Karácsony a kastélyban

A kastély tetejét és a parkot makulátlanul fehér hólepel takarta. A bejárat mellett felállított karácsonyfa díszein megcsillant az aranyszínű fényfüzér. Ártalmatlan, téli mesevilágnak látszott a hely, de Blake tudta, hogy a Glamisi kastély nem ártalmatlan, csak kibaszott jól tudja annak álcázni magát.

– Minden rendben lesz – mormogta Francesca, és megsimogatta a kezét, amivel Blake annyira erősen markolta a sebváltót, mintha ki akarná tépni a helyéről.

Megkerülte a kastélyt, és a parkolóba hajtott. Közben ösztönösen ellazította az izmait, mint mindig, ha a nő hozzáért. Francesca legapróbb érintése is ezt váltotta ki belőle. Elhalványította a démonait és megnyugtatta. De ezúttal nem eléggé…

– Vagy haza is mehetünk, és az egész karácsonyt átdughatjuk – vetette fel, és hiába érkeztek meg a kastély mögötti parkolóba, nem állította le a motort.

Francesca igéző, telt ajka mosolyba kunkorodott.

– Csábító, de már megígértem a grófnénak, hogy jövünk. Ha most lelépünk, a bűntudattól nem tudnék semmi másra koncentrálni. – Megpaskolt a kezét, mire Blake üresbe lökte a sebváltót, egymásba fűzte az ujjaikat, és a nőhöz hajolt.

– Lebecsülöd a figyelemelterelő képességemet, Napsugár.

Francesca lehunyta a szemét, és jól érezhetően végigfutott rajta a borzongás. Blake rohadtul imádta, hogy még mindig ilyen hatással volt erre a nőre, aki két és fél évvel ezelőtt annyira váratlanul toppant az életébe.

Akkoriban körülvette a sötétség, gyászolta Dannyt, és csak a bosszún járt az esze. Azt gondolta, hiába lélegzik, az életének rég vége. De Francesca megtanította arra, hogy létezik második esély. Blake pedig foggal és körömmel ragaszkodott az ő személyes második esélyéhez.

A nő hasára csúsztatta a tenyerét, és elöntötte ugyanaz a heves és kaotikus érzelemkoktél, mint mindig. Boldogság, félelem, öröm, pánik, várakozás, bűntudat…

– A figyelemelterelő képességed igen figyelemreméltó, de attól tartok, későn vetetted be. – Francesca végighúzta az orrát a nyakán, aztán elhúzódott tőle, és kipattant az autóból.

Blake kinézett a szélvédőn, és felmordult. A terepjáró előtt ott állt a kastély egyenruhájába öltözött, általában sztoikus képű inas, aki azonban most szélesen mosolygott Francescára. Sajnos a nő nem csak rá volt hatással, hanem minden más férfira is maga körül, még az ilyen vénekre is, mint Seamus.

Blake hirtelen baromira szerette volna megfojtani az öreget. De persze nem tette, hanem leállította a motort, és ő is kiszállt az autóból, aztán követte Francescát. Mert hát bárhová követte volna. Akkor is, ha közben elöntötte a baljós előérzet, hogy ez a kurva kastély, ami egyszer már elvett tőle mindent, a boldogságot, a reményt és a kisfiát, újra elrabol valamit. Talán épp Francescát. Vagy a még meg sem született gyereküket.

– Blake-nek pont erre van szüksége! – jelentette ki Mary Anne Bowes-Lyon, amikor Francesca csatlakozott hozzá egy sétára aznap délután.

Ott rohangált mellettük a grófné két beagle-je. Vidáman csaholtak, újra meg újra belefúrták az orrukat a hóba, és Francesca önkéntelenül is arra gondolt, hogy ahányszor elmondott valami fontosat az öreg grófnénak, mindig sétáltak, és a kutyák mindig ott mászkáltak körülöttük.

– De Blake fél, hogy ezt a gyerekét is elveszti – vallotta be alig hangosabban, mint ahogy a szél fütyült körülöttük.

– Hát persze, hogy fél. Ostoba is lenne, ha nem félne – legyintett a grófné elegánsan a kesztyűbe bújtatott kezével. – De majd rájön, hogy ezúttal teljesen más a helyzet, és bár mindig félteni fog téged is, drágám, meg a gyerekeiteket is, de nem fog annyira halálra rémülni, mint az előbb, amikor ragaszkodtam hozzá, hogy kettesben jöjjünk el sétálni – csóválta meg a fejét.

– Nem szereti, ha nem vagyok vele – mormogta Francesca. Azt már inkább nem mondta ki hangosan, hogy ő imádta, hogy Blake ennyire nem akar elmozdulni mellőle. Viszont hiába imádta, azt nem akarta, hogy Blake folyamatosan rettegjen amiatt, hogy történik velük valami.

Lepillantott a hasára, de így, hogy vastag szövetkabátot viselt, alatta meg egy még vastagabb pulóvert, nem látszott, hogy terhes. Igazából vékonyabb öltözetben sem igazán látszott, valószínűleg annak köszönhetően, hogy mindig is telt volt. Francesca mégis folyamatosan érezte, és közben állandóan elöntötte valami soha korábban nem tapasztalt boldog elégedettség… Kivéve akkor, amikor eszébe jutott, hogy Blake mennyire pánikol.

Francesca segíteni akart rajta, és valamiért jó ötletnek tűnt, hogy elrángassa arra a helyre, ahonnan a félelmei eredtek, de eddig nem alakult túl jól a dolog. Csak néhány órája érkeztek, de Blake feszültebb és idegesebb volt, mint valaha.

Elhessegette a gondolatot, és a másik okra terelte a figyelmét, amiért elfogadta Mary Anne meghívását karácsonyra.

– Inkább meséljen, hogy Laura barátja végül eljön-e – kérte a grófnét.

Laura a grófné unokája volt, Blake halott feleségének a húga. Francesca már a legelső találkozásukkor, két és fél évvel ezelőtt megkedvelte. Amikor alig egy hete az öreg grófné elmesélte, hogy rossz érzése van Laura új barátjával kapcsolatban, Francesca nem habozott.

Persze már csak azért sem habozott volna, mert imádott nyomozni és szaglászni. Munkahelyi ártalom volt valószínűleg. Hiszen valós bűnügyeken alapuló könyveket írt, és mielőtt nekiállt egy kéziratnak, mindig alaposan körülszimatolta az adott bűnügyet – Blake legnagyobb bánatára.

A férfinak az volt az egyetlen kérése, miután kiderült, hogy terhes, hogy egy időre felejtse el a szaglászást. Francesca belement, de őszintén szólva nagyon hiányzott neki a szimatolás. Így hát azt gondolta, hogy a Glamisben töltött karácsonnyal két legyet üthet egy csapásra: csökkenti Blake irracionális félelmeit és végre nyomozgathat egy kicsit.

– Holnap érkezik, ami meg is lepett – mondta a grófné a homlokát ráncolva. – Leginkább azért volt rossz érzésem vele kapcsolatban, mert még nem is találkoztak Laurával. Egyszerűen nem értem, hogyan habarodhatott bele Laura ennyire úgy, hogy csak csetelnek – forgatta meg a szemét, és úgy ejtette ki a csetelés szót, mintha valami nagyon különc dolog lenne.

Francesca elfojtott egy mosolyt.

– Azért régen is volt példa arra, hogy levelezgetésből alakult ki a nagy szerelem. Vegye úgy, hogy a csetelés annak a modernebb, gyorsabb formája.

– Igen, igazad van – biccentett a grófné –, és most, hogy Richard elfogadta a meghívásomat, fel is merült bennem, hogy talán csak túlaggódom.

– Ha csak túlaggódja, az is érthető – nyugtatta meg Francesca.

Végülis Laura tényleg híres volt arról, hogy rosszul választ magának pasikat. Csak az elmúlt két és fél év alatt beleesett már nős férfiba, aki azt hazudta, hogy válófélben van, egy csődbe ment vállalkozóba, aki azzal hitegette a hitelezőit, hogy majd Laura vagyona fedezni fogja a tartozását, de még egy meleg srácba is, akinek egy álbarátnő kellett.

Francesca őszintén remélte, hogy a grófné tényleg csak túlságosan aggódik, Richard pedig egy rendes fickó, és megvan a magyarázat arra, miért nem akart találkozni Laurával az elmúlt négy hónapban, mióta megismerkedtek az egyik netes társkeresőn. Talán fontosabb neki az, hogy Laura miről hogyan vélekedik, mint az, hogy intim kapcsolatba kerüljenek. Ami, jobban belegondolva, elég romantikus.

Francesca ennek ellenére nem tett le arról, hogy szaglásszon egy kicsit a pasas után. Csak hogy mindketten megnyugodjanak az öreg grófnéval. Meg persze hogy kielégítse azt a soha nem szűnő késztetését a szimatolásra anélkül, hogy Blake kibukna.

Blake ivott a whiskyjéből, és próbálta kizárni Laura fecsegését valami Richard nevű fickóról, akit másnap estére vártak. Blake látatlanban is elég nagy összeget tett volna rá, hogy ez a csávó is ugyanolyan szemétláda, mint Laura korábbi barátai. Nem is szándékozott időt pazarolni rá.

Már túl voltak a vacsorán, az öreg grófnő visszavonult a szobájába, ők hárman meg a szalonban ültek. Ha Francesca nem lelkesült volna fel annyira attól a hatalmas, forró csokoládétól, amit a szakács direkt neki készített a vacsora utáni ital helyett, Blake ragaszkodott volna hozzá, hogy ők is menjenek fel a szobájukba. De így hajlandó volt maradni.

Figyelte, ahogy Francesca lelkesen hümmögve issza a habos italt, közben mosolyogva beszélget Laurával. Őszintén szólva bármeddig el tudta volna nézni. Még úgy is, hogy a farka azóta félárbócon állt, hogy meglátta Francescát abban a bordó ruhában, ami olyan csábítóan ölelte körbe a gömbölyű alakját.

Amint a nő letette az üres bögrét az asztalra, azonnal megjelent egy buzgó inas egy újabb tálca itallal. Fiatal srác volt, a húszas éveiben járhatott, ami elég különös volt, hiszen az inasok nagy része, akiket a grófné alkalmazott, nyolcvan és a halál között járt.

Blake keze ökölbe is szorult, és sasszemmel figyelte, hogy a srác a kelleténél hosszabban pillant-e Francescára, de az inas az udvarias keretek között maradt, ezzel pedig megúszott egy pofán csapást.

– Hé, Blake – szólt oda neki Laura, miután újra mindegyikük előtt teli pohár italok voltak. – Mondtam már, hogy Richard ingatlanok felújításával foglalkozik?

– Nem – felelte Blake, és biztos volt benne, hogy a kurta válasza eltántorítja Laurát a további csevejtől, de persze tévedett.

– Lepukkant házakat meg lakásokat vesz, felújítja őket, aztán eladja – hadarta a sógornője. – Megmutattam neki a honlapodat, hátha szüksége van felújított antik bútorokra. Remélem, nem baj?

Blake morgott valamit, amit akár beleegyezésnek is lehetett venni. Bár az volt az igazság, hogy egy évre előre be volt táblázva. Még mindig fogalma sem volt, hogyan lendült fel ennyire a korábban apró asztalos biznisze. Bár valószínűleg köze volt hozzá annak, hogy Francesca tárgyalt a leendő ügyfeleivel, és nem ő.

– Richard épp most is egy házon dolgozik – csacsogott tovább Laura. – Onnan fog idejönni holnap reggel.

– Alig várom, hogy megismerjem! – mondta Francesca, megmentve Blake-et attól, hogy újabb morgással kelljen betöltenie a beszélgetésbe beálló csendet. – A környéken szokott ingatlanokat venni?

– Edinburgh környékén. – Laura hosszan és túlságosan is részletesen mesélni kezdett egy házról, ami mintha ismerősnek tűnt volna Blake-nek, de inkább elengedte a füle mellett a szavakat. A Francesca tekintetében felvillanó ravasz kifejezés viszont nem kerülte el a figyelmét.

Amikor fél óra múlva a két nő végre véget vetett a kiborítóan hosszú estének, és végre becsukódott mögöttük a hálószobájuk ajtaja, összehúzott tekintettel állt meg Francesca előtt.

– Elmagyaráznád, Napsugár, hogy miért szaglászol Laura barátja után?

Francescában legalább volt annyi, hogy bűntudatosan elpiruljon, és ne tagadja a dolgot.

– Az öreg grófné kért meg rá – motyogta.

– Te pedig belementél, és jól eltitkoltad előlem, mi?

– Igen. – Francesca még jobban elvörösödött, de közben dacosan megemelte az állát. – Tudom, hogy mit ígértem neked, de hiányzik a szaglászás, Blake! És ez egy teljesen ártalmatlan, veszélytelen szaglászás. – Közelebb lépett hozzá, a tenyerét Blake mellkasára simította, közben hatalmasra nyitott, kérlelő szemekkel nézett fel rá. – Csak egy kicsit szórakozok, jó?

Blake rohadtul szeretett volna nemet mondani, de nem bírt. Bassza meg, képtelen volt nemet mondani ennek a csodálatosan ravasz nőnek… Elfojtott egy káromkodást, aztán felkapta Francescát, és az ágyhoz vitte. Talán ha eléggé lefárasztja, másnap nem lesz energiája Laura ostoba fiúja után szimatolni.

Francesca egy újabb pirítósra kent vajat meg narancslekvárt, és nagyot harapott belőle, közben magán érezte Blake tekintetét.

– Negyedórája még hánytál – jegyezte meg a férfi.

– Most viszont farkaséhes vagyok – vigyorgott rá Francesca.

Szerencséjére nála a reggeli rosszullét konkrétan öt percig tartott. Amint kitacssolt, azonnal tökéletesen érezte magát. És bármennyit evett, egyáltalán nem hízott tőle, csak a hasa lett mindig egy picit kerekebb. Ha ilyen a terhesség, állandóan terhes akart lenni!

– És tovább akarod faggatni Laurát arról a kis szarháziról – dünnyögte Blake, rátapintva az igazságra.

– Az is – ismerte be Francesca. – És Richardnak hívják. Legyél kedves vele, ha majd este megérkezik, úgy egyszerűbb lesz kifaggatni.

– Nem szokásom kedvesnek lenni, Napsugár – morogta Blake, és Francesca meg mert volna esküdni rá, hogy nem csak ő kuncogott fel ezen, hanem az egyik inas is, csak épp ő köhögéssel álcázta a nevetését.

– Ha tényleg segíteni akarsz, akkor egy kicsit meg kell erőltetned magad.

Miután aznap reggel Francesca a mosdóban tett rövid kitérő után azonnal le akart jönni, Blake ragaszkodott hozzá, hogy ő is részt vegyen a szimatolásban, ha már nem beszélhette le róla. Francesca annyira édesnek találta ezt attól a férfitól, aki leginkább az antik bútorai társaságában érezte jól magát, hogy szinte belesajdult a szíve. Még mindig hihetetlen volt, hogy Blake annyira szereti, hogy olyat is megtesz érte, amit nagyon nem akar. És ismeretlen emberekkel csevegni aztán végkép nem tartozott a kedvencei közé.

– Meglátom, mit tehetek – dünnyögte Blake, Francesca pedig nem tudta megállni, muszáj volt megcsókolnia.

A csók pedig, mint mindig, eléggé elfajult. Legalábbis Francesca azon kapta magát, hogy Blake ölében ül, az ujjai a férfi sűrű, hullámos hajában turkálnak, a férfi keze pedig az ő fenekét markolja.

– Jézus, olyanok vagytok, mint a kiéhezett kamaszok! – jegyezte meg az étkezőbe belépő Laura.

Francesca régen vérvörös arccal ugrott volna le Blake öléből, de most csak még egyszer a férfi szájára simította a száját, mielőtt komótosan visszaült volna a helyére. Blake elég hamar kikúrálta a szégyenlősségéből.

– Bocs, és jó étvágyat – mondta Laurának, visszatérve a pirítósához.

Miután az öreg grófné is lejött, és mindannyian végeztek a reggelivel, az inasok egy hatalmas fenyőfát hoztak be a szalonba. Bár minden más helyiségben állt már karácsonyfa, és az egész kastély tele volt ünnepi díszekkel, Francesca megtudta, hogy hagyomány, hogy a szalonba szánt fát a család díszíti fel. Így hát a következő pár órát karácsonyfa díszítéssel töltötték.

Francesca remekül szórakozott, miközben a kezdetben csupasz fa egyre jobban szikrázni kezdett a díszek alatt. Bár Blake folyamatosan morgott, de nem csak ő, hanem Laura és az öreg grófné is jól tudta kezelni a férfi morgolódását. És Francesca meg mert volna esküdni rá, hogy Blake bármennyit is morog, annak ellenére is jól érzi magát.

A fadíszítést követően a kutyákkal kiegészülve sétáltak a parkban, aztán megebédeltek. Utána Francesca rábeszélt mindenkit, hogy muszáj megnézniük az Igazából szerelmet, miközben Richardra várakoznak.

Ez volt az a film, amit annak idején mindig az anyjával néztek szenteste napján, és úgy tűnt, hogy nem csak Laura és az öreg grófné, de még Blake is benne van, hogy ezúttal se maradjon ki. Francesca Blake oldalához bújva hol nevetett, hol pityergett a filmen. Amikor Blake megkérdezte, miért sír, nem mondott semmit, csak még közelebb bújt hozzá.

Tökéletes nap volt. És Francesca érezte, hogy nem csak neki, hanem a többieknek is az. Legalábbis egészen addig az volt, amíg el nem jött a vacsora, amikorra Richardot várták. Ám ő nem bukkant fel. Sem akkor, sem később, és Laura üzeneteire sem válaszolt.

Danny sírja előtt állni már nem jelentette azt a felfoghatatlan kínt, ami még abban is meggátolta Blake-et, hogy levegőt vegyen. Még mindig fájt, és mindig fájni is fog, de már el tudta viselni. Főleg így, hogy Francesca ott volt vele.

Némán álltak, Blake szorosan ölelte magához a nőt, közben nézte a már enyhén megfakult fotót a síron az apró üvegbúra mögött. Sosem mondott egyetlen szót sem hangosan ilyenkor, most is csak gondolatban mesélte el Dannynek, hogy nemsokára lesz egy kishúga vagy egy kisöccse, és szinte hallotta Danny lelkes ujjongását.

A visszafelé vezető úton ropogott a hó a lépteik alatt, odafent az égen pedig olyan sűrű, sötétszürke felhők gyűltek, hogy Blake biztosra vette, újra esni fog.

A szomszédos sétányon Laura sétált a kutyájával. Intett nekik, de nem jött oda hozzájuk, csak lehajtott fejjel gyalogolt tovább. Előző este óta alig szólt két szót, és bár Blake-et általában idegesítette a fecsegése, most mégis meg tudta volna fojtani azt a rohadék Richardot.

– Meg kell találnunk a kis szarházit! – mordult fel, amikor biztos volt benne, hogy Laura már nem hallja őket.

– Miért? – pillantott rá Francesca.

Blake száján majdnem kicsúszott, hogy azért, hogy szétverje a fejét, de még idejében sikerült visszaszívnia a szavakat.

– Hogy magyarázatot adjon Laurának.

– Hm… – mormogta Francesca elgondolkozva. – Alapból azt gondolnám, hogy tudjuk, mi a magyarázat. Laurát célba vette egy scammer. De az ilyen csalásoknál azért alakítanak ki romantikus kapcsolatot, hogy aztán pénzt kérjenek az áldozattól. Richard meg nem kért pénzt Laurától, ezt direkt megkérdeztem tőle.

– Vagy Laura csak szégyellte bevallani, hogy pénzt adott neki.

– Nem, szerintem őszinte volt, de Richard akkor talán valami mást akart tőle – mondta Francesca, miközben beléptek a kastélyba, és levették a kabátjukat.

– Miért tűnik nekem ettől csak még gyanúsabbnak ez az egész? – morogta Blake.

– Tényleg elég furcsa. – Francesca pár pillanatig a homlokát ráncolva meredt a semmibe, aztán felnézett rá, és a tekintetében feltűnt az a ravasz fény. – Tudod mit? Tényleg megpróbálhatnánk megtalálni.

Blake érezte, hogy vigyorra húzódik a szája.

– Tudtam, hogy ezt fogod mondani, Napsugár.

Fél óra múlva már a szalonban ültek. Francescának nem tartott sokáig, hogy meggyőzze az öreg grófnét, hogy segítsen nekik, aztán alaposan kikérdezte, hogy mit mesélt neki Laura Richardról, és mindent feljegyzett a tabletjébe.

Két és fél éve, amikor találkoztak, ugyanilyen módszeresen és furfangosan oldotta meg a Danny halála és Blake volt felesége körüli rejtélyt is. Blake-et meg a kezdetektől legalább annyira vonzotta a nő logikája, mint a nagy, ártatlan szemében olykor-olykor feltűnő ravaszság meg az a bomba teste.

Most is bármeddig el tudta volna hallgatni, ahogy Francesca elméleteket gyárt, következtetéseket von le. Aztán amikor Laura visszatért a sétából, Francesca egyszerre kedvesen és ellentmondást nem tűrően őt is bevonta a kis nyomozásukba. Sőt, úgy tűnt, hogy ezzel még ki is rángatta Laurát a tegnap este óta rátelepedő melankóliából. A lány most már inkább dühös volt. A düh pedig sokkal jobb, mint a szomorúság.

– Biztos vagy benne, hogy semmilyen szívességet nem kért tőled? – kérdezte Francesca újra, miután végigment Laurával minden olyan részleten, amire, Blake biztos volt benne, ő sosem gondolt volna.

– Tényleg nem jut eszembe semmi – rázta a fejét Laura. – Egyáltalán mi mást kérhetne tőlem, mint pénzt?

– Bármit. Például hogy mutasd be valakinek, juttasd be egy rendezvényre, vagy egy másik arisztokrata otthonába. Vagy csak írd le neki a szóban forgó otthont.

– Kérlek mondd, hogy nem hiszed, hogy Richard betörő, aki rajtam keresztül akarta megtudni, hogy honnan mit lophat el! – szisszent fel Laura, mire Francesca rámosolygott.

– Kicsi az esélye, de azért ezt is számításba kell venni.

– Hát ez remek…

Blake-nek erről azonnal eszébe jutott valami. Elővette a telefonját, és megnyitotta rajta a műhelyében felszerelt biztonsági kamerákat. Francesca a mobilra pillantott, vele együtt pedig Laura is.

– Ugye nem azt ellenőrzöd, hogy betört-e valaki hozzátok? – kerekedett el Laura szeme.

Blake megvonta a vállát.

– Te mondtad, hogy meséltél neki rólam. A műhelyem meg tele van kurva sokat érő antik bútorokkal.

– Jézus, ha Richard miattam lenyúlja azokat a bútorokat, sosem fogom megbocsátani magamnak – vinnyogta Laura.

Francesca megsimogatta a kezét.

– Ha így is lenne, akkor sem a te hibád lenne. Egyébként a kastélyról nem kérdezgetett? Ha már betörés, innen elég sok mindent le lehetne nyúlni. Főleg hogy karácsony után elutaztok Nortonhoz.

Laura bátyja Norton Bowes-Lyon gróf volt, akivel Blake kapcsolata elég rögösen indult, de mostanra egészen jóban lettek. A gróf fagyos, mindenkit elítélő természete sokat javult, miután elvált a feleségétől, és végre felvállalta, hogy a férfiakra bukik. Azt követően meg főleg feloldódott, hogy összejött a Montréal Canadiens jéghokicsapat kapusával. Azóta Norton elég gyakran Montreálban tartózkodott. Ha Blake jobban belegondolt, valószínűleg a távolság is hozzájárult ahhoz, hogy rendeződött közöttük a kapcsolat.

– Igazából a kastélyról elég sokat tudott. De bárki tudhat dolgokat, aki már egyszer is járt itt egy tárlatvezetésen – mormogta Laura, aztán a grófnére nézett. – De attól tartok, nagymama, hogy nem ártana, ha maradna itt valaki a személyzetből, amikor elutazunk Montreálba. Sajnálom!

– Nem a te hibád, drágám – ismételte meg az öreg grófné ugyanazt, amit Francesca is mondott az előbb, de Blake-nek volt egy olyan gyanúja, hogy Laura egyiküknek sem hisz. Ettől pedig ő csak még jobban meg akarta fojtani a rohadékot, bárki is legyen.

A kunyhó, ahol Blake régebben lakott, még mindig ugyanolyan mesebelinek tűnt, mint a legelső alkalommal, amikor Francesca itt járt. Sőt talán még mesebelibbnek így, a szállingózó hóban.

Blake ezen a helyen látta meg őt először, itt beszélgettek először. Hiába volt Blake akkor borzasztó ellenséges vele, hiába kellett utána nem csak egy gyilkost túlélniük, hanem sok mindent mást is, Francesca mégis kincsként őrizgette magában az emléket.

– Mi lenne, ha bemennénk? – pillantott fel Blake-re, aki egyáltalán nem tűnt túl boldognak attól, hogy itt lehet.

A férfi a homlokát ráncolva nézett le rá.

– Azt mondtad, csak sétálni akarsz.

– Meggondoltam magam – füllentette Francesca.

– De hideg van bent, és tiszta kosz minden.

– Véletlenül tudom, hogy az öreg grófné hetente takaríttatja a kunyhót is. És van egy elég jó ötletem, hogyan ne érezzük a hideget.

Francesca régebben halálra rémült volna csupán a gondolatának attól, hogy egy ilyen sokat sejtető megjegyzést tegyen, de Blake szép lassan minden gátlását lerombolta. Annyira, hogy még a férfi mellkasáról is simán lecsúsztatta a kezét egészen az ágyékához. Érezte, ahogy az ujjai alatt megrándul Blake férfiassága.

A következő pillanatban Blake karjában találta magát. A férfi olyan könnyedén kapta fel, mintha nem nyomna többet egy kölyökmacskánál, aztán gyors, biztos léptekkel elindult vele a kunyhóba.

– Te kis ravasz – dünnyögte a fülébe Blake mély, kicsit reszelős hangon fél órával később, amikor már egyáltalán nem fáztak, hiába hiányzott róluk minden ruha. – Egész végig ez volt a terved, mi?

– Lehetséges – ismerte be Francesca. – Az jutott eszembe, hogy a kastélyban elég jól szórakoztunk az elmúlt két napban, a kunyhót se hagyjuk ki. Hátha ezek a mostani szép emlékek kicsit alhalványítják a régebbi rosszakat.

Blake magukra húzta a vastag dunyhát, közben a sötét tekintete felragyogott, ahogy ránézett.

– Hihetetlen vagy, ugye tudod? Én meg kurva szerencsés – mondta azon a gyengéd hangon, amit csak akkor használt, amikor kettesben voltak.

Francesca elmosolyodott, és a férfi borostás, sebektől szabdalt arcára simította a kezét.

– Örülök, hogy ezt mondod, mert megígértem az öreg grófnének, hogy húsvétkor is eljövünk.

– Napsugár… – morogta Blake, de Francesca félbeszakította.

– Akkor már elég jó idő lesz ahhoz, hogy kint is gyártsunk jó emlékeket.

– Túl terhes leszel az ilyesmihez addigra.

– Szerintem nincs olyan, hogy túl terhes – nevetett fel Francesca.

Blake pár szívdobbanásnyi ideig nem mondott semmit, aztán mélyen felsóhajtott.

– Te tényleg elérsz mindent, amit a fejedbe veszel, ugye, Napsugár? Még azt is, hogy ne legyenek elbaszott rémálmaim erről a helyről.

– Még azt is.

Francesca mosolyogva a férfi oldalához fészkelte magát. Már-már lecsukódtak a szemei, de aztán az álom és az ébrenlét keskeny határvonalán felvillant a fejében egy gondolat… Nyomban felült, és elkerekedő szemmel meredt Blake-re.

– Van egy nagyon őrült elképzelésem arról, hol találjuk Richardot.

Francesca nem volt hajlandó elárulni semmit arról a nagyon őrült elképzeléséről, miközben felöltöztek, és visszaindultak a kastélyba.

Ha Blake nem élvezte volna annyira a nő tekintetében ragyogó izgalmat, és a szinte röpködő lépteit, valószínűleg sérelmezi ezt egy kicsit. Így viszont cseppet sem bánta.

A kastélyba érve Francesca előbb az öreg grófné szobájába ment, aztán Seamus keresésére indult, majd eltűnt a kastély konyhájában. Blake jobbnak látta, ha bevonul a szalonba, és hagyja, hogy Francesca azt tegye, amit szeretne, bármit is vett a fejébe. Idebent a kastélyban úgysem érheti semmi baj.

Sőt, ha egy kicsit jobban belegondolt, amikor Francesca átment ebbe a természeti csapás módba, senki nem állíthatta meg, és ettől oldódott az idegessége, amit azóta nem bírt legyőzni, mióta megtudta, hogy Francesca terhes.

Francesca csak akkor került elő, amikor elkezdődött a vacsora. Egy ravasz kis mosollyal ült le Blake mellé, és továbbra sem mondott semmit, ami Blake-en kívül mindenki másnak is feltűnt.

– Rájöttél valamire? – kérdezte Laura félig kíváncsian, félig némi félelemmel.

– Igen, és vacsora után mindent elmondok.

– Jézus, Francesca! Valami Poirot féle nagy leleplező beszédre készülsz?

– Nem egészen – szélesedett ki Francesca mosolya.

Miután végeztek a vacsorával – Laura rekordidő alatt –, átmentek a szalonba. Blake Francescára pillantott, és igazából ő is azt várta, mint Laura, hogy a nő előad valami agyafúrt beszédet arról, mire is jött rá, és hogyan. De Francesca csak leült az egyik kanapéra, aztán Laurára nézett, és feltűnt az arcán az a kedves mosolya, amivel képes volt mindenkit jobb kedvre deríteni.

– Richard nem scammer, és nem akart semmi rosszat, Laura. – Francesca a szalon ajtaja felé pillantott, amin a fiatal inas lépett be.

– Rick – suttogta Laura döbbenten. Őszintén szólva Blake maga is elég döbbent volt, bár most, hogy visszagondolt rá, a srác elég gyakran legyeskedett Laura körül.

– Megmagyarázhatnék négyszemközt mindent, Miss Bowes-Lyon? – kérdezte az inas félénken, mire Laura azonnal felpattant, és mindketten eltűntek odakint.

Francesca az öreg grófnéra mosolygott, aki szintén elég meglepettnek tűnt.

– Rick azt hitte, hogy nem méltó Laurához, azért kerekített maga köré egy mesét. Bár annyi igaz belőle, hogy tényleg épp felújítja a szüleitől örökölt házat, hogy aztán eladja. És emiatt szállt inába a bátorsága is két napja, emiatt tűnt el. De megmondtam neki, hogy ez a család már megtanulta, hogy nem számít, ki hova született. Remélem, nem bánja.

– Nem bánom – adta a grófné azt a választ, amit Blake egészen a közelmúltig ki nem nézett volna belőle. De persze Francesca ezt is elérte. Blake önkéntelenül elvigyorodott, aztán szorosan magához ölelte a nőt.

Valahogy elfelejtette, hogy Francesca kibaszottul erős, bátor, a legokosabb ember, akit csak ismer, és tényleg véghez visz, mindent, amit kigondol. A gyerekük biztonságban van vele. Persze ettől még azért ő sasszemmel fog vigyázni mindkettőjükre.