépő pasasra pillantott. Tristan Hunter… Már csak ez hiányzott! A néhány héttel ezelőtti összetűzésük óta látni se bírta. Pont egy olyan ügyről készült cikket írni, amiben Hunter nyomozott, és ezt a férfi nem vette jó néven. Nagyon-nagyon nem. Lottie pedig azt nem, hogy Hunter direkt kicseszett vele. Végül a cikk ugrott, Lottie pedig azóta jobbnak látta, ha messzire elkerüli a férfit.

Pislogott párat, hátha ettől Hunter köddé válik, de persze nem volt ekkora szerencséje. Amikor kinyitotta a szemét, a férfi ugyanott állt, mint az előbb. A szájából kifújt füst összekeveredett a leheletével, az utcai lámpa fényében jegeskék szeme szinte feketének látszott.

– Ilyen korán lelépsz, ráadásul egyedül? – húzta fel Hunter az egyik szemöldökét. – Ez nem vall rád.

Lottie pontosan tudta, mire céloz a férfi, és minden igyekezete ellenére elvörösödött. Biztos Hunter is hallotta azokat a rohadt pletykákat.

– Haza kell mennem – motyogta Lottie. – Nem mintha bármi közöd lenne hozzá.

– Miért, Hamupipőke, talán éjfél után tökké változik a hintód?

– Nem, hanem patkánnyá a kocsisom.

Egy pillanatig némán meredtek egymásra, a hűvös levegő mintha felforrósodott volna a feszültségtől körülöttük, aztán Hunter még egy utolsót szívott a cigijéből, elnyomta a csikket, és elegáns mozdulattal a kukába hajította.

– Jobban teszed, ha fogsz egy taxit. Nem látok itt senkit, aki szívesen fuvarozna. Biztos megkopott a vonzerőd – jegyezte meg hűvösen. Vetett Lottie-ra egy utolsó, megvető pillantást, aztán visszament a Black Catbe.

Lottie némán bámulta a becsukódó ajtót, forrt benne a harag, és elöntötte a kimerültség. A szemben lévő épületre pillantott, aminek szürke kőből kirakott fala a sötétben még a szokásosnál is komorabbnak látszott. Az Edinburghi Krónikák szerkesztősége. Egyre vonzóbbnak tűnt, hogy az irodai kanapén aludjon, de gyorsan összeszedte magát. Mindjárt itt van január másodika, és ezt a rohadt napot a lakásában fogja tölteni, csokit zabálva, a Netflixen bámulva valami béna sorozatot, és közben nagyon sajnálja majd önmagát.

Tétova léptekkel elindult, átment a járdán, és elhaladt a szerkesztőséggel szomszédos rendőrkapitányság mellett, közben előtolultak a rossz emlékek. Felsóhajtott, és visszapillantott a Black Catre, ahol az újságírók rendszeresen együtt ittak a zsarukkal. Legalább az újévi bulin túl van, hála az égnek!

Rosszkedvűen baktatott a George Street felé. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaért, pedig fél mérföldet sem kellett megtennie, de legalább hamar talált taxit. Az autó utasterében kellemesen meleg volt, Lottie hátrahajtotta a fejét, és hunyorogva nézte a kintről beszűrődő fényeket. A menetzaj egyre tompább, egyre ködösebb lett, egészen elzsongította…

Arra eszmélt, hogy a taxi a ház előtt áll, amiben lakást bérel, a sofőr pedig türelmetlenül szólongatja. Lottie a férfi kezébe nyomott némi pénzt, aztán félig csukott szemmel felbotladozott az első emeletre. Bénázott kicsit a kulccsal, de végül sikerült bejutnia az ajtón. Lerúgta a cipőjét, a hálóba szédelgett, és lecibálta magáról a ruhát. Az alváshoz használt trikót és nadrágot már félálomba vette magára, aztán bedőlt az ágyba. Még hallotta, ahogy a Szent Egyed katedrális harangjai elütik az éjfélt, majd jött a képszakadás.

***

A zaj furán idegennek tűnt, mintha egy álomból szivárgott volna át a valóságba. Lottie feje sajgott, nyögve az arcára szorította a kezét, aztán kilesett az ujjai közül. Pillantása a napraforgókkal díszített párnára és takaróra esett, mindkettő csinosan összehajtogatva hevert a matracon. Lottie karácsonyra kapta őket, a szokásos tapintatlan ajándék az anyjától. Jövőre vajon mit vesz? Egy hatszemélyes étkészletet? Vagy befizeti egy társkereső irodába? Esetleg egy spermabankba?! Lottie bármelyiket elképzelhetőnek tartotta.

Nyögve hasra fordult, egészen a füléig rántotta a takarót, és már majdnem álomba merült, amikor újra felharsant a zörej. Ki a fene húzogat bútorokat január másodikán?! Ez még munkaszüneti nap Skóciában, pont ezért időzítették az újévi bulit előző estére. Hogy legyen idő kipihenni a mámort. De ilyen zajban pihenni pont nem lehet.

– Basszus! – csattant fel Lottie, aztán feltápászkodott, az ajtóhoz támolygott, és kipislogott a folyosóra.

A lehangolóan barna szőnyeggel borított előtér teljesen üres volt, a szomszédos lakás ajtaján azonban férfihang szűrődött ki. Mi a fene?! Ki lehet ilyenkor Mirandánál? Lottie azonnal maga előtt látta mindig tip-top, kiskosztümös szomszédját. Aztán arra gondolt, hogy az utóbbi hetekben Miranda biztos azért érkezett sokszor későn haza, mert megismerkedett valakivel. Vajon ki lehet a pasi?

Lottie kíváncsisága erősebbnek bizonyult másnaposságánál. Közelebb óvakodott, fülét a vajszínűre mázolt fára szorította, és próbálta kivenni a szavakat, aztán… aztán az a hülye ajtó váratlanul kinyílt, Lottie pedig az egyensúlyát elvesztve bezuhant a nyíláson, és nekiütközött egy kemény mellkasnak.

– Au! – jajdult fel, mire felharsant egy ingerült, túlságosan is ismerős hang.

– Kelsey?!

Lottie vállát megragadta két lapátkéz, és nem túl gyengéden visszatolta őt egyenesbe.

– Hunter? – Lottie felpislogott a zsarura, aki még a szokásosnál is nagyobb darabnak tűnt, ahogy fölé tornyosult. Piszkosszőke haja ugyanolyan szélfúttan kócos volt, mint mindig, és jól látszott vaskos nyakának oldalán a pók formájú tetoválás. Lottie megborzongott; utálta a pókokat. Miranda Hunterrel jött volna össze? Á, biztos nem! A szomszédja nem bukott a nagydarab, tetovált bunkókra, ő inkább az öltönyös, kifinomult fickókat szerette. Na meg Hunter sem lenne talpig fegyverben, ha most kelt volna az ágyból. – Mit keresel itt? – nézett Lottie a férfi jeges tekintetébe.

– Ezt én is kérdezhetném tőled – jegyezte meg Hunter mogorván. – Miért hallgatózol?

Lottie elegánsan átsiklott a hallgatózás felett, és a szomszédos lakásra mutatott.

– A zajra ébredtem, amit csaptatok.

– Higgyem el, hogy épp ebben a házban laksz?

– Szerinted ilyen göncben kimennék az utcára? – bökött Lottie az állával piros trikójára és ugyanolyan színű pizsamaalsójára, amik ugyan rettenetesen mutattak vörös hajával, de hát alvásnál ki a fene törődik a divattal?!

Hunter pillantása lekúszott a pólón vigyorgó macskára, amitől Lottie karja akaratlanul is lúdbőrözni kezdett.

– Szóval most már elhiszed, hogy a szomszédban lakom? – szegte fel dacosan az állát.

Hunter fintorogva elkapta a tekintetét.

– Tegyük fel, hogy itt laksz – ismerte el kelletlenül. – Mit keresel a szomszédod ajtaja előtt?

– Mit keres a rendőrség Mirandánál?

Lottie bekukucskált Hunter válla mellett a lakásba, és meglátott egy fickót, a helyszínelők szokásos, fekete egyenruhájában, Miranda viszont nem volt sehol. Mi a franc történhetett? A helyszínelőket csak akkor küldik ki, ha komoly a helyzet. Lottie gerince mentén végigfutott a borzongás, és próbált tovább nézelődni, hátha meglát még valamit, de Hunter arrébb húzódott, és eltakarta a kilátást.

– Ahhoz semmi közöd! – mordult fel. – Egyébként jól ismered Miss Bakert?

– Nem vagyunk öribarik, ha arra gondolsz. Három éve költözött ide, néha beszélünk, és mint látod, a falak roppant vékonyak, minden zaj átszűrődik.

– És tegnap hallottál valamit a szomszédból?

– Mit kellett volna hallanom?

– Bármilyen zajt. Vagy valamit, ami szokatlannak tűnt.

Lottie egy pillanatra elgondolkozott, de nem sok mindent tudott felidézni az előző éjszakáról. Legalábbis abból az öt percből, amikor ébren volt.

– Nem hallottam semmit – válaszolta, közben azon tűnődött, mégis mi ez az egész.

– Mikor láttad utoljára Miss Bakert? – Hunter nekidőlt az ajtófélfának, és karba fonta a kezét. Lottie egy pillanatig bámulta széles vállát, amin megfeszült a fekete dzseki, aztán észbe kapott, és elfordította a tekintetét. Közben figyelmeztetnie kellett magát, hogy neki sem jönnek be a nagydarab, tetovált bunkók, akárcsak Mirandának.

– Pár napja – nézett fel Hunter barátságtalan arcába –, valamikor a hét elején.

– Tudod, hol húzná meg magát, ha el szeretne tűnni egy időre?

– Eltűnni?

– Igen, hová menne? A családjához? Egy barátnőjéhez? Csak tudod, kivel van jóban – magyarázta türelmetlenül Hunter, de Lottie megmakacsolta magát.

– Válaszolok, ha elmondod, mi történt!

– Ne szórakozz velem, Kelsey! – csattant fel Hunter. Lottie-ra meredt, és a szeme a szokottnál is jobban emlékeztetett egy jéggé fagyott tóra.

– A szülei rég meghaltak, az öccséhez menne – vonta meg a vállát Lottie, és kényszerítette magát, hogy ne süsse le tekintetét. – Szóval, miért keresitek Mirandát?

– Az nem a te dolgod!

– Ez nem ér, Hunter! Én segítettem neked, igazán elárulhatnál valamit.

Hunter csak gúnyosan felvonta a szemöldökét, de nem felelt. Kilépett a lakásból, nyomatékosan becsukta maga mögött az ajtót, és a lépcső felé indult, de Lottie nagy merészen elé állt.

– Ugye rémlik, milyen kíváncsi tudok lenni? Ha elmondod most, akkor nem járok a nyakadra később – villantott a férfira egy mosolyt, bár abban a másodpercben, amikor megtette, rájött, mekkora hibát követett el.

Hunter megtorpant, és fenyegetően összeszorította a száját. Lottie nyaka megfeszült, ahogy felnézett rá, közben morcosan megállapította, milyen igazságtalan, amikor valaki ennyire magasra nő, mint Hunter. Elég egy grimasz, meg egy karba font kéz, hogy ijesztőnek látsszon, a tetkók és a vikingszerű vonások csak a ráadás. Lottie azonban nem volt hajlandó megrémülni.

– Mint mondtam, ez nem a te dolgod! – csattant fel Hunter. – Ennek az ügynek még távolról sincs semmi köze a kultúra rovathoz. Szóval könnyen felnyomhatlak a főszerkesztődnél, ha szimatolsz. Jóval könnyebben, mint ősszel.

Lottie érezte, ahogy a düh elönti a testét, és szinte a csontjaiba mar, amikor arra a novemberi esetre gondolt. Meghalt a nemzeti galéria kurátora, öngyilkosságnak tűnt, de a körülmények tisztázatlanok voltak, így a rendőrség nyomozást indított. Lottie úgy gondolta, hogy egy kurátor halála még épp belefér a kultúra rovatba, és legalább nem egy újabb unalmas kiállításról vagy koncertről kell írnia, így elkezdett anyagot gyűjteni. Hunter azonban egyszerűen bement az Edinburghi Krónikák főszerkesztőjéhez. Rejtély, hogy mi történt a négy fal között, de amikor a két férfi előkerült, sütött róluk a komor egyetértés, Lottie-t pedig azonnal levették az ügyről.

– Mondd csak, Hunter – sziszegte mérgesen –, te minden újságírót ennyire utálsz?

– Csak azokat, akik mindent leszarva átgázolnak másokon.

– Nem is ismersz! Azt se tudod, milyen vagyok!

– Pontosan tudom, milyen vagy. – Hunter közelebb lépett, mire Lottie háta borsódzni kezdett. Volt egy olyan érzése, hogy Hunter ugyanolyan kegyetlen, mint némelyik bűnöző, akit üldöz, csak épp a törvény az ő oldalán áll. – És utoljára szólok, hogy tartsd távol magad a nyomozásomtól!

– Elég béna újságíró lennék, ha ennyivel meg lehetne félemlíteni – felelte Lottie dacosan.

– Meg ne halljam – mordult fel Hunter –, hogy bemész Miranda Baker lakásába, se azt, hogy faggatod a többi rendőrt!

– Nem fogod meghallani.

– Kelsey! – mennydörögte Hunter. – Nem vicceltem, maradj ki ebből, különben nem csak a főnöködnél panaszollak be, de le is csukatlak a nyomozás akadályozása miatt!

Lottie nem tudott ellenállni a magas labdának; elmosolyodott, és előre nyújtotta a csuklóját.

– Hol az a bilincs? Nem látom.

Hunter arca csúnya, vörös színt öltött, és Lottie attól tartott, menten lekever neki egy pofont, de a férfi csak még közelebb hajolt hozzá.

– Vigyázz – sziszegte –, velem nem játszadozhatsz úgy, mint a főnököddel!

Hát tényleg hallotta a pletykákat! Lottie arcát elöntötte a forróság, de azért sikerült kinyögnie a választ.

– Helyes, mert semmi kedvem játszadozni veled.

– Nincs, mi? – gúnyolódott Hunter. – Mert te csak azzal játszadozol, akitől előnyt remélhetsz.

Hunter tekintetéből sütött az utálat, Lottie torkát pedig még a szokásosnál is jobban kaparta a szégyen, képtelen volt kinyögni bármit is. Aztán a pasas szó nélkül sarkon fordult, és leiramodott a lépcsőn; vágtató léptei még sokáig visszhangoztak a néptelen folyosón.

Lottie lejjebb húzta trikóját a derekán, közben megremegtek az ujjai. Sosem fogja lemosni magáról, hogy viszonya volt a nős főnökével, ezt tisztábban érezte, mint valaha. Az teljesen mindegy, hogy Aleister azt állította, a házassága romokban hever, így is mindenki őt tartotta ribancnak. Ráadásul törtető ribancnak. Mert persze azt gondolták, csak amiatt feküdt le Aleisterrel, hogy a férfi visszahelyezze a bűnügyi rovathoz. Magyarázkodni felesleges lett volna, Lottie inkább nem szólt egy szót sem, hagyta, hogy mindenki azt higgyen, amit akar. Ettől azonban még rohadtul fájtak a gúnyos megjegyzések.

De most nincs idő az önsajnálatra! Elhessegette Hunter megvető pillantásának emlékét, és inkább Mirandára koncentrált. Vajon hova tűnhetett, és miért ment el? És ami a legérdekesebb, miért keresi a rendőrség? Lehet, hogy elkövetett valamit…? Á, biztosan nem! Miranda ahhoz túlságosan mintapolgár. Az utóbbi időben ugyan kicsit furcsa volt, de az éjszakai kimaradások meg a hétvégi utak azért messze nem jelentik azt, hogy törvényt szegett.

A másnaposság köde oszlani kezdett, és Lottie szokásos kíváncsisága újult erővel lángolt fel. Elhatározta, hogy kihasználja az ünnepnapot arra, hogy kicsit körbeszaglásszon. Talán ez az újabb esélye arra, hogy kitörjön a kultúra rovatból.

Elmosolyodott, és arra gondolt, hogy mégsem lesz olyan szar ez a mai nap – a harmincadik születésnapja –, mint ahogy hitte.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések