Régimódi szaloncukor

Flóra azonnal észrevette a szaloncukrot, amikor belépett az üres terembe, ahol az írásgyakorlás órát tartották.

Odasietett a padjához, közben nem tudta levenni a szemét az édességről. Nem az a tucatszaloncukor volt, élénk színű, fényes csomagolásban, ami hegyekben állt a hipermarketekben már november közepétől, hanem az a régimódi, alul hófehér papírba, felül tompán ragyogó, borvörös alufóliába burkolt. Alatta pedig megint ott feküdt az apróra hajtogatott lap.

Flóra körülnézett a dohszagú tanteremben. A padok az övén kívül üresen álltak, a székeket betolták mögéjük: a tegnap esti takarítás óta nyilván senki sem járt még itt. Kivéve azt, aki a szaloncukrot hozta.

Hangosan nevetve tódult be néhány lány az ajtón, Flóra összerezzent a hangjuktól. Kihúzta a székét, lehuppant rá, és félretolta a szaloncukrot, közben a selyempapír kirojtozott vége megcirógatta az ujjbegyét. Izgatottan nyúlt a lap után. Visszafojtott lélegzettel hajtogatta ki, és olvasta el a ráírt szavakat.

A hegy csókolva tör égbe,

Habot hab ölel, szorít, átfog;

Egymást ringatva, becézve

Hajlonganak a virágok;

A földet a nap sugara,

A hold a tengereket:

Minden csókol… – S te soha

Engemet?

Flóra szíve zakatolt, arcát elöntötte a forróság. Megint Shelley. Vajon ki az, aki már másodszorra küld neki szaloncukor alá rejtett idézetet, és mit akar mondani vele? Az első az Indián szerenádból volt, Flóra egészen meghökkent tőle. Ez pedig A szerelem filozófiája, és most úgy érezte, mintha magával sodorta volna egy hirtelen jött lavina.

– Na, mi az, megint kaptál egyet? – huppant le mellé Liza, és vigyorogva bökött a szaloncukor felé.

– Aha – mormolta Flóra, és próbálta belerejteni a verset tartalmazó papírdarabot a táskájába, de Liza kihúzta az ujjai közül és elolvasta.

– Azta! Bárki is az, most már tuti biztos, hogy teljesen beléd van zúgva.

– Vagy csak szórakozik velem.

– Ugye ezt nem gondoltad komolyan? Aki veszi a fáradtságot, hogy bejöjjön előbb, és észrevétlenül a padodra csempéssze az üzenetet, az totál szerelmes. Melyikük lehet?

Flóra Liza pillantását követve a csoportjukba járó két fiúra sandított. Peti épp akkor ült le a helyére, hullámos, barna haja ugyanolyan kócos volt, mint mindig, és oldaltáskájával, kötött pulcsijával meg fekete keretes szemüvegével pontosan úgy nézett ki, ahogy Flóra annak idején, amikor beadta a jelentkezését az egyetemre, a bölcsészfiúkat elképzelte.

A Peti mellett ülő Roland ellenben tökéletesen kilógott ebből a környezetből. Szakadt farmert viselt és szűk pólót, még a téli hidegben is. Flóra gyanította, azért, hogy mutogathassa izmos bicepszét, na meg a rajta lévő oroszlántetoválást.

Egyikük sem vetett Flórára epekedő pillantásokat, egyikük sem viselkedett másképp.

– Szerintem ez akkor is egy ugratás, se Petinek, se Rolandnak nem tetszem – jegyezte meg Flóra, de Liza azonnal megcsóválta a fejét.

– Ki más hozná be pont írásgyakorlás óra előtt az üzeneteket? Biztos, hogy valamelyik a kettő közül. Mondjuk Rolandból nem nézem ki a verseket. – Egy pillanatig csöndben figyelték, ahogy a két fiú beszélgetni kezd, aztán összevigyorognak valamin. – Meg azt se nagyon, hogy dugáson kívül mást is akarna egy lánytól. Bár ugye a látszat néha csal, de szerintem Peti az esélyesebb.

– Nem is tudom… Nem tűnik ilyen kifinomultnak.

– Írásban könnyű ám kifinomultnak lenni! Simán lehet, hogy a titkos imádód igazából egy ogre a való életben.

– Ne hívd a titkos imádómnak! Az olyan klisésen ponyvaregényes – szisszent fel Flóra, de Liza csak nevetett rajta.

– Ó, bocs, el is felejtettem, milyen sznob tudsz lenni, ha irodalomról van szó – csóválta a fejét, aztán sóhajtva előszedte a füzetét, amikor a tanár bejött a terembe. – Remélem, ma valami normális dolgot kell írnunk – dünnyögte –, a múltkori szerelmes jelenettől még mindig borsódzik a hátam.

– Pedig az tök jó feladat volt. – Flóra előkaparta a tollát a táskájából, aztán ránézett Várady tanár úrra.

Imádta a férfi kalandregényeit, pedig általában nem olvasott ilyen zsánerben. Ezért is vette fel ezt az órát. Várady úgy tudta bemutatni az idegen országokat, hogy az olvasó látta maga előtt az embereket, a tájakat, még a színárnyalatokat is, és szinte orrában érezte az illatokat, a bőrén az érintéseket, közben pedig a cselekmény olyan izgalmas volt, hogy alig lehetett letenni a könyvet.

– Nos – fordult feléjük Várady, felvonva vastag, barna szemöldökét –, mi lenne, ha ma egy idézetet adnék maguknak, és az alapján kellene írniuk két rövid novellát? A kiindulópont tehát ugyanaz, egy kép, amit az idézet lefest, és a maguk feladata, hogy teljesen ellentétes irányba kanyarítsák a történeteket.

– Jaj, ne! – nyöszörgött Liza halkan, de Flóra nem foglalkozott vele, Váradyt nézte.

A férfi szája sarka halvány mosolyra húzódott, a szeme pedig, ami Flórát mindig a kedvenc tejcsokijára emlékeztette, csibészesen csillogott. Flóra sejtette, hogy Várady pontosan tisztában van vele, hogy sok lány csak miatta vette fel az órát, és egyáltalán nem azért, mert annyira szeretnek írni. Más férfi egóját ez talán simogatta volna, de úgy tűnt, Váradyt inkább szórakoztatja, sőt néha mintha bosszantotta volna egyik-másik lány tágra nyílt tekintete. Legalábbis egyre szívatósabb feladatokat talált ki, ahogy teltek a hetek.

– Ne feledjék – szólalt meg újra Várady –, az első jó néhány ötletük valószínűleg agyonhasznált klisé lesz. Vessék el ezeket, és addig törjék a fejüket, amíg eszükbe nem jut valami eredeti. És az idézet:

A síkos föld kopár, virága jég,

Fagy járja át a fát,

Csönd van, csak egy malomkerék

Suhog a légen át.

A hangja mély volt és dallamos, mintha egy hajdani trubadúr szólalt volna meg. Mire az idézet végére ért, Flóra karja lúdbőrözött, és önkéntelenül is felszisszent, amikor rájött, hogy a férfi melyik versből idézett.

– Ez a Dal, Shelley-től!

Várady nyomban felé kapta a fejét, és elmosolyodott, amitől a szeme sarkából futó szarkalábak elmélyültek.

– Pontosan – biccentett elismerően. – Szereti?

– Igen, nagyon – mormolta Flóra, és érezte, hogy az arcát elönti a forróság a férfi átható tekintetétől.

– Akkor biztos remek történeteket fog hozzá kitalálni. – Várady még egy pillanatig Flórán nyugtatta a tekintetét, aztán visszafordult a többiekhez. – Mire várnak? Álljanak neki az írásnak!

Flóra lesütötte a szemét és felvette a tollát, közben még pont elkapta a háta mögül Roland suttogását.

– Végre egy jó feladat, én is imádom Shelley-t!

Flóra meglepetten pillantott Lizára.

– Hááát – pusmogta a barátnője, elhúzva a szót –, talán Roland mégsem olyan esélytelen, mint gondoltuk.

– Jaj, fogd már be, hadd írjak! – pisszegte le Flóra.

– Oké, buzgómócsing, de lefogadom, hogy túl gyáva vagy ahhoz, hogy kiderítsd, ki esett ennyire beléd!

Flóra vetett egy dühös pillantást Lizára, aztán visszafordult a füzete felé. Próbált ötletelni, de nem a Dal, hanem a másik idézet járt a fejében. Tényleg olyan gyáva lenne, ahogy Liza gondolja? Annyiban hagyja ezt az egészet, hiába fúrja az oldalát a kíváncsiság?

– Áll a fogadás – mormogta a barátnőjének, ám ahogy kimondta a szavakat, nyomban meg is bánta. Gyomrát összehúzta a rémület, és a szíve nagyot lódult. Mégis mi a fenét művel?!

– Ne parázz már előre! – kuncogott Liza halkan, leolvasva az arcáról a pánikot. – Jövő héten lesz a karácsonyi buli a koliban, majd akkor kifaggatod a fiúkat. És egy füst alatt össze is jöhetsz azzal, amelyik a meglepiket küldte.

– Ha meg leégetem magam, legalább másnap már kezdődik a szünet, hazamehetek és eláshatom magam Rózsakőn.

– Ne hülyéskedj, pofonegyszerű lesz!

Flóra a barátnőjére sandított, és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy tényleg egyszerű lesz. Inkább úgy érezte, hogy olyan kalamajkába keveredik, ami katasztrófába torkollik majd, de túlságosan le akarta rántani a leplet a titokzatos üzengetőről ahhoz, hogy a megérzésére hallgasson.

*

– Kivel kezded? – kérdezte Liza, amikor egy héttel később beléptek a kollégium büféjébe.

Az egyik sarokban DJ pult állt, egyelőre üresen, de már betettek valami dübörgő tuc-tuc zenét. A falakat teleaggatták színes égősorokkal, ráadásul az izzók teljesen rendszertelenül, összevissza villogtak. A helyiséget betöltötte alkohol szaga, a padló is ragadt a cipőjük alatt a korábban kiborított piától.

– Már meg is fájdult a fejem – nyögte Flóra.

– Jaj, ne légy már ilyen vénasszonyos! Szóval melyik pasit környékezed meg először?

– Fogalmam sincs. – Flóra lejjebb húzta a fekete miniszoknyát, amit kizárólag azért vett fel, mert már nem bírta hallgatni Liza sopánkodását arról, hogy milyen gáz farmerben menni egy buliba. – Először inkább igyunk valamit.

Átvágva a tömegen a bárpulthoz mentek. Pálinkát rendeltek, és Flóra ugyan ritkán ivott, de most egyetlen hosszú korttyal ledöntötte az italt. A pálinka égette a torkát, de a gyomrát kellemesen felmelegítette, kicsit oldva az idegességén. Talán nem is olyan nagy ügy ez. Odamegy Petihez és Rolandhoz, aztán kerek-perec rákérdez.

– Nézd, fagyöngy is van – intett Liza vigyorogva a terem közepéről lelógó kókadt növényre. – Lehet, be kéne cipelned alá a fiúkat, és lecsekkolni, hogy csókolnak.

– Inkább először csak beszélek velük – mormolta Flóra, közben újra végigszáguldott rajta az idegesség.

– Ahogy gondolod. – Liza megigazította vörös topját és beletúrt a hajába. – Ott van Szabi – biccentett egy sötét hajú, magas srác felé, akit már egy ideje próbált becserkészni. – Megyek, köszönök neki. El ne felejtsd, ha ma este nem deríted ki a titkos imádód kilétét, akkor két hónapig bármikor felhozhatok pasit a szobánkba.

– Nem felejtettem el, nyugi – húzta el a száját Flóra.

Nézte, ahogy Liza könnyedén átfurakszik a tömegen, aztán odaintett az egyik lánynak, akit médiatörténet óráról ismert, de az annyira el volt foglalva egy rikítópiros, kockás inget viselő pasival, hogy észre se vette.

Flóra gombóccal a torkában pásztázta az arcok és ruhák színes forgatagát, és bénábbnak érezte magát, mint valaha. Mi lesz, ha meg sem találja Petit és Rolandot? Vagy ha mégis, akkor talán ugyanúgy nem vesznek róla tudomást, mint az előbb a médiatörténetes lány. Legjobb lenne, ha visszamenne a szobájába és elfeledkezne erről az őrültségről, de semmi kedve nem volt a folyosón kuksolni, amíg Liza pasikkal fekszik le a szobájukban.

Nagyot nyelt és elhatározta, hogy rendel még egy piát, hátha attól megjön a bátorsága. De olyan lendülettel fordult vissza a bárpulthoz, hogy nekiütközött valakinek, aki az előbb még biztosan nem állt mellette.

– Ó, bocsánat! – fordult égő arccal az áldozata felé, és amikor meglátta, hogy Várady az, még jobban elvörösödött. – Elnézést, tanár úr – motyogta ügyefogyottan.

– Semmi baj, Abonyi kisasszony – mosolyodott el Várady, felvillantva hófehér fogait. – Egyedül jött?

– Igen… Vagyis nem. A szobatársammal, csak ő elment köszönni valakinek.

– Én meg beugrottam megnézni, nem kevernek-e bajt. Megint sikerült megnyernem a felvigyázó szerepét, csak mert én lakom legközelebb a kollégiumhoz.

– Nem is tudtam, hogy a tanároknak felügyelni kell a bulikat – hökkent meg Flóra, elfeledkezve korábbi zavaráról. – Azt hittem, az csak a gimiben szokás. Végül is mind elmúltunk már tizennyolc évesek.

– Tényleg elmúltak – dünnyögte Várady elmélyülő hangon, és Flóra arra gondolt, hogy szívesen meghallgatná, ahogy a férfi felolvas a regényeiből. Vagy bármiből. Mert ezen a hangon még egy száraz lexikon is izgalmasan hangzana.

– Jobb lesz, ha megyek – mormolta Flóra gyorsan, mielőtt kicsúszna valami hülyeség a száján. – Még meg kell keresnem valakit.

– Remélem, megtalálja azt a valakit.

A férfi szeme sarkában elmélyültek a nevetőráncok, ahogy újra rámosolyogott, csokibarna szeme vidáman ragyogott, és Flóra egy hosszú pillanatig nem tudta elszakítani róla a pillantását. Aztán felocsúdott.

– Viszlát, tanár úr!

– Jó szórakozást! – dünnyögte Várady, Flóra pedig eliszkolt a közeléből, és hirtelen nem is tudta, mi ütött belé. Nem lehet olyan hülye, mint az idióta csoporttársnői, akik folyton a rajongásukkal üldözik a férfit! Flóra nem is értette, mit vártak. Mert esélyük az nem volt. Várady nyilván nem fog csitrikkel, ráadásul a saját tanítványaival kezdeni.

Flóra hosszan bolyongott a tömegben, de se Petit, se Rolandot nem látta sehol. Lehet, hogy Liza rosszul tudta, és a fiúk mégse jöttek el a buliba? Időközben a DJ is megjelent a keverőpult mögött, és a termet betöltötte a lüktető zene. Valaki lekapcsolta a mennyezeti lámpákat, csak a falon lógó égőfüzérek villogtak, meg a bárpult fölötti kék hangulatfények. Az emberek vonaglottak a zene ritmusára, és a tömeg moraja egyre inkább összefolyt. Flóra orrába bekúszott a körülötte lévő testek kipárolgása, kezdett szédülni…

Taszított kicsit egy nagydarab srácon, aki percek óta elállta az útját, is kiiszkolt a terem széléhez, aztán tovább nyomakodott a kijárat felé. Végigfutott a folyosón, kitaszította a kolesz ajtaját és leszaladt a lépcsőn. A hó borította bokrokon és padokon megcsillant a hold fénye, a parkon túl futó útról idehallatszott az autók dübörgése. Flóra csupasz karja lúdbőrözni kezdett, és az orrát csípte a hideg, de a hűvös éjszakai levegő kitisztította az agyát és eszébe juttatta, miért is van itt. Vissza kell mennie, és megkeresnie Petit meg Rolandot. Gyorsan megtudja, melyikük küldte az üzeneteket, aztán visszamegy a szobájába, és elfeledkezik erről az egész nevetséges estéről.

Megpördült, és már indult volna vissza a kolesz bejáratához, amikor a járdát szegélyező lámpák fénykörén túl, egy vastag törzsű fa mellett meglátta a két alakot. Az egyik magas és izmos, a másik kócos, vállán az elmaradhatatlan oldaltáskával. Peti és Roland! Végre megtalálta őket!

Egyszerre beszél velük, döntötte el, még akkor is, ha ezzel teljesen hülyének tünteti fel magát. Már majdnem elindult feléjük, amikor észrevette, hogy a két fiú olyan közel áll egymáshoz, hogy a kabátjuk széle összeér, a szájukból kiáramló pára pedig egybemosódik. Flóra azonnal tudta, hogy nem közöttük kell keresnie a titkos imádóját.

Óvatosan, nehogy a fiúk meglássák, visszament a koleszbe. A folyosó melege bebeburkolta hidegtől elgémberedett tagjait. Odaállt az egyik radiátor mellé, hogy felmelengesse a kezét.

Tényleg egy idióta, amiért elhitte, hogy Peti vagy Roland belezúgott, amikor soha, egyetlen pillanatra sem mutattak iránta érdeklődést. Meg más lány iránt se. Hogy bedőlt a látszatnak! Kibuggyant belőle a nevetés, aztán rögtön el is halt. Akkor ki küldte az üzeneteket?

– Minden rendben van, Abonyi kisasszony? – Várady a semmiből bukkant fel, mint előbb a bárban, és odalépett hozzá. – Mit keresett odakint ilyen hidegben?

– Honnan tudja, hogy kint voltam? – kapta fel Flóra a fejét.

– Láttam, ahogy bejött. Meg tiszta kék a karja. Várjon csak – Váradi kibújt a pulóveréből, és Flóra vállára terítette.

Az anyag puhán simogatta a bőrét, és Flóra azt szerette volna mondani, hogy nem kell a pulóver, de amikor felnézett a férfira, a torkára forrtak a szavak. Várady túl közel állt hozzá, jóval közelebb, mint eddig. Ilyen közelről Flóra még azt is látta, hogy a férfi arca nem olyan simára borotvált, mint általában, hanem kicsit borostás. Sőt, az illatát is érezte. Édes parfüm, fűszeres dohány és új könyvek illata. Elöntötte a forróság, mintha hirtelen odatoltak volna mellé egy kandallót, és a gyomrába belemart valami, amit nem tudott szavakba önteni, de olyan intenzív volt, hogy egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Nem értette, miért van rá ilyen hatással a férfi, és azt se, miért bukkan fel mindig mellette, aztán szinte fejbe kólintotta az igazság.

– Maga küldte a szaloncukrokat és a Shelley-idézeteket! – buktak ki belőle a szavak. – Hogy is hihettem, hogy nem maga volt?

– Hát végül rájött – mosolyodott el Várady.

– De miért? – nyögte Flóra. Annyira képtelennek tűnt a helyzet, hallania kellett a férfi szájából a szavakat, anélkül nem tudná elhinni.

– Nem nyilvánvaló? Tetszik nekem, Flóra.

 Várady most először szólította a keresztnevén, és Flórán végigsöpört valami szédült eufória. Bizsergett a lába, hogy közelebb lépjen Váradyhoz, fel akarta emelni a fejét és hagyni, hogy a férfi megcsókolja, ki akarta nyújtani kezét, és végigsimítani Várady fekete pólóján. Érezni akarta ujjaival a puha anyagot, az alatta lévő bőrt, az izmokat, és közben nem akart azon gondolkozni, hová vezetne mindez. És már majdnem sikerült, már majdnem közelebb lépett, de aztán a hirtelen jött könnyelműség elillant, és átvette helyét a szokásos józan ész.

Várady legalább tizenöt évvel idősebb nála, ráadásul a tanára. Flóra bármennyire is vonzódik a férfihoz, nem kezdhet vele.

– Kérem, ne! Ne mondjon ilyet – suttogta, és a hangja úgy csikordult meg, mint az egymáson gördülő kavicsok.

– Flóra, sajnálom, nem kellett volna lerohannom! Kérem, beszéljük meg!

Várady a kezéért nyúlt, de Flóra elhúzta, aztán összeszedte minden erejét, és ellökte magát a radiátortól. Vetett még egy pillantást a férfi csokibarna tekintetére, amiből a korábbi jókedv teljesen eltűnt, aztán lefejtette magáról a pulóvert, Várady kezébe nyomta, és felrohant a szobájába.

A fenébe a hülye kíváncsiságával! Jobb lett volna, ha elveszti a fogadást, és sosem tudja meg, ki áll a titkos üzenetek mögött!

    

*

Eltelt egy hét, de Flóra nem tudta kiverni a fejéből a karácsonyi bulin történteket. Hiába utazott másnap kora reggel haza, azóta minden éjszaka Váradyval álmodott; bársonyos hangjával, az illatával, a nevetőráncokkal a szeme sarkában.

Karácsony utolsó napjának reggelén hosszan forgolódott az ágyában, és amikor összeszedte magát annyira, hogy lemenjen a konyhába, ott találta az apját.

– Jó reggelt, álomszuszék! – vigyorgott rá az apja, és ugyanúgy belekócolt a hajába, ahogy kislánykorában. – Elég gyűröttnek nézel ki.

– Semmi kedvem visszamenni az egyetemre… – biggyesztette le Flóra a száját.

– Akkor ne menj! Jöhetsz pincérnek a kávézóba, Mónikával ketten úgyse bírjuk már tartani a frontot.

– Vegyél fel még valakit.

– Épp azt teszem – húzta fel komikusan az apja mindkét szemöldökét –, felkínáltam neked az állást.

– Ugye tudod, hogy csak nyavalyogtam az előbb? – nevetett fel Flóra.

– Persze, hogy tudom! Sosem hagynád ott az egyetemet. Egyébként – komolyodott el az apja hangja –, ugye te is tudod, hogy bármi baj van, elmondhatod?

– Tudom, apa, de nincs semmi baj, csak kicsit hisztis vagyok. Biztos a vizsgák.

Flóra megpuszilta az apja arcát, és nem mondott többet. Pedig mindig mindent megbeszéltek azóta, hogy Flóra anyja tizenöt éve meghalt egy autóbalesetben. De Váradyról Flóra még így is képtelen volt az apjának mesélni.

Azt mondta magának, csak azért, mert előbb napirendre akar térni a történtek felett, és csak utána avatja be az apját, de tudta, hogy ez nem teljesen igaz. Azért nem szólt semmit, mert nem tudta, mit is érez igazából Várady iránt.

A bulin történtekig azt hitte, hogy csak tiszteli a férfit a tudása, a munkássága miatt, de most már nem volt benne olyan biztos, hogy nem bújt meg valami más, jóval személyesebb érzés is a nagyrabecsülés mögött. És éjszakánként, amikor ezen gondolkozott, fogalma sem volt, hogy jól tette-e, hogy elutasította a férfit. Erkölcsileg nyilván jól. De a boldogságát tekintve?

Sóhajtva ment a fürdőszobába, vizet engedett, és beledobott egy rózsaillatú fürdőbombát, amit az apjától kapott karácsonyra. Aztán bemászott a kádba, hosszan áztatta magát, közben próbálta elképzelni, milyen lesz aznap délután visszamenni az egyetemre.

Gyorsan délután lett, bármennyire is próbálta késleltetni az időt. A vonat ablakából még integetett az apjának, aztán a mozdony nagyot rántva a kocsikon elindult. A rózsakői állomás barackszínű épülete egyre kisebb és kisebb lett, Flórát pedig elfogta valami fura honvágy, ahogy kisuhantak a városból. Az ülés támlájának döntötte a fejét, és próbálta visszapislogni a szemét szurkáló könnyeket.

Besötétedett, amire odaért a kollégiumhoz. Léptei kongtak az üres lépcsőházban, vállát húzta a nehéz utazótáska, ahogy felment a második emeletre. Végigcaplatott a néptelen folyosón, amin majdnem olyan szorosan sorakoztak a vajszínű ajtók, mint zongorán a billentyűk. Lehajtott fejjel, a kulcsát keresgélve lépett oda az ajtajukhoz, így csak akkor vette észre a rátűzött szaloncukrot, mikor már ott állt közvetlenül előtte. A szája kiszáradt, a szíve hangosan dübörgött, ahogy leszedte az édességet és zsebre vágta. Aztán kinyitotta az ajtót, belépett a szobába és felkattintotta a villanyt. Ledobta az ágya mellé az utazótáskát, és már húzta is elő a zsebéből a szaloncukrot.

A levél ezúttal egy zsineggel volt rákötözve, és Flóra ujjai úgy remegtek, hogy alig tudta kibontani. Aztán amikor mégis sikerült, akkor a papír széthajtásával ügyetlenkedett. Végül nagy nehezen kisimította, és el tudta olvasni a rá írt szavakat.

Első álmom rólad volt,

Első álmom elrepült,

Még az esti szél nyögött,

Még az égen csillag ült.

Az idézet alatt ott állt egy mobilszám. Flóra hosszan nézte, a szíve a torkában dobogott. Össze kéne gyűrnie és behajítania a kukába, az lenne etikailag helyes. De a francba is, annyira beszélni akart a férfival!

Előszedte a mobilját, bepötyögte a számot és tárcsázott. Közben azt mondta magának, hogy egy telefonbeszélgetés még nem bűn, azzal semmi rosszat nem tesz. 

– Flóra – szólt bele Várady a telefonba.

– Honnan tudta, hogy én vagyok?

– Itt lakom szemben, láttam, hogy felkapcsolta a villanyt.

– Szemben? – Flóra az ablakhoz lépett, és fürkészni kezdte a szemközti épület ablakait. – Mióta figyel?

– Ne aggódjon, csak a múlt héten derítettem ki, hogy melyik a maga kollégiumi szobája, és csak azért, hogy az utolsó üzenetet eljuttassam magához.

– Az utolsót?

– Igen, ha szeretné, ez volt az utolsó. És idén leadom a második féléves írásgyakorlás órát, már beszéltem is a tanszékvezetővel, hogy keressen helyettem mást. Nem szeretném, ha miattam nem venné fel a tárgyat.

– De ez… – akadt el Flóra hangja. – Miért teszi ezt? Alig ismer.

– Mert így látom helyesnek. És természetesen nem kell attól tartania, hogy zaklatni fogom telefonon. Kitörlöm a mobilomból a számát, ha úgy akarja. Ha pedig nem… – Várady nem fejezte be a mondatot, de Flóra pontosan tudta, mire gondol.

Hosszan hallgatott, érvek és ellenérvek száguldottak a fejében, egyik hangosabb volt, mint a másik, aztán az elmúlt hétre gondolt, amikor minden egyes éjszaka a férfival álmodott. Várady észrevétlenül beférkőzött a gondolataiba, és nem eresztette. Talán itt az ideje, hogy életében először félretegye a józan eszét, és az ösztöneire hallgasson.

– Nem akarom, hogy kitörölje a számomat, Márk – lehelte a telefonba a férfi keresztnevét.

És bár sosem volt babonás, ahogy kimondta a szavakat, elfogta a fura érzés, hogy ezzel az egyetlen mondattal megváltoztatta a jövőjét. Remélte, hogy a jó irányba.

Flóra kalandjai tovább folytatódnak a Rózsakői rejtélyekben!

Libri, Líra, Álomgyár

Ha mást is olvasnál tőlem: