A tetováló - 1. rész

Az eső úgy hullott, mintha sűrű, apró lyukú szűrőn folyna át. Alig lehetett érezni a cseppeket, mégis alattomos gyorsasággal eláztatott mindent, Lily kabátját, haját... és a sírkövet is, ami előtt állt.
Egy éve halt meg az apja. A fájdalom már nem kötötte gúzsba, nem tette nehézzé a légvételeket, de a sajgás és az önvád megmaradt. Lily tudta, azok sosem fognak elmúlni. Hisz olyasvalaki ölte meg az apját, akit ő egy nyomozás miatt felpiszkált. És még csak azt az elégtételt sem kapta meg, hogy elfoghassa, és börtönbe zárathassa. Ugyanis pár nappal a gyilkosság után a Temzéből szedték ki a férfi holttestét.
Lily kivette a síron álló vázából az elszáradt virágokat, és beleigazgatta a jácint csokrot. A lila virágok olyan édes illatot árasztottak, hogy azt sem az eső áztatta föld szaga, sem a közeli úton átrobogó autók kipufogófüstje nem tudta elhalványítani.
Lily a fejfára pillantott. Visszanyelte a könnyeit, és azt mormolta, hogy sajnálja, mint mindig, amikor itt járt. Aztán visszament a metróhoz, és ugyanúgy, mint egy éve, elindult, hogy felköszöntse Heathert.
A barátnője ezúttal a Sohoban tartotta a születésnapját, egy bárban, ami lüktetett a zenétől. Lily mosolyt erőltetett az arcára, és belépett. Azonnal meglátta Heathert.
A barátnője hosszú haja végét rózsaszínre festette, képtelenség volt nem észrevenni. Bár ugyanabba az általános iskolába jártak, utána jó pár évre megszakadt a kapcsolatuk. Amikor aztán újból találkoztak, Lilynek nehezére esett elrejtenie a döbbenetét. Nem egy rózsaszín hajú nőt vár az ember, akivel ráadásul gyerekkorukban ismerték egymást, amikor életében először a patológiára megy, hogy megismerje egy gyilkossági nyomozás áldozatának boncolási eredményét.
– Lily! – Heather is észrevette. Azonnal felpattant az asztaltól, és odajött hozzá. – Jól vagy? Mondtam, hogy nem kell eljönnöd! Teljesen megértem, hogy nem vágysz társaságra pont ma – hadarta, aztán viharosan megölelte Lilyt.
– Jól vagyok – biztosította Lily, miután kibontakozott az ölelésből. – És függetlenül attól, ami történt, ma van a szülinapod. Szóval boldog szülinapot! – A barátnője kezébe nyomta az ezüstszínű ajándéktáskát, még egy újabb mosolyra is futotta.
Heather belekukkantott a táskába, aztán kihúzta belőle azt a türkiz színű selyemsálat, amit Lily a legutóbbi livignoi látogatásán vásárolt neki.
– Ez gyönyörű, Lily! – mosolygott Heather, és újra megölelte. – És ha már itt vagy, muszáj innunk. Jót fog tenni neked egy kis pia!
Lily nem ellenkezett, hagyta, hogy a barátnője odavonszolja a bárhoz, és rendeljen maguknak két koktélt, ami ugyanolyan rózsaszínű volt, mint a haja. Ott maradtak a bárnál, nem mentek vissza ahhoz a nagy asztalhoz, ahol Heather megdöbbentően vegyes baráti társasága ült. Akadtak közöttük kollégái a patológiáról, néhány lány a hastánc órákról, ahová járt, de még pár művészfigura is, mivel Heather a szabadidejében festett is. Lily mindig is csodálta, amiért ennyi mindent csinál, ennyi mindenben tehetséges. Ő ellenben a munkáján kívül semmi máshoz nem értett.
– Na, mesélj, milyen volt Olaszország! – kiáltott túl a zenét Heather, mikor már a második koktélnál jártak.
– A szokásos. Minden időm elmegy arra, hogy rendbe hozzam a nagyanyám házát.
– Az már a te házad, és tudod, hogy nem erre vagyok kíváncsi. Hanem a szexi mostohabátyádra!
Lily önkéntelenül is felnevetett.
– Miért tűnik a te szádból ez olyan perverznek?
– Már hogy lenne perverz?! Egyetlen egyszer csókolóztatok – forgatta Heather a szemét. – Ez inkább nevetséges, mint perverz, ha engem kérdezel. Főleg mivel teljesen odáig vagy a pasiért. És ne tiltakozz! – emelte fel a kezét, amikor észrevette, hogy Lily közbe akar szólni. – Ha nem lennél odáig Raffaele-ért, akkor hagytad volna, hogy összehozzalak Samuallel – biccentett az asztal felé.
Lily tekintete a magas, sötét bőrű fickóra vándorolt, aki csak nemrég csatlakozott Heather társaságához. Jóképű volt, és még kedves is. Lily néha arra gondolt, hogy talán tényleg idióta, amiért fontolóra sem vett egy randit vele. De aztán mindig eszébe jutott Raffaele. Még úgy is, hogy a karácsony óta eltelt majdnem fél évben az ég világon semmi sem történt közöttük, ami ne fért volna bele a szűzies mostohatestvéri kapcsolatba.
Lily azt mondogatta magának, hogy így a legjobb. Próbált beilleszkedni az új családjába, próbálta szorosabbra fűzni a kapcsolatát az anyjával, amit csak megnehezített volna, ha összekavarodik a férje első házasságából született fiával. Voltak azonban pillanatok, amikor bánta, hogy hagyta elsikkadni azt, ami alakulni látszott közöttük decemberben. Ám már nem volt visszaút. Belerázódtak valamiféle félig testvéri, félig baráti dinamikába, és Lily túl sokra tartotta Raffaele barátságát ahhoz, hogy elrontsa kuszább érzelmekkel.
– Ennek semmi köze Raffaele-hez – hazudta Heathernek. – Csak így, hogy annyit vagyok Olaszországban, nem lenne fair a részemről kapcsolatba kezdeni valakivel, akire alig van időm.
– Ez meg a másik! Nem is értem, mi a fenének vagy még itt az esős, szürke Londonban – mutatott ki Heather a pocsolyákkal tarkított utcára –, amikor van egy bazinagy házad a mesés olasz Alpokban.
– Mert itt a munkám.
– Hülyeség! Ott ugyanúgy találnál munkát! Például kiadhatnád a ház egy részét. Mennyivel nyugisabb munka lenne, mint gyilkosokra vadászni, és lefogadom, hogy azután, ami apáddal történt, még jót is tenne neked, ha nem foglalkoznál egy ideig bűnügyekkel.
– Most el akarsz üldözni az országból? Amúgy itt vagy te is.
– Ugyan már! Én örömmel kimegyek meglátogatni téged, főleg ha sok az olyan csávó, mint a szexi mostohabátyád – vigyorgott Heather.
Csatlakoztak a többiekhez az asztalnál, de Lily nem igazán tudott a társalgásra figyelni. Az járt a fejében, amit a barátnője mondott. Hazudott volna, ha azt állítja, ő maga nem gondolt arra, hogy itt kéne hagynia Angliát. Amikor Londonban volt, második bőrként telepedett rá a búskomorság, amit Olaszországban sosem érzett, vagy legalábbis ritkábban.
Ám amióta az eszét tudta, rendőr akart lenni. Azt látta az apjától, hogy a rendőrség volt az élete, hát az övé is az lett. Ha magára gondolt, a nyomozót látta. És ha nem lenne nyomozó, mi maradna belőle? Attól félt, hogy semmi. 
Nem akart erre gondolni, és az apjára sem, de beszélgetni sem volt kedve, inkább csak kortyolta a koktélokat. Túlságosan is sokat, mert amikor elköszönt, a feje ködös volt, és a metrómegállóhoz vezető rövid úton végig úgy érezte, mintha vastag, gumis szőnyegen lépkedne, a bárok, a kocsmák és az utcai lámpák fényei pedig össze-összefolytak a szeme előtt.
A földalattiban aztán lerogyott egy szabad ülésre, hátrahajtotta a fejét, lehunyta a szemét. A monoton zaj elzsongította, és olyan élénken rémlett fel előtte Raffaele alakja, mintha álmodna. Annyira élénken, mintha most is Livignóban lenne, a tó partján, a férfi pedig ott állna előtte, alig karnyújtásnyira, napbarnított testtel, fürdőnadrágban, és ugyanúgy, mint akkor, Lily a képzelgésében sem tudta elvonni a pillantását Raffaele hihetetlen tetoválásairól, amik már-már művészi alkotásnak tűntek. De nem csak a tetkók, hanem maga a vászon – a férfi teste – is tökéletes volt. Még úgy is, hogy Lily tudta, a tetoválások Raffaele régi égési sérüléseit hivatottak elrejteni, és imitt-amott a színes festék ellenére is látszottak bőrének egyenetlenségei.
Ám mindez nem számított, mert Lilynek így is nehezére esett nem bámulnia a férfit, ahányszor az félmeztelenül jelent meg előtte. És utána mindig nehezére esett kivernie a képeket a fejéből, és a baráti, testvéri érzésekre koncentrálnia.
A földalatti odaért ahhoz az állomáshoz, ahol le kellett szállnia. Felriadt a révedezésből, és még mindig bizonytalan léptekkel szállt ki, aztán felmozgólépcsőzött az aluljáróból.
Az utcára kiérve már érezte a levegő hűvösét. Megborzongott, mintha hirtelen ébredt volna egy túl rövid alvásból, majd körülnézett, és óhatatlanul is összehasonlította a szürke köves járdát, a csinos, fehérre meszelt egyforma sorházakat, az út mellett sorakozó fákat Livigno jóval kevésbé összeszedett, mégis mesébe illő utcáival. Beléhasított valami, ami kísértetiesen honvágyra emlékeztetett. De ez hülyeség! Hogy is lehetne honvágya egy olyan ország iránt, ahol havonta néhány napot szokott eltölteni?!
Ennek ellenére, amikor odaért az otthona elé, azt kívánta, bárcsak Livignóban lehetne, a nagyanyjától örökölt házban, ne itt, ahol megtalálta az apja holttestét. De még így sem volt képes megválni a lakástól. Nem volt képes megválni Londontól sem.
A szájában megkeseredett az édes koktélok íze. Nyelt egyet, és előszedte a kulcsát. Csak második próbálkozásra sikerült a kulcslyukba illesztenie, de végül azért bejutott. Majdnem elment a postaláda mellett. Úgy fordult vissza, amikor a szeme sarkából meglátta, hogy kilóg belőle egy nagyobb alakú buborékos boríték.
Odalépett, hogy kiszedje. A feladónál Raffaele neve szerepelt, Lily kezében megremegett a boríték. A férfi tudta, hogy közeledik az apja halálának az évfordulója. A legutóbbi olasz látogatása alatt kérdezgetett is róla. Lily sejtette, hogy azért, mert segíteni akart, de ő ennek ellenére sem bírt beszélni róla pár rövid mondatnál többet. Nem csak neki, Heathernek vagy az anyjának sem.
A kezében szorongatott levélre nézett, aztán bement a lakásába. Vajon Raffaele mit küldött neki? Mi az, amivel jobb kedvre akarja deríteni? Mert nyilván az a célja. A férfi gyakran csinálta ezt a környezetében lévőkkel. Segített megoldani a problémáikat, ha pedig az nem sikerült neki, megpróbálta elterelni a figyelmüket a gondjaikról. A saját tragédiája ellenére nagyszerű ember lett belőle, Lily hamar rájött erre decemberben.
Lehámozta magáról a dzsekijét, lerúgta a cipőjét, aztán a konyhába ment egy késért, hogy felbontsa a borítékot. Azon kapta magát, hogy már nem is szomorú. Inkább izgatott. Raffaele máris elérte a célját.
Ezen elmosolyodott, majd még mindig kicsit reszkető kézzel felvágta a borítékot, aztán kihúzta a benne lévő tárgyat.
Egy egyszerű képkeret volt, két egymáshoz illesztett üveg, néhány fémkapocs, puha, fehér szivacsba csomagolva. Lily lehámozta a védőszivacsot az üvegről, aztán a képre meredt.
Önkéntelenül is megcsodálta a sötétzöld indákat, amik itt-ott barna töviseket, máshol élénk színű virágokat rejtettek. A halványbarna háttér pedig csak még inkább kiemelte a színeket. Ismerősnek tűnt...
Ez egy tetoválás, regisztrálta Lily némi késéssel. A halványbarna háttérre nézett, aminek a felszíne nem volt sima, hanem olyan... egyenetlennek, élőnek, nem papírszerűnek tűnt. Lily szeme elkerekedett, a gyomra felkavarodott, ahogy rájött, mit lát.
A tetoválást nem papírra vázolták fel, ahogy az agya először el akarta hitetni vele, hanem bőrre varrták. Emberi bőrre, amit egy beteges őrült minden bizonnyal lenyúzott az áldozatáról, hogy aztán beletehesse ebbe a képkeretbe, és elküldhesse neki. De miért?
Lily hányingerrel küldve nyúlt a mobiljáért, hogy beszóljon a rendőrségre, közben újra a tetoválásra pillantott. A felismerés szinte fejbe kólintotta. Már tudta, miért tűnt olyan ismerősnek... Ugyanilyen minta volt Raffaele bal vállán is.


Lily és Raffaele előző kalandja itt olvasható:

MEGJELENT!


Gyilkosság a krimifesztiválon kötet és az új kiadású Lowdeni boszorkányhajsza immár minden jelentősebb könyvkereskedésben megtalálható. Skócia, bosszú, halálos nyomozás és mindent elsöprő szenvedély. Ne hagyd ki Lottie és Tristan kalandjait!

Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:

Mindegyik regény nyomtatott és elektronikus formában is megrendelhető tőlem a FairBooks Kiadó webshopján keresztül utánvéttel és online bankkártyás fizetéssel is, akár dedikáltan. A nyomtatott könyvek mellé ajándék könyvjelzőket adunk:

A regényeim megtalálhatóak a következő helyeken is:

1 megjegyzés:

Legnépszerűbb bejegyzések