A lángok pokolian forróak voltak, leolvasztották a testéről a bőrt, belemartak a húsába, de ő semmit sem érzett, csak a sikolyokat hallotta, meg a kíntól eltorzult arcokat látta, és azt kívánta, bár elemésztené őt is a tűz…
Az eső apró, de kérlelhetetlen cseppekben szemerkélt, feláztatta a sírköveken a port, és drágakövekként ült meg a sötétzöld füvön. Nini az esernyője alá bújt.
Alinda ingerülten bámulta a Diszkoszvető erőt sugárzó alakját, majd pillantása a szobor jóvágású arcára kúszott. A markáns, faragott vonásokról könnyedén le lehetett olvasni a mély koncentrációt, és ettől Alinda csak még bosszúsabb lett.
Gilbert arra ébredt, hogy veszettül fáj a feje. Le kellene szoknia arról, hogy minden este hajnalig dolgozik. De valamivel muszáj volt elterelnie a figyelmét a szomszéd szobában alvó feleségéről, és a munka tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Persze ez sem volt tökéletes.
Már a legelső óra alatt felkerült a videó a netre. Alinda, bár egész úton, míg az egyetemre tartott, arról győzködte magát, hogy legjobb lenne, ha nem is látná a felvételt, mégis beállította rá az értesítést. A lenémított telefonján pedig az óra közepén fel is villant a The Sun cikke, majd sorban a többi nagyobb hírportálé is.
A fürdőszobából kihallatszott a víz csobogása, és Gilbert meg mert volna esküdni rá, hogy még Alinda tusfürdőjének az illatát is érzi, pedig a csukott ajtón keresztül ez lehetetlennek tűnt. Az édes, barackos aroma mégis az orrát csiklandozta, ugyanúgy, mint előző este, miközben lefekvés előtt elmentek egymás mellett a folyosón.
A férfit, aki azon a kora szeptemberi estén felszólalt, Nini még egyszer sem látta korábban, és abban sem volt biztos, hogy túlságosan szimpatikus neki. Az arca menyétszerű volt, olyan benyomást keltett, mint aki hajlandó mindent megtenni a cél érdekében. Ninit az egyik hajdani egyetemi évfolyamtársára emlékeztette, aki folyton mindenkinek szívességet tett, hogy aztán a neki megfelelő pillanatban viszonzást követeljen.