Három nap karácsonyig

December 21.

– Mit szólna egy ünnepi sminkhez, hölgyem? – Liza a mozgólépcső mellett berendezett sminkasztalokra mutatott, gondosan kerülve tekintetével a legutolsót. Közben próbált olyan bizalomgerjesztően mosolyogni az előtte álló egérszerű nőre, mintha nem is egy zsúfolásig megtelt plázában lennének, ahol a hangszórókból az elviselhetőbbnél kicsit hangosabban dübörgött a Jingle Bells Rock, hanem egy ötcsillagos szálloda wellness részlegén, a háttérben halk klasszikus zenével.

– Nem is tudom... – motyogta a nő, aki csak azért állt meg, mert Liza az előbb cselesen elé ugrott.

– Az összes sminkesünk magasan képzett szakember, a Nature of Beauty termékek pedig, amiket használnak, top kategóriásak és teljesen természetes összetevőkből készülnek... – kezdett bele Liza abba a szövegbe, amit legelső nap olyan idegesítő alapossággal rágtak a szájába, de a nő a szavába vágott.

– Nem szoktam sminkelni.

– Akkor épp itt az alkalom, hogy kipróbálja, teljesen ingyenesen. Ráadásul most a karácsonyi akciónk keretén belül egy sminkoktatásra is meghívjuk, ami szintén díjtalan.

Liza azt hitte, sikerrel járt. A nő a sminkasztalok felé pillantott, és kicsit vágyakozva felsóhajtott, de aztán megszólalt a kezében szorongatott mobilja. Egyetlen pillantást vetett csak a kijelzőre, amin egy unott pofát vágó pasas képe villogott, és már kerülte is ki Lizát.

– Sajnálom, mennem kell – vetette még oda, aztán már el is tűnt a mozgólépcső felé igyekvő tömegben.

– Basszus... – mormolta Liza félhangosan.

Egy műszak alatt legalább tíz nőt kellett rábeszélnie a sminkelésre, ez volt a kvóta, neki meg eddig csak hetet sikerült, pedig hamarosan záróra. Ki fogják rúgni... Kétségbeesetten nézett fel a felső emeletről lelógó hatalmas órára, amit arany és piros angyalhajakkal díszített fel egy túlbuzgó dekoratőr. Már csak egy órája maradt. Legszívesebben még cifrább káromkodásba kezdett volna. És ha ez nem lenne elég, a piros egyenblúz kényelmetlenül feszült a mellén, a magassarkúja nyomta a lábát, és rohadtul szüksége volt egy kávéra. Fél éjjel irodalomtudományt magolt, ennek ellenére a délelőtti vizsgája siralmasan sikerült, a délutánt meg azzal töltötte, hogy idegen nőket szólított le, és szívből utálta minden percét. De mégis itt volt.

Óvatosan a legutolsó sminkasztal felé sandított; a szőke hajú nő háttal állt neki, épp a paletták és a tégelyek között rakott rendet, közben a szomszédos asztalnál dolgozó csajhoz beszélt. Kapásból látszott, hogy ő a rangidős. Hihetetlen változást volt képes elérni pár színnel és néhány ecsetvonással, amikor Liza először meglátta a végeredményt, leesett az álla. Kiss Bettina. A lánykori nevét használta, ezt Liza már a legelső nap kiderítette, és szokatlan keserűséget érzett miatta. Pedig ostobaság ezen gyötrődnie. Bettinának volt ennél nagyobb bűne is, Liza pedig pontosan tudta, hogy hülyeség, amit csinál, hülyeség, hogy felvetette magát hostessnek a nő miatt. Valami azonban itt tartotta.

Hangosan felsóhajtott, és nekidőlt a szomszédos hirdetőoszlopnak, hogy ne kelljen egész súlyával a lábára nehezednie. A szeme égett a mozgólépcső oldalán lógó izzósor éles fényétől.  Lejjebb tolta a szemüvegét, hogy kicsit meg tudja masszírozni az orrnyergét. Tényleg kellene egy kávé, de képtelen volt megmoccanni. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és próbálta kizárni a zajokat, de egy hangos köhintés kirángatta a relaxálásból.

Liza szeme azonnal felpattant. Visszatolta az orrára a szemüvegét, és meglátta Leventét. A férfi szüleié volt a Nature of Beauty, és ő irányította a plázában a munkát. Kiköpött Mr. Darcy a Büszkeség és balítéletből. Magas, deltás, sötét haja a tarkójánál kicsit begöndörödött, barna szeméből pedig csak úgy áradt az arrogancia. Liza roppant szexinek találta, egészen addig, amíg meg nem szólalt, és el nem kezdte cseszegetni. Akkor nyomban elmúlt minden varázs. Bár ha teljesen őszinte akart lenni, ő is ludas volt abban, hogy Leventével a munkakapcsolatuk nem indult valami fényesen. Ugyanis legelső nap azt találta mondani, hogy az embereket leszólítgató marketingtől hányingere van. Nem olyan meglepő, hogy ezek után a pasas nem annyira kedvelte.

– Csak egy kicsit pihenek, mert már szétmegy a lábam – védekezett azonnal, de Leventét nem hatotta meg. 

– Szerinted jó ötlet itt pihengetni, amikor még három ügyfelet találnod kellene? – húzta fel a férfi a szemöldökét.

– Négy óra alatt tíz ügyfél baromi sok. Főleg, hogy mindenki rohan, hogy időben elintézze a karácsonyi bevásárlást.

– Érdekes, nekem nem okozott problémát az a tíz ügyfél – jegyezte meg Levente, amin Liza persze azonnal felhúzta magát.

– Mert te pasas vagy, és undorítóan körbehízelged a nőket. Nem csoda, hogy úgy ugrálnak, ahogy fütyülsz.

– Ezt bóknak veszem. – Levente öntelten elvigyorodott. – Egyébként nem lehet, hogy ma csak simán lusta vagy? Mert múlt héten még semmi gondod nem volt ezzel.

Liza jobbnak látta, ha a lustára inkább nem is reagál. Mert még valami olyasmit találna mondani, amivel tényleg kirúgatná magát.

– Csak mert délelőttös voltam – szegte fel az állát dacosan. – Akkor sokkal kevésbé sietnek az emberek.

– Mára is kérhettél volna délelőtti beosztást.

– Ma délelőtt vizsgám volt, és ezt te is pontosan tudod!

– Akkor meg inkább örülj, hogy figyelembe vettem a vizsgabeosztásodat!

Ingerülten meredtek egymásra, és Lizának nagyon nehezére esett, hogy ne csússzon ki a száján valami otromba káromkodás. Helyette dühödten karba fonta a kezét, de nyomban meg is bánta a mozdulatot, amikor a szörnyű munkaruhája úgy megszorította a mellét, mintha nem is blúzt, hanem fűzőt viselne. Levente pillantása lekúszott a dekoltázsára, Liza pedig már várta, hogy úgy reagáljon, mint az összes többi pasi, és megjelenjen az arcán a kendőzetlen vágy. De a férfi szeme csak megvillant, aztán a következő másodpercben már megint a szemébe nézett, a szokásos arroganciával a tekintetében.

– Nyafogás helyett inkább dolgozz! – mondta, aztán ugyanolyan hirtelen fordult sarkon, mint ahogy korábban megjelent.

Liza mérgesen bámult utána, bár közben nem tudta nem észrevenni, hogy Levente farmerja eléggé szűk, a feneke pedig igencsak izmosnak tűnik, ahogy a háta is a fehér ing alatt. Ettől persze csak még jobban felhúzta magát. Mennyire igazságtalan, hogy a természet ilyen dögös külsőt pazarolt el egy ekkora szemétládára! Az pedig még nagyobb igazságtalanság, hogy el kell viselnie egy ilyen öntelt seggfejet, csak hogy egy olyan nő közelében legyen, aki nem is kíváncsi rá.

Újra a sminkasztalok felé lesett, aztán felsóhajtott, és elrugaszkodott a hirdetőoszloptól. Ideje becserkésznie azt a három hiányzó nőt! A következő fél órában azonban csak annyit ért el, hogy a lába már nem csak fájt, hanem egyenesen lüktetett. Azon sem csodálkozott volna, ha diszkrét vércsíkot húz maga után a fényesfehér kövezeten, ahogy kétségbeesetten mind újabb és újabb nőkre veti rá magát.

– Hogy állsz, csajszi? – bukkant fel mellette Márti, az egyetlen lány a hostessek közül, aki kedves volt vele. És az egyetlen, aki olyan könnyedén beszélte rá a nőket a sminkelésre, mint Levente. Liza szinte irigy volt rá.

– Szarul.

– Láttam, hogy Leventével megint vitatkoztatok – grimaszolt Márti.

– Ő kezdte. – Liza megkapaszkodott egy mikulássapkás mackóktól roskadozó állványba, és sziszegve lehúzta a cipőjét a fájósabb lábáról. A sarkára pillantott, amin a harisnyán keresztül is jól látszott a hatalmas vízhólyag.

– Kérsz egy sebtapaszt? – kérdezte Márti együttérzően. – Mindig hordok magamnál egy egész csomagnyit, olyan sokat kell használni. Igazán adhatná a cég ingyenesen, munkahelyi juttatásként. Vagy ha nem, legalább ne várják el, hogy magassarkúban flangáljunk. Egyébként nem is értem, miért ilyen veled Levente. Mindenki mással tök kedves.

– Mert mindenki más kirázza az ujjából azt a tíz ügyfelet. Nem tudom, hogy bírjátok évek óta ezt.

– Hát, kell a pénz, és legalább a munkabeosztás rugalmas. Na meg még mindig inkább melózok itt, mint hogy a Tescóban legyek árufeltöltő.

– Én meg azt hittem, szereted ezt a munkát – lepődött meg Liza. – Teljesen úgy tűnt...

– Fogalmazzunk úgy, hogy nem utálom annyira. De leginkább tényleg a pénz miatt csinálom.

Liza egy pillanatra elszégyellte magát, hiszen ő csupán passzióból van itt, nem a pénz miatt. A szülei minden egyetemi költséget fizetnek, sőt még zsebpénzt is kap tőlük, nem úgy, mint a többi hostess, akik tényleg azért dolgoznak, hogy valamiből meg tudjanak élni a tanulás mellett. És ő most valaki elől elveszi a helyet. Nem csoda, hogy utálják... Talán az lenne a legjobb, ha tényleg kirúgnák, aztán valaki olyan jönne a helyére, akinek valóban szüksége van a munkára, és nem csak az anyja után kémkedik. Az anyja után, aki hatéves korában elhagyta, azóta pedig feléje sem nézett. És most, hogy újra találkoztak, fel sem ismeri...

– Ne vágj ilyen fancsali képet, csajszi – szólalt meg Márti, és kedvesen megveregette a vállát. – Majd belejössz! Na, kell az a sebtapasz?

– Nem, kösz. – Liza visszavette a cipőjét, és nyögve letette a lábát a földre, aztán úgy döntött, hogy francba az egésszel, akkor is elmegy egy kávéért, ha emiatt kirúgják. Végül is kibírt tizenhárom évet az anyja nélkül, a többit is ki fogja.

– Hé, hová mész? – kiáltott utána Márti. – Fél óra múlva vége a műszaknak!

Liza nem felelt, csak intett neki, és elviharzott a közeli Costa Coffee felé.

Végül nem csak egy kávét ivott, hanem elnyammogott egy csokis muffint is, és mire visszaért a Nature of Beauty standjához, már öt perce lejárt a műszakja.

– Hol jártál? – lépett elé azonnal Levente, és Liza már várta, hogy azzal a lendülettel fel is mond neki, de a pasas csak megcsóválta a fejét. – Mindegy, nem érdekel. Bettina mondta, hogy meglett a hiányzó három ügyfél.

Liza azt hitte, rosszul hall. Döbbenten fordult Bettina felé, aki épp a nagy, fekete sminktáskába pakolta el az eszközeit, és mintha megérezte volna Liza tekintetét, felnézett, és rámosolygott. Liza gyomrát összehúzta valami rég nem érzett melegség. Lehetséges, hogy a nő mégis felismerte? Ezért kamuzta azt a plusz három, nem létező kuncsaftot, hogy itt tartsa? Liza tudta, hogy most jött el az idő, hogy beszéljen vele. Már indult volna Bettina felé, ám ekkor a nő a vállára vette a táskáját, biccentett feléjük, és elsétált. Liza csalódottan bámult utána.

– Minden rendben van? – hallotta meg Levente hangját maga mellől.

Egészen elfelejtette, hogy a férfi még mindig ott ácsorog mellette. Visszafordult felé, és zavartan elmosolyodott.

– Igen, persze, a legnagyobb rendben – felelte, mert Bettina hirtelen távozása ellenére a korábbi keserűségének jó része eltűnt. – Akkor holnap délelőtt jövök.

– Tízkor. Ne késs!

– Nem szoktam késni.

– Igaz, csak eltűnsz műszak közben, ki tudja, hogy hova.

Liza egy hosszú pillanatig makacsul összeszorított szájjal állta a férfi tekintetét, csak utána szólalt meg.

– Épp megjött, és vennem kellett tampont – kamuzta.

– És ez fél óráig tartott?

– Nem, de még a mosdóba is el kellett mennem. Tudod, felhelyezni.

Levente arca egy tanulmány volt. Lizának nagyon kellett erőlködnie, hogy ne nevesse el magát.

– Befejeztük a vallatást? – kérdezte – Vagy szeretnéd, hogy megmutassam a blokkot?

A férfi közelebb hajolt hozzá, és a szeméből már egyáltalán nem zavar sütött, hanem valami teljesen más, intenzív érzelem, amit Liza hirtelen nem tudott azonosítani.

– Mindketten tudjuk, hogy nincs tamponszámla a táskádban – mondta Levente –, de most az egyszer átsiklom azon, hogy hazudtál és lógtál. De még egyszer ne forduljon elő ilyen!

Liza nem szólt semmit, de még csak biccenteni sem volt hajlandó. Csak pimaszul felhúzta a szemöldökét, aztán sarkon fordult, és mit sem törődve a lábfájásával, fürgén elindult a metrólejáró felé. Végig a hátán érezte a pasas tekintetét, na meg a belőle áradó haragot, de nem foglalkozott vele. Arra gondolt, hogy az anyja talán mégis felismerte, csak zavarban van, akárcsak ő, ezért nem mondott semmit, de ugyanannyira meg akarja ismerni, ahogy Liza őt. Ettől pedig nyomban mosolyogni támadt kedve.

December 22.

– Biztos vagy benne, hogy ő az? – Flóra összehúzott szemmel nézett lefelé.

Amikor Liza aznap végzett a műszakjával, felbukkant a barátnője, és rávette, hogy üljenek be az egy emelettel feljebb lévő kávézóba, aminek a teraszáról tökéletes kilátás nyílt a lift mellett álló sminkasztalokra. Így most mézeskalács lattét ittak, közben pedig kukkolták a Nature of Beauty standját.

– Látod, hogy ugyanolyan szőke, mint én – intett lefelé Liza, de Flóra így sem tűnt meggyőzöttnek.

– Igen, és mint másik pár tízezer ember.

– Kiss Bettina a neve! – fortyant fel Liza – Ugyanúgy néz ki, mint az anyám, és ugyanaz a neve, könyörgöm!

– Ez egy elég gyakori név – mondta Flóra, aztán amikor meglátta Liza arckifejezését, kényszeredetten felsóhajtott. – Oké, beismerem, hogy gyanús a dolog, de akkor sem lehetsz benne biztos, hogy tényleg ő az anyád. Hat éves voltál, amikor utoljára láttad, az apád pedig minden fényképet eltűntetett egy idő után.

– Nem mindet. – Liza elpirult, mert erről még Flórának sem mesélt soha, pedig a legelső egyetemi bulin barátságot kötöttek. – Egyet eltettem.

Elővette a táskájából a pénztárcáját, és az egyik rejtett zsebből előbányászta az apróra hajtogatott, megfakult fotót. Az anyja állt rajta, az ölében fogta őt, ő pedig a nyakába csimpaszkodott, és mindketten nevettek valamin. Ironikus, hogy alig egy évvel a fénykép elkészülte után az anyja fogta magát, és lelépett. Felvették egy nemzetközi újsághoz fotósnak, ő pedig úgy gondolta, hogy se a lánya, se a férje nem fogja megakadályozni abban, hogy megvalósítsa az álmait. És mivel nem akart ingázni Magyarország és a külföldi állomáshelyei között, inkább teljesen megszakította velük a kapcsolatot.

– Tényleg hasonlít. – Flóra hol a képre, hol a sminkasztal körül sürgölődő nőre pillantott. – De azt mondtad, hogy az anyád fotós, ez a nő meg sminkes.

– Gondolom, nem jött be neki a fotós karrier, és kellett valami más munka.

– Persze, ez előfordulhat, de minek akarsz beszélni vele? Az a nő arra se vette a fáradtságot, hogy érdeklődjön utánad.

– Tudom, Flóra, oké? – sóhajtott fel Liza. – De meg kell kérdeznem tőle, miért... Miért ment el így. Ennyire véglegesen. Egyszerűen csak... tudnom kell, érted? És most itt van rá a lehetőség. Amikor két hete véletlenül megláttam ott a sminkasztal mellett, akkor azonnal tudtam, hogy végre választ kaphatok a kérdéseimre.

– Akkor kérdezd meg tőle, aztán hagyd ott ezt a hülye munkát.

– Ez nem olyan egyszerű... – Liza lefelé bámult, és ebben a pillanatban ugyanolyan magányosnak érezte magát, mint amikor az anyja elment. Az apja persze ott volt vele, de mindkettőjüket sokkolták a történtek. Liza nem szívesen emlékezett vissza arra a végtelenül hosszú, végtelenül sivár két évre. – Azt tervezem, hogy holnap, ha lejár a műszak, megkérem, hogy mutasson pár sminktrükköt. Aztán közben valahogy ráterelem a szót arra, hogy én vagyok az a lány, akit több, mint tíz éve elhagyott – avatta be Flórát az előző éjszaka kiagyalt, nem túl kifinomult tervbe.

– Nem fog ez csak még több fájdalmat okozni neked? – kérdezte a barátnője aggodalmasan.

– Nem hiszem, hogy tudna annál nagyobb fájdalmat okozni, mint annak idején.

– Persze, csak aggódom miattad, és holnap én már Rózsakőn leszek...

– Nyugi, majd nyavalygok neked telefonon. – Liza rávigyorgott a barátnőjére, és arra gondolt, mekkora mázlija van, hogy azon a bulin egymásba futottak. Sosem voltak barátnői, mindig jobban kijött a fiúkkal, valószínűleg a mostohabátyjainak köszönhetően, Flórával azonban azonnal megtalálták a közös hangot. Talán részben amiatt, mert mindketten tudták, milyen anya nélkül felnőni. Bár Flóra anyja autóbalesetben halt meg, az azért teljesen más, mint Bettina esete, aki egyszerűen csak lelépett. De így is mindketten küzdöttek azzal a hiánnyal, amit soha, senki nem tudott pótolni. – Tényleg minden rendben lesz velem – igyekezett Liza megnyugtatni a barátnőjét, és valahol saját magát is.

– Jól van, de tényleg hívj fel holnap! – Flóra kortyolt a láttéjéből, aztán újra a sminkasztalok felé nézett. – Hűha! – kerekedett el a szeme. – Ez az a pasi, akiről meséltél? A kisfőnök?

Liza is lepillantott, bár igazából Flóra arckifejezése is elég volt ahhoz, hogy tudja, Leventét látta meg. És a pasas tényleg ott állt a standnál, épp Bettinával beszélt. Aznap egy sötétkék farmert és egy szürke csíkos inget viselt. Hátul a gallérjára rálógott a haja, és Liza egy pillanatra elképzelte, vajon milyen érzés lehet beletúrni. És vajon zuhanyzás után még jobban göndörödik a haja? Egyébként is milyen lehet meztelenül, vízcseppektől nedves testtel...?

– Igen, ő Levente – sóhajtotta felforrósodott arccal, elűzve egyre mocskosabbá váló gondolatait. Be kellett ismernie, hogy picit csalódott, amiért sosem lesz lehetősége beletúrni Levente hajába, vagy látni a testét vizesen. Sőt a picinél talán kicsit jobban.

– Tényleg tiszta Mr. Darcy – sóhajtozott Flóra is.

– Csak sajnos nem a regény végi gondoskodó, kedves Darcy, hanem a regény eleji dölyfös Darcy, aki a seggében hordja az orrát.

– Nagy kár... Bár talán csak meg kell találnia a saját Elizabeth Bennetjét, aki átlát a tüskés felszínen.

– Flóra, te javíthatatlanul romantikus vagy – csóválta meg a fejét Liza nevetve. – Levente egy bunkó, de legalább messziről jó bámulni.

Bámulták is még egy újabb adag mézeskalács latte erejéig, aztán Flóra elköszönt, és visszament a kollégiumba csomagolni, Liza pedig elindult haza.

Annyira belelovalta magát a reménybe, hogy másnap beszélni fog az anyjával, hogy amire a házuk közelében leszállt a buszról, egészen karácsonyi hangulata kerekedett. Zsebre dugott kézzel sétált a színes fényekkel díszített épületek mellett, és halkan dudorászta a White Christmast. De a jó hangulata véget is ért, ahogy hazaért, és a mostohaanyja kijött elé a konyhából.

– Remélem, nincs sürgős tanulnivalód – mondta vidáman –, mert a kedvencedet csináltam vacsorára.

– Csirkepaprikást?

– Igen. Apád túlórázik, a fiúk meg valahol csatangolnak, szóval csak ketten leszünk – mosolygott rá Gabi, Liza pedig ösztönösen viszonozta, de közben a gyomra fájdalmasan összerándult.

Miközben vacsoráztak, végig bűntudattal küzdött. Hisz Gabi volt az, aki törődött vele az elmúlt több mint tíz évben. Anyja helyett anyja volt. Mindig meghallgatta, megvigasztalta, vele örült. Más talán kezdetben zsigerből elutasította volna az apja új párját, de Liza az első pillanattól kezdve örült Gabinak. Mekkora szerencse, hogy az asszony lett az osztályfőnöke elsőben, és megismerkedett az apjával! Mert így újra láthatta az apja szemében azt a jókedvű, boldog fényt, újra úgy tűnt, hogy él, és ezért sosem tud eléggé hálás lenni az asszonynak. Tárt karokkal fogatta hát Gabit és a három fiát is, akiknek köszönhetően a szomorú ház újra boldog otthon lett. Most pedig úgy érezte, mindannyiuknak hátat fordít azzal, hogy a vér szerinti anyja után kutakodik.

Nézte Gabit, aki annyira más volt, mint ő: apró, telt, barna hajú, és annyira szerette volna elmondani neki, hogy két hete milyen hihetetlen véletlen folytán botlott bele Bettinába a plázában. El akarta mesélni neki, hogy egyetlen perc alatt eldöntötte, hogy a közelébe férkőzik. De képtelen volt bármit is kinyögni. Csak hallgatta Gabit, aki arról beszélt, milyen volt az utolsó nap az iskolában, és közben arra gondolt, hogy miatta akar tanítani. Mert első kézből tudta, mennyit jelent, amikor egy tanár igazán törődik a diákjaival. Tudta, hogy ezzel életeket tehet jobbá. Az övét legalábbis jobbá tette, már akkor is, amikor még semmi nem volt köztük az apjával. És most mindezt összezúzni készül azzal, hogy titkolózik előtte. Égni és szúrni kezdett a szeme. Mormolt valami kifogást, és felvágtatott a szobájába, aztán összegömbölyödött az ágyán, és hagyta, hogy a könnyei kicsorduljanak.

Nem szokott sírni, és most sem igazán tudta, ki miatt is teszi. A vérszerinti anyja miatt, aki olyan könnyedén elhagyta és elárulta, vagy a mostohaanyjáért, akit pedig ő készül elárulni.

December 23.

Liza már rég volt ennyire ideges. Összevissza kóválygott a plázában, és oda se figyelve szólította le a nőket. Aztán amikor látta, hogy Bettina épp szünetet tart, remegő lábakkal ment oda hozzá.

– Szia – motyogta minden bizonnyal rákvörös arccal, de Bettina ugyanúgy rámosolygott, mint két napja, és ettől kicsit felengedett. – Kérhetnék tőled egy szívességet?

– Persze. Liza, ugye?

– Igen, Liza vagyok – mondta, és még pislogni sem mert, annyira figyelte, hogy Bettina reagál-e a nevére. A nő azonban meg sem rezdült.

– Mit szeretnél kérni?

– Idén karácsonyra akarok valami igazán szép sminket készíteni magamnak – kezdett bele Liza az előre begyakorolt szövegbe. – Tudnál adni pár tippet, ha végeztél a munkával? Csak tíz percről lenne szó – tette gyorsan hozzá. – Nem akarlak sokáig feltartani.

– Rendben, tíz percre ráérek. – Bettina újra elmosolyodott, Liza pedig jóval könnyedebb léptekkel hagyta ott a sminkasztalokat.

A következő két óra olyan hosszúnak tűnt, mintha két nap lenne. Liza tovább téblábolt a plázában, olykor-olykor odament nőkhöz, és beszélgetett is velük, de a válaszaik el se nagyon jutottak a tudatáig. Ennek ellenére sikerült elérnie a tíz emberes limitet jó fél órával a műszak vége előtt. Lehet, hogy ez a titok? Nem kell figyelni arra, mit mondanak az emberek, csak nyomni nekik a szöveget, és egy idő után annyira megunják, hogy bármibe belemennek? Liza félig nevetve, félig a fejét csóválva ült le az egyik padra. Persze abban a pillanatban megjelent mellette Levente.

– Megvan a tíz fő – mondta Liza védekezőn, mielőtt a pasas megszólalhatott volna.

– Tudom, hogy megvan – bökött Levente a mappájára. – Csak azt akartam kérdezni, holnap melyik műszakban jössz.

Erre Liza hirtelen nem is tudott mit felelni. Mert ha ma tényleg sikerül beszélnie az anyjával, akkor holnap már semmi értelme dolgozni jönnie. És akkor Leventét sem fogja látni többet. Ettől meg kellett volna könnyebbülnie, de inkább csak fura szomorúságot érzett. Talán fel kellene most mondania, nem húzni a dolgot tovább, de akkor Bettina meg fogja tudni, még a beszélgetésük előtt...

– Délelőtt – nyögte ki végül, Levente pedig bólintott, és beírt valamit a mappájába.

– Nyugodtan menj haza.

– Nem kéne itt maradnom a műszak végéig? – kérdezte meglepetten Liza.

– Holnap szenteste, biztosan van még elintéznivalód – vonta meg a vállát Levente, mintha ő maga is meglepődött volna az engedékenységén.

– Igazából Bettinával kell beszélnem. Egy kis sminktanácsadás – magyarázta Liza.

Levente egy pillanatig merőn nézett rá, de nem úgy, mint amikor hibákat keresett a munkájában, ezúttal mintha más csillogott volna a szemében. Lehet, hogy tudja? – ütött szöget Liza agyában a gondolat. Végül is tegnap elég sokat pusmogtak Bettinával, az asszony talán elárult neki valamit. Liza hirtelen nem is tudta, hogy viszonyuljon ahhoz, hogy Levente talán ismeri a titkát, amit Flórán kívül eddig mindenki elől sikerült elhallgatnia. Eléggé zavarba ejtő volt. Úgy döntött, legjobb lesz, ha nem is vesz róla tudomást.

– Szóval akkor még maradok – mormolta zavartan. 

– Ahogy gondolod.

– Azért kösz.

Összefonódott a tekintetük. Ebben csak az volt a furcsa, hogy egyikük sem remegett a dühtől közben, mint eddig mindig, Liza hátán pedig végigfutott a borzongás, de az a jóleső fajta, amitől az ember egész teste felhevül. Aztán elkapta a tekintetét, és jól összeszidta magát. Nem hagyhatja, hogy ez a goromba alak ilyen hatással legyen rá, csak mert épp normálisan viselkedik néhány percre.

– Megyek, iszom egy kávét – hadarta, majd felpattant a padról, és faképnél hagyva Leventét eliramodott a Costa Coffee felé.

Végül nem kávét ivott, mert koffeinre pont nem volt szüksége, hanem forró csokoládét. Aztán amikor letelt a fél óra, visszament a Nature of Beauty standjához. Már csak Bettina volt ott, és Liza ezúttal még jobban remegett az idegességtől. Szerencsére a nő átvette az irányítást, és kihúzta neki a sminkasztal előtti széket, Liza pedig remegő térdekkel leereszkedett rá. Azt sem nagyon kellett részleteznie, milyen sminket szeretne, mert Bettina kérdés nélkül is elkezdte sorolni, mi passzolna az arcához, neki pedig elég volt bólogatnia vagy a fejét ráznia, aztán hallgatnia, ahogy az anyja színekről meg ecsetkezelési technikákról beszél. Liza csak figyelte a tükrön keresztül az arcát, és próbálta felidézni a tizenhárom évvel ezelőtti emlékeket. Vajon akkor is magyarázott így neki? Fura mód nem sok mindent tudott feleleveníteni a közös életükből. Nem rémlett, hogy az anyja leült mellé játszani, az se, hogy mesét olvasott fel neki, de még az se nagyon, hogy levitte volna a játszótérre. Minden ilyen emlékében az apja szerepelt. És ettől összeszorult a gyomra.

– Te mondtad kedden Leventének – csúszott ki hirtelen a száján –, hogy megvan mind a tíz kuncsaftom?

– Tessék? – Bettina épp a bal szemét festette aranybarnára, de most meglepetten felpillantott.

– Csak hét embert hoztam, de te azt mondat, hogy tízet – ismételte meg Liza.

Bettina ráncolta a homlokát, de csak egyetlen pillanatig.

– Semmit nem mondtam Leventének, biztos félreértettél valamit – mosolyodott el, Liza pedig ráébredt, hogy az a mosoly, amit eddig barátságosnak és kedvesnek vélt, inkább csak jól begyakorolt manír. Bettina ugyanígy mosolygott az összes vendégére, és szürke szemében, ami annyira hasonlított a sajátjára, egyáltalán nem csillant semmi melegség, semmi, ami személyesen neki szólna. Liza gyomra felkavarodott. Hirtelen már nem is akarta tudni, hogy a nő felismerte-e, se azt, hogy miért hagyta el. Hisz nem a miért a lényeg. Hanem csak az, hogy elhagyta.

– Mennem kell! – Liza reszkető ujjakkal szedte le a nyakából a kendőt, aztán felpattant.

– De csak az egyik szemedet festettem ki... – ellenkezett Bettina, Liza azonban nem törődött féloldalas sminkjével. Felkapta a kabátját és a táskáját, aztán a metró felé rohant.

Fogalma sem volt, hogyan sikerült hazamennie, arra se nagyon emlékezett, hogy jutott el a metrómegállótól a buszhoz, majd a buszmegállótól hazáig. Csak arra személt, hogy belép a házukba. Mézeskalács- és fenyőillat fogadta, az előszobaszekrényen lévő díszen sárgán világított egy gyertya. A nappaliban a bátyjai épp kézilabda meccset néztek, a mostohaanyja pedig az egyik félreeső fotelben olvasott. Liza egy hosszú pillanatig csak figyelte őket, közben elöntötték az emlékek. A közös nyaralások, az együtt töltött esték, és amikor kifestették a házat, mindenki olyan színűre a saját szobáját, amilyenre akarta. Persze egyik szoba ocsmányabb lett, mint a másik, és végül mindegyiket visszamázolták fehérre. Eszébe jutott Puli, a kutyájuk, aki nem puli volt, hanem német juhász, de az egyik bátyja viccből így kezdte el hívni, és szegényen rajta maradt a név.

Liza még a legrégebbi emlékeket is könnyedén fel tudta idézni. A mostohabátyjai bár folyton piszkálták, és mostanában egyre gyakrabban, mégis mindig ott voltak, ha szüksége volt rájuk. Ahogy Gabi is. Liza beszívta a látványukat, és hirtelen fogalma sem volt, mi ütött belé az elmúlt két hétben. Hisz ők a családja. Függetlenül attól, hogy a vérük nem közös.

– Minden rendben van, kislányom? – lépett oda mellé az apja, és átkarolta a vállát.

– Igen – mosolyodott el Liza, mert tényleg minden rendben volt, csak ezt valahogy sikerült elfelejtenie.

December 24.

Másnak tűnt a pláza, mintha Liza egy álomból ébredt volna. Most nem idegesítették a díszek, amik minden létező felületet elleptek, és még a hangszórókból dübörgő Christmas is All Around sem borzolta az idegeit. Sőt eszébe jutott az a bizonyos jelenet az Igazából szerelemből, amiben Bill Nighy azt mondja a gyerekeknek, hogy ne vegyenek drogot, hanem inkább legyenek popsztárok, akkor majd megkapják ingyen. Gabival minden karácsonykor megnézték a filmet, és ennél a résznél mindig megállították a videót, Billt utánozva jó sokszor elismételték egymásnak a mondatot, közben pedig vicces pofákat vágtak. 

Liza az emléken vigyorogva lépdelt a Nature of Beauty standja felé. Bízott benne, hogy Levente tényleg olyan buzgómócsing, mint amilyennek tűnik, és már itt lesz húsz perccel a műszak kezdete előtt. A pasas természetesen ott feszített a sminkasztalok mellett, komoly képet vágva a telefonjába pötyögött valamit.

– Szia Levente – állt meg előtte Liza.

A férfi felpillantott a mobiljából, és látszott rajta, hogy meg van hökkenve, amiért ilyen korán megjött, azon pedig még jobban, hogy nem a piros egyenblúzt viseli. Liza átnyújtotta neki a nejlontáskába csomagolt blúzt.

– Ez meg mit jelentsen? – ráncolta a homlokát Levente.

– Felmondok.

– De miért?

– Ezt épp te kérded? – nevetett fel Liza. – Pontosan tudod, mennyire béna vagyok, és mi a véleményem erről a munkáról. Igazából már az megdöbbentett, hogy felvettél, az meg még jobban, hogy nem rúgtál ki legelső nap. El sem tudod képzelni, hányszor csúszott ki majdnem a számon, hogy sminkelés helyett inkább egy szemöldökszedést vagy bajuszgyantát iktassanak be a nők. És sokszor annyira akartam figyelmeztetni őket, hogy ez az egész ingyen smink meg ingyen sminktanfolyam dolog csak arra megy ki, hogy közben rájuk sózzák a cég túlárazott, túlértékel termékeit – hadarta, majd nyomban elhalt a hangja, amikor rájött, hogy már megint Levente családjának a vállalkozását szidja. – Bocsánat, nem úgy gondoltam...

– Dehogynem, pontosan úgy gondoltad – mondta Levente, aztán elnevette magát. Liza most először látta nevetni, és megdöbbent, hogy mennyire megváltoztatta ez a férfi vonásait. Már egyáltalán nem tűnt felfuvalkodottnak. – Ezért vettelek fel.

– Ezt nem értem...

– Pedig egyszerű. A többi lány csak mosolyog, bármit is mondok nekik, a hátam mögött meg nyilván szidnak. Te viszont üdítő kivétel vagy. Kimondod, amit gondolsz.

– Aha, kimondom, te meg jól felhúzod magad rajtuk.

– Nem tagadom, őrjítő tudsz lenni, a szó minden értelmében. – Levente közelebb lépett, és végigsimított a karján. Lizát egészen letaglózta, hogy ezek szerint bejön a pasinak, aztán rögtön azután belenyilallt egy újabb felismerés.

– Tudtad, hogy csak hét embert hoztam kedden, ugye? Bettina semmit sem mondott neked.

– Igen, tudtam, csak nem akartalak kirúgni, mert túlságosan élveztem a vitáinkat. Így kicsit megkozmetikáztam az adatokat.

– Megkozmetikáztad az adatokat? Miattam?! – kerekedett el Liza szeme. – Jézusom, ezt el sem hiszem...

– Hidd csak el – mormolta Levente, aztán magához húzta.

Liza először mozdulatlanná merevedett, annyira meglepődött, majd megérezte a csípőjén a férfi tenyerét, a száján pedig a száját, és egyetlen pillanat alatt elveszett a csókban. Amikor néhány másodperc múlva szétváltak, minden tagja bizsergett, és a teste folytatásért kiáltott.

– Nem is vagy olyan seggfej, mint amilyennek hittelek – csúszott ki a száján, és persze azonnal megijedt, hogy Levente dühös lesz. A férfi azonban csak elvigyorodott.

– Ez nagy szerencse, mert épp arra készültem, hogy elhívjalak ebédelni.

– Most? Még tíz óra sincsen.

– Akkor villásreggelizni.

– Hű, ez tényleg úgy hangzott, mintha Mr. Darcy mondta volna – nevetett fel Liza, és Levente értetlen tekintetét látva csak legyintett. – Hidd el, nem akarod tudni.

Elindultak az éttermek felé. Liza a szeme sarkából még látta, hogy Bettina épp akkor érkezik meg a standhoz. Odafordult a nő felé, aki hirtelen már nem is tűnt ismerősnek, csak egy szőke nő volt a sok közül, szürke szemekkel, nem is emlékeztetett arra az asszonyra, aki az emlékeiben élt. Csak egy idegen volt, akiről azt akarta hinni, hogy az anyja. A hangszórókból felcsendült az All I Want For Christmas is You, Liza pedig önkéntelenül is elmosolyodott. Végre pontosan tudta, mit akar karácsonyra.

 

Liza kalandjai tovább folytatódnak a Rózsakői rejtélyekben:

Libri, Líra, Álomgyár

Ha mást is olvasnál tőlem: