Holttest az Ambróziában (Rózsakői rejtélyek 1.) beleolvasó - 1. rész

Amikor azzal az emberrel kell összefognod, akitől legjobb lenne távol tartanod magad, a következmények beláthatatlanok...
Flóra házassága romokban, és a katasztrófát azzal tetézi, hogy a munkahelyén is felmond. Valóságos megváltás, mikor az apja hazahívja Rózsakőre, hogy távollétében felügyelje a családi kávézót, az Ambróziát. Ám néhány nap a békés kisvárosban, és Flóra élete ismét fenekestül felfordul. Holttestre bukkan az Ambróziában, és kénytelen a helyi magánnyomozó, Ben segítségét kérni, pedig semmi szüksége egy újabb megbízhatatlan nőcsábászra.
Ben élete egykor a bulizás és a nők körül forgott, de kimászott a gödörből, megnyitotta magánnyomozó irodáját. Most mégsem úgy mennek a dolgok, ahogy eltervezte. Nem válogathat a megbízások között, pedig Flórát jobb lenne messzire elkerülnie. Közös nyomozásba kezdenek, ami egyre váratlanabb fordulatokat vesz, a kalandok során pedig csak egymásra és kissé bolondos barátaikra számíthatnak.

Sikerül ép bőrrel megoldaniuk a rejtélyt, ami Rózsakő legmagasabb szintjeire is felgyűrűzik? És vajon hová vezet az egymás iránt érzett szenvedélyük, amit egyre nehezebben tudnak kordában tartani?


RÓZSAKŐI REJTÉLYEK 1.
Holttest az Ambróziában

1.


Neked én, nekem te, egymásnak teremtve… – szólt a telefonból egyre hangosabban. Flóra a takaróval viaskodva tapogatózott a készülék után, és nagy nehezen sikerült leállítania az ébresztőt. Nyögve visszafúrta arcát a párnába. Miért is használja még mindig ezt az átkozott zenét?!
Kimászott az ágyból és megborzongott, amikor csupasz talpa a hűvös parkettához ért. Május végéhez képest meglepően hideg volt az idő, ő pedig nyitva felejtette éjszakára az ablakot. A takaró alatt fel sem tűnt, mennyire kihűlt a szoba, a pizsama helyett használt férfipólóban viszont annál inkább. Dideregve ment a fürdőszobába, hogy felmelegedjen a forró zuhany alatt.
Negyedóra múlva, immár felöltözve lépett be a konyhába, aztán egy pillanatra meg is torpant, olyan elhagyatottnak érezte a helyiséget az apja nélkül. A pulton nem gőzölgött a kávé, nem illatoztak friss péksütemények, és a tévé sem zümmögött.
Flóra levett egy bögrét a mosogató feletti polcról, majd bekapcsolta a kávéfőzőt. Amíg a kávéra várt, kibámult az ablakon; a fák ágait zöld levelek borították, a kerítés mellett sorakozó orgonabokrokon a lila virágok kezdtek megbarnulni. Hová a fenébe tűnt az elmúlt néhány hónap? Mintha csak tegnap ért volna véget az a borzalmas december…
Megcsörrent a mobilja, és Flóra fellélegzett. Nem kellett a kijelzőre néznie, anélkül is tudta, hogy Liza keresi. Csipkelődve szólt bele a telefonba.
– Ilyen korán, ráadásul szombat reggel? Ennyire pocsék volt a tegnap esti buli?
– Épp ellenkezőleg – válaszolt Liza kásás hangon. – Beveszek egy aszpirint, és megyek vissza aludni, de addig beszéljünk. Legfeljebb elfelejtem, miről dumáltunk.
Flóra a füle és a válla közé ékelte a mobilt, és kivette a tejet a hűtőből.
 – Később is hívhattál volna, ugye tudod? Nem hinném, hogy túl elfoglalt leszek.
– Akkor meg minek rendelt haza az apád?
– Fogalmam sincs – vallotta be Flóra, és leült az asztalhoz a poharával. – Szerintem tudja, hogy a kávézó flottul működik nélküle is, és nem lesz rám semmi szükség. De ha azt akarja, hogy itt legyek, amíg elutazik, akkor rajtam ne múljon. Végül is baromira ráérek.
Azt már nem tette hozzá, hiszen Liza is pontosan tisztában volt vele, hogy Flóra sosem mondott nemet az apjának. Az anyja még gyerekkorában meghalt, azóta Flóra és az apja egy csapatot alkottak. Egy szorosan összetartó csapatot.
– Már el is utazott? – kérdezte Liza.
– Tegnap délután vittem fel Pestre, ma hajnalban indult a gépe.
– Még mindig nem bírom elképzelni egy lappföldi gyalogtúrán a faterodat…
– Én is meglepődtem, hogy Svédországot választotta, de így legalább végre felhasználja az ajándékutalványt, amit karácsonyra kapott tőlem. Már azt hittem, nem is fogja. Vagy rábeszél, hogy menjek el inkább én. Pedig az volt a cél, hogy ő mozduljon ki.
– Hát most kimozdul. – A vonalból susogó hang hallatszott, Liza valószínűleg visszafeküdt az ágyba és betakarózott. – Egyébként beugorhattál volna hozzám tegnap, ha már Pesten jártál.
– Bocs, nem volt kedvem bulizni.
– Nem mondod?! Mikor is volt hozzá kedved utoljára? Olyan rég, hogy már nem is emlékszem.
Flóra kortyolt a kávéjából, majd kényszeredetten megszólalt.
– Ismersz… vagy szórakoztató társaság vagyok, vagy a sebeimet nyalogatom. A kettő egyszerre nem megy.
– Te, drágám, nem a sebeidet nyalogatod, hanem dagonyázol az önsajnálatban.
– Miért, minek kellene annyira örülnöm? – kérdezte Flóra hirtelen feltörő keserűséggel. – Annak, hogy elváltam, vagy annak, hogy nincs munkám?
– Ismered a véleményemet mindkét témáról. Az előbbinek épp ideje volt, az utóbbit pedig csakis a saját hülyeségednek köszönheted. Egyébként beszéltél már Leonórával? Szerintem simán visszavenne, ha megkérnéd.
– Fél év után? Nem hinném.
– Honnan tudod, ha meg sem próbálod? Elő akart léptetni.
– Na igen, ahhoz elég jó újságírónak tart, hogy rúzsokról és ruhákról írjak. – Flóra grimaszolva rakta bele a poharát a mosogatógépbe. – Mi van, ha vissza se akarok menni?
– Akkor esetleg eldönthetnéd, mit akarsz! És ha már itt tartunk, ahelyett, hogy még mindig Márkot siratod, kereshetnél egy másik pasit. Olyat, aki a minimálisnál hosszabb ideig képes a nadrágjában tartani a farkát.
– Miért? Létezik ilyen? – morogta Flóra, és elment a kedve a további beszélgetéstől. – Indulnom kell, majd hívlak később, jó?
Rosszkedvűen pakolt be a táskájába, aztán kilépett az ajtón. A ház melletti garázsban terpeszkedett az apja terepjárója, egy fekete szörnyeteg, ami mindig egy kiszuperált, második világháborús tankra emlékeztette Flórát. Hiányzott neki kis, égszínkék Hondája, amit nemrég kénytelen volt eladni. Fél év munkanélküliség sajnos marha rossz hatással van az ember bankszámlájára.
Rózsakő lagymatag reggeli forgalmát össze sem lehetett hasonlítani a fővárosi dugókkal. Flóra felhangosította a rádiót, miközben a kávézó felé hajtott, tekintete olykor elidőzött egy-egy utcarészleten. A lakóparkok és a hipermarketek alaposan megszaporodtak az utóbbi időben, a város szebb arcát mutatta, mint valaha, és a fejlődés legjelentősebb mérföldköve – a jövő hétvégi reptéravató – még csak ezután következett. Az összes plakát ezt reklámozta. A kávézó keskeny, kanyargós utcájának az elejére is kifeszítettek egy molinót. A képen az új terminál és egy WizzAir utasszállító látszott, mellettük a polgármester pózolt. Flóra vetett egy pillantást a plakátra, majd behajtott az utcába és megállt a kávézó előtt.
A kávézó karamellaszínűre festett falai és jókora ablakai ugyanolyan makulátlanul tiszták voltak, mint mindig. Flóra kinyitotta az ajtót, belépett, és jólesően belélegezte a kávéillatú levegőt, bár ezúttal valami más, szúrós szag is keveredett a szokásos egyvelegbe. Talán hipó? Pedig azt csak a mellékhelyiség takarítására használták. Lekapcsolta a riasztót és az órájára pillantott. Szokás szerint túl korán érkezett. Felakasztotta a kardigánját a fogasra és elindult, hogy körülnézzen, de minden tökéletesen elő volt készítve az aznapi nyitásra. Csak annyi dolga akadt, hogy megigazítson néhány széket, és felszedje a földről a lepotyogott étlapokat.
A hátsó fal mentén sorakozó bokszokra is ránézett, hátha ott talál valami tennivalót. A fapadok magas háttámlája tökéletesen elszeparálta egymástól az asztalokat, Flóra talán emiatt nem vette észre eddig az utolsó bokszban bóbiskoló alakot.
– Hát persze… – morogta, és most már sejtette, honnan jött a korábban érzett szag.
Az apja néha megvendégelte a hátsó bejáratnál felbukkanó csavargókat, és az egyik bizonyára úgy gondolta, hogy külön meghívás nélkül bejöhet. Múlt télen is úgy döntött egy hajléktalan, hogy jobb bent melegedni a kávézóban, mint kint lenni az utcán, és felfeszítette a hátsó ajtót. Akkor ki is kellett cserélni a zárat, valószínűleg most is ez a helyzet. De mi történt a riasztóval? A mozgásérzékelőnek jeleznie kellett volna, amikor valaki belépett a vendégtérbe.
Flóra ingerülten ment oda az asztalhoz. Most majd jól megmondja a magáét ennek az alaknak! A korábbi szag itt azonban még erőteljesebben érződött, és nem hasonlított ahhoz a bűzhöz, amit a csövesekhez társított. Inkább édeskés, kicsit émelyítő volt, mint gyomorforgató. Flóra homlokráncolva hajolt közelebb. A férfi mozdulatlanul szunyókált az asztalra dőlve, az arca nem, csupán sűrű, hullámos haja látszott. Kifogástalan fekete dzsekit viselt, és közelről egyáltalán nem tűnt hajléktalannak. De akkor mit keres idebent?
– Ébredjen! – szólt neki Flóra, de semmi sem történt. – Uram! – próbálkozott hangosabban, ám a férfi meg sem rezzent.
Közelebbről nézve a testhelyzete egészen természetellenes volt. Lehet, hogy nem is alszik? Flórában nyomban felmerült egy jóval rémisztőbb lehetőség. Dübörgött a szíve, ahogy az ismeretlen vállához nyúlt, és óvatosan megrázta. A férfi erre sem reagált, viszont valami tompán az asztalnak koppant.
Flóra két ujja közé csippentve húzta félre a dzsekit, és döbbenten meredt az idegen mellkasára, amiből egy kés markolata állt ki.

*

– Mi a franc?! – mordult fel Ben meglepetten, miután nagy puffanással elterült a padlón.
Sajgó oldalát tapogatva tápászkodott fel, és hunyorogva nézett körül. Nem a saját hálószobájában volt, hanem egy elegáns nappaliban. Ezek szerint megint Alexnél töltötte az éjszakát.
Leroskadt a keskeny heverőre, amiről az imént legurult, és szorosan lehunyta a szemét. Nem vágyott másra, csak még néhány óra zavartalan alvásra, de az emlékek kezdtek visszaszivárogni. Mégis mit képzelt, amikor beállt pókerezni?!
Kicsoszogott a fürdőbe, és megmosta az arcát hideg vízzel. Hosszan öblögetett, de így sem sikerült teljesen eltüntetnie az alkohol savanykás utóízét a szájából. Fintorogva meredt a tükörképére – a látvány nem volt túl szívderítő. Vörös haja, ami miatt gyerekkorában fantáziátlanul hol répának, hol bohócnak csúfolták, kócosan meredezett minden irányba. Sötétkék szemét az a kábult tompaság felhőzte, amit leginkább gyűlölt a másnaposságban. Nem mintha ez meggátolná abban, hogy újra igyon, bár már nem olyan sűrűn, mint régen, de még mindig gyakrabban, mint szeretné.
Töltött magának egy pohár vizet és felhajtotta. Az asztalon a tömérdek üres üveg és zacskó között még árválkodott fél tányér chips, de a gondolattól, hogy egyen belőle, kavarogni kezdett a gyomra. Inkább visszament a nappaliba felöltözni. Farmerját a kanapé mellett, pólóját az egyik fotelbe hajítva találta. Felvette mindkettőt, és a mobilja keresésére indult. A telefon egy színültig telt hamutartó társaságában a kandallópárkányon hevert. Ben homlokráncolva meredt a készülékre, de nem kapott új üzenetet, és hívása sem érkezett.
Épp zsebre vágta a mobilt, amikor Alex lépett ki a hálószobából, szorosabbra húzva a derekán köntöse övét.
– Minek keltél fel ilyen korán?
– Korán? Már rég elmúlt dél.
– Reggel nyolckor feküdtünk le – jegyezte meg Alex. – Ha onnan számítjuk, még javában hajnal van. – Egy doboz cigarettát húzott elő a zsebéből és körülnézett. – Nem láttad az öngyújtómat?
Ben elvigyorodott barátja érvelésén.
– Ott van – mutatott a kártyalapokkal és zsetonokkal borított asztalra. – Egyébként meg van egy kis elintéznivalóm.
Alex felmarkolta az öngyújtót, meggyújtotta a cigit, és elterült az egyik fotelben.
– Miféle elintéznivalód lehet szombat délután?
– Elmegyek az Arslanba, hátha hallok valamit.
Alex komótosan kifújta a füstöt, csak utána válaszolt.
– Ezek szerint még mindig nem adtad fel?
– Miért kéne feladnom? Eddig minden remekül ment.
– Hát persze! Olyan remekül, mint az a pár        héttel ezelőtti ügyed.
Ben nem felelt. El akarta felejteni azt a szerencsétlen megbízást, sőt, eleve el sem kellett volna vállalnia! De bármennyire is szeretné visszaforgatni az időt, és semmissé tenni összes rossz döntését, ez sajnos nem lehetséges.
Zsebre rakta telefonját és körülnézett a szobában. Az egyik sarokban megtalálta, amit keresett: a fényes, fekete bukósisakot.
– Később beszélünk! – fordult vissza Alex felé. Barátja lustán biccentett, és tovább eregette a füstkarikákat.
Ben motorja, egy fekete BMW Roadster, az épület előtt állt. Abból az időből maradt meg, amikor még nem kellett olyan dolgok miatt aggódnia, mint fogyasztás és fenntarthatóság. Momentán nem engedhette meg magának, főleg úgy, hogy a Chevrolet-ja ott állt a garázsban, mégis habozott megválni tőle. Talán azért, mert a motor a régi, gondtalan évekre emlékeztette.
Amerikai apja, amíg élt, nem sokat törődött vele, de a végrendeletében azért megemlékezett róla, és szép summát hagyott rá. Arra viszont sosem tanította meg Bent, hogy ne verje el a pénzt gondolkozás nélkül, így húszas évei elejéig minden a folyamatos bulikról és rosszul végződő üzleti vállalkozásokról szólt. Aztán az örökség nagyja elfogyott, Ben pedig rádöbbent, sürgősen tennie kell valamit, ha nem akarja az életét végleg lehúzni a vécén.
Valahogy kievickélt a gödörből, de pár hete még annál is mélyebbre zuhant. Kurvára nincs igazság a földön! Ben egy pillanatig rosszkedvűen kémlelte a reptérmegnyitó plakátját a szemközti hirdetőoszlopon, majd félresöpörte a komor gondolatokat és felszállt a motorra. A BMW dübörgése felverte a takarosan rendben tartott környék csendjét, ahogy kiszáguldott az utcából.
Negyedóra múlva leparkolt a csupa üveg falú épület mellett. Az étkezdét Arslannak hívták, épp szemben állt az őrssel, és a rendőrök gyakran jártak ide ebédelni, közben pedig kitárgyalták a folyamatban lévő ügyeket. Ben ezért választotta ezt a helyet.
Belépett a kebab és sült zöldségek illatát árasztó helyiségbe, és intett Juszufnak. A török aprót biccentett, majd visszafordult a pult előtt álló vendégekhez. Ben leült az egyik félreeső asztalhoz és várta, hogy a férfi végezzen a felszolgálással.
– Ben! Engem keresel? – lépett oda hozzá néhány perc múlva Juszuf.
– Van valami híred?
 A török leült a szomszédos székre, és lehalkította a hangját.
– Megöltek egy férfit.
– Itt, a városban?
– Igen, az összes rendőr, aki ma bejött kajáért, erről beszélt. – Juszuf közelebb hajolt. – Leszúrták a fickót, egy kávézóban találták meg a hulláját. Abban a Barát utcai hogyishívjákban…
– Ambrózia?
– Ja, ja, abban.
Ben előszedte a pénztárcáját, kivett egy ötezrest, és Juszuf elé csúsztatta.
– Hívj, ha megtudsz még valamit!
A török bólintott, és eltette a bankjegyet.
– Mit akarsz csinálni?
– Körbeszaglászom egy kicsit – felelte Ben, és a kijárathoz sietett.
Egy terv körvonalazódott a fejében, amivel nem csak a tönk szélére sodródott magánnyomozó irodáját menthetné meg, de jóvátehetné a hibát is, amit azzal a rohadt megbízással elkövetett.

***

6 hónappal korábban

A szokásosnál is nehezebben indult a hétfő reggel. Gréta előző éjjel sokáig dolgozott, és majdnem átaludta az ébresztőt, aztán öltözés közben Pipi minden ok nélkül elkezdett hisztizni. Grétának külön kellett ráimádkoznia az összes ruhát, ami a december eleji fagyban elég sok darabot jelentett. Reggelit készíteni és sminkelni már nem maradt ideje. Gréta nem is vesződött azzal, hogy belenézzen a tükörbe, anélkül is tudta, hogy az arca megviselt, és néhol bizony már ráncos. Megszokta, hogy idősebbnek néz ki huszonnégy événél.
A barátságtalanul szürke égből hó szálingózott, amikor kapkodva beültette a gyerekülésbe Pipit. Egy Sport szeletet nyomott a kislány kezébe, és azon imádkozott, hogy Pipi ne kenje össze a ruháját csokival, közben még a szokásosnál is szarabb anyának érezte magát. Még jó, hogy a szülei nem látják ezt! Így is folyamatosan arról papoltak, hogy költözzön hozzájuk Pipivel, de Grétának esze ágában sem volt visszatérni abba a házba, ahonnan annak idején elmenekült.
Végül félórát késtek az óvodából, és Pipi fülig csokis lett. Az óvónőn látszott, majd’ szétrobban a méregtől, de nem mert szólni. Sosem mert, és ez rosszabb volt, mintha leteremtette volna, ahogy a többi anyukát. Gréta utálta ezt a különleges bánásmódot, ahogy Rózsakőn kezelték. Rá akart ordítani az emberekre, hogy felejtsék már el a nevét. Persze egyszer sem tette meg, de azért a gondolattal jólesett eljátszani.
A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott, és a Volkswagen kereke meg-megcsúszott az úton, míg Gréta az iroda felé hajtott. Megkönnyebbült, amikor feltűnt előtte az ismerős, rózsaszínre mázolt épület. Bekanyarodott a parkolóba, és gondolatai a nagy csésze kávén jártak, amit első dolga lesz meginni… aztán a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes.
Odakapta a tekintetét. Egy nagykabátba öltözött alak lépett ki az autók közül behúzott nyakkal, körül sem nézve, és a Volkswagen elé lépett.

2.


Délután lett, mire végeztek a rendőrök a helyszíneléssel. Dorka, aki a kávézót takarította, kis híján hisztériás rohamot kapott, amikor meglátta a vérrel szennyezett bokszot, és kijelentette, hogy ő semmi pénzért nem megy a közelébe. A többi alkalmazott is csak az orrát húzta. Flóra inkább hazaküldött mindenkit, hogy ne kelljen a sopánkodásukat hallgatnia, és egyedül állt neki a kármentesítésnek.
Gumikesztyűvel és forró vízzel felszerelkezve lépett oda a bokszhoz, aztán percekig csak ácsorgott. Neki sem fűlött jobban a foga a dologhoz, mint Dorkának, pedig a rendőrök elvittek mindent, ami a holttest közelében volt. A padról a párnákat, az asztalról a kis tálcát a cukor- és a sószóróval, még a szalvétatartót és azt a csöpp vázát is, amibe előző nap rakta bele a piacról beszerzett jácintokat. De a padon és az asztalon így is csúf, vörösesbarna foltok éktelenkedtek. Flóra összeszedte magát, és nekilátott a sikálásnak.
Fél óra múlva kezdett kijönni a béketűréséből. Hiába súrolt-suvickolt, a foltok halványodtak ugyan, de nem akartak teljesen eltűnni. Türelmetlenül söpörte félre a haját izzadt homlokából, és azon gondolkozott, melyik tisztítószert próbálja még ki, amikor nyílt az ajtó.  
– Zárva vagyunk! – kiáltotta.
– Sebaj, úgysem kávézni jöttem – hallatszott egy hang, ami furán ismerősnek tűnt.
Flóra kilépett a bokszból és egy magas, vörös hajú, borostás fickóval találta szembe magát. Első pillanatban nem tudta hová tenni, aztán eszébe jutottak a gimis emlékek.
– Benjamin?
A férfi elvigyorodott, ugyanazzal a kamaszos vigyorral, mint annak idején.
– Nahát, Flóra!
Ben nyakigláb, folyton mosolygó fiú volt, amikor tizedikben az osztályukba érkezett. Egészen addig külföldön élt, és nem is lóghatott volna ki jobban a tipikus vidéki középiskolából, ennek ellenére jól boldogult.
– Hogy kerülsz ide?
– Mit csinálsz itt? – kérdezték egyszerre, aztán mindketten elnevették magukat.
– Kezdd te! – intett Ben előzékenyen, tökéletes magyarsággal. Ezek szerint az idegen kiejtés idővel kikopott a beszédéből. Már nem volt olyan cingár, mint régen, és a vonásai is markánsabbak lettek. Flóra pillantása sötétbarna bőrdzsekibe bújtatott széles vállára siklott, aztán a szivacsra nézett, amit még mindig a kezében szorongatott. A vörösesbarnára színeződött víz egyenesen a padlóra csöpögött belőle.
– Az apámat helyettesítem – döntött a legegyszerűbb válasz mellett. – Övé a kávézó.
– És mondd csak – húzta fel Ben a szemöldökét –, gyakran kell vért pucolnod a berendezési tárgyakról?
Flóra szíve kihagyott egy ütemet. Legszívesebben mindent elfelejtett volna, ami aznap reggel történt, beszélni pedig főleg nem akaródzott róla, de nem állhat itt kukán, mégis csak mondania kell valamit. Igyekezett lazán válaszolni, bár ez sosem volt az erőssége.
– Gyakrabban, mint szeretném – mormolta, mert végül is ez az egyetlen alkalom is több, mint amire valaha vágyott.
A férfi fura mód nem tett fel újabb kérdést, csak közelebb lépett a bokszhoz, és alaposan szemügyre vette a foltokat.
– Én a helyedben nem vesztegetném az időmet azokkal – biccentett az asztalon felsorakoztatott tisztítószer-arzenálra. – Ezen csak a csiszolás segíthet.
– Ennyire profi vagy a vérfoltok eltüntetésében?
– Nem hivatásszerűen, viszont pár évvel ezelőtt betársultam egy barátom kocsmájába. Ócska egy csehó volt, lepukkant törzsvendégekkel, a nézeteltérések gyakran végződtek verekedéssel. Ott a kelleténél kicsit több tapasztaltot szereztem ebben a témában.
– Szóval csiszolás – nézett Flóra savanyúan a padon éktelenkedő pacára.
– És festés.
– Remek… Akkor kereshetek egy szakit, aki hajlandó vasárnap dolgozni – morogta, és elkezdte visszapakolni a flakonokat a tisztítószeres dobozba. – Legkésőbb hétfőn muszáj kinyitnunk, és kétlem, hogy a vendégek szívesen kávéznának vérfoltos bútorokon üldögélve. – Felemelte a dobozt és elindult, hogy visszavigye a raktárba.
– Elfelejtkezel a katasztrófaturizmusról. – Ben felkapta a piszkos vízzel teli vödröt, és utánaindult. – Még az is lehet, hogy sorban fognak állni, hogy szelfizzenek a boksz előtt.
– Azt azért kétlem.
– Szeptember 11-e után csak úgy özönlöttek az emberek a Word Trade Centerhez, hogy megnézzék a pusztítást. Elég gusztustalan egy dolog, de hát így működik az emberi természet.
– Azért itt nem terrortámadás történt.
– Szerencsére! – biccentett Ben. – Hová öntsem a vizet?
– A vécébe, ott van hátul.
A férfi eltűnt az ajtó mögött, Flóra pedig elrakta a dobozt a takarítószeres szekrénybe, aztán lehúzta a kezéről a gumikesztyűt, és fintorogva a kukába pottyantotta. Még akkor is a kezét sikálta, amikor Ben visszajött.
– Végső esetben le is zárhatod a bokszot – mondta Ben, miközben visszamentek a kávézóba, és megálltak a pult mellett. – Csak elé kellene húzni valamit, mondjuk egy kisebb szekrényt. De van egy ismerősöm, aki talán tud neked segíteni. Amikor használt lakások felújításával foglalkoztam, sokszor kisegített az utolsó pillanatban, hogy kijavítson ezt-azt, még hétvégén is.
Flóra érdeklődve nézett a férfira. Lakásfelújítás és kocsma? Eléggé távol áll egymástól a kettő.
– Megadnád a számát? –  A pult mögé lépett és bekapcsolta a kávéfőzőt, amíg Ben a telefonszámot kereste. – Még nem is mondtad, miért jöttél – jegyezte meg.
A férfi egy jegyzetlapra firkantotta a számot, majd visszacsúsztatta a zsebébe a mobilját. Felült az egyik bárszékre, és lazán a pultra könyökölt.
– Természetesen a gyilkosság miatt.
Tehát azért nem kérdezősködött korábban, mert tud róla! Flóra ettől nyomban ideges lett. A rendőrök felhívták a figyelmét a várható médiaérdeklődésre, de eddig nem vette komolyan. Pedig arra külön felszólították, hogy ne mondjon semmit a riportereknek.
– Valamelyik újságnak dolgozol? – kérdezte bosszúsan.
Ben először homlokráncolva pillantott rá, mintha meglepte volna a kérdés, aztán lassan elmosolyodott.
– Félreértesz, nem sztorit akarok írni az ügyről. Magánnyomozó vagyok. Azért jöttem, hátha szükséged van a segítségemre.
Ezúttal Flórán volt a sor, hogy meghökkenjen.
– Magánnyomozó vagy? – ismételte papagáj módjára.
– Igen, két éve nyitottam meg az irodámat.
Flóra automatikusan bólintott, de közben el sem tudta képzelni, hogyan passzol össze a magánhekuskodás a kocsmával és az ingatlanokkal. És ez az egész azzal a Bennel, akit régről ismert. A gimis Ben leginkább a lányok hajkurászásával töltötte az idejét, de ehhez képest meglepően jó jegyeket szerzett. Matekból az egyik legjobb volt az osztályban, és persze angolból is, bár ez senkit sem lepett meg. Az sem, hogy előszeretettel korrepetálta angolból a csajokat, aztán a különórák átcsaptak valami teljesen másba – már ha hinni lehetett a pletykáknak, mert Flórának eszébe sem jutott közel kerülni egy Benhez hasonló nőcsábászhoz. Akkor még volt esze. Bezzeg néhány évvel később már nem sikerült ilyen okosnak lennie.
Elhessegette az emlékeket, kávét töltött két pohárba, és a férfi elé rakta az egyiket.
– Miért gondolod, hogy magánnyomozó segítségére lenne szükségem? – tudakolta, a pultra tolva a cukortartót is.
Ben három púpozott kanál cukrot tett a kávéjába, és nagyot kortyolt belőle.
– Azt hittem, ez egyértelmű. Egy hulla ücsörgött a kávézótokban.
– Igen, ezt jó ideig nem fogom tudni kiverni a fejemből.
A férfi méricskélő pillantást vetett rá a pohara felett, csak utána esett le neki a tantusz.
– Bakker, te találtad meg a holttestet, ugye? Én meg itt idiótán humorizálok… Azért rendben vagy?
Igazából Flóra maga sem tudta biztosan. Reggel óta annyi dolga akadt, annyi minden volt, ami miatt aggódnia kellett, hogy erre nem is gondolt. Eddig fel sem fogta igazán, mi történt. Talált egy hullát, basszus! Jeges borzongás futott végig a gerince mentén, a torkát kesernyés íz fojtogatta. Pár falat kekszen kívül aznap semmit sem evett, és ennek most kifejezetten örült. Elég ciki lenne Ben előtt kitaccsolni.
– Rendben vagyok – válaszolta végül nagyot nyelve. – Csak az zavar, hogy az apám egy napja bízta rám a kávézót, én meg azonnal ilyen zűrbe keveredek.
– Nem hiszem, hogy magadat kéne okolnod. Végül is nem te szúrtad le azt a fickót – vigasztalta Ben.
– Nem, tényleg nem. – Flóra az őrült helyzet ellenére elmosolyodott. – De bárki is volt, igazán választhatott volna egy másik időpontot, vagy egy másik helyet. Sok problémától megkímélt volna.
– Nem is vagy kíváncsi, mi történt?
– Dehogynem! Végül is én találtam rá a szerencsétlenre. De eszemben sincs beleavatkozni a rendőrség munkájába. Ők majd szépen kiderítik, ki ölte meg, én pedig megtudom a hírekből.
Ben felhajtotta a maradék kávéját és leugrott a bárszékről.
– Ugye sejted, hogy ez nem szokott ilyen egyszerűen menni? – jegyezte meg.
– Kedves tőled, hogy felajánlottad a segítségedet, Ben, de hagyjuk, hogy a rendőrség tegye a dolgát!
– Azért itt hagyom a névjegyemet. Hívj, ha meggondolod magad! – Ben komótos léptekkel elindult a kijárat felé, de az ajtónál visszafordult. Elvigyorodott, közben sötétkék szeme ugyanolyan játékosan csillogott, mint annak idején a gimiben. – Bárhogy is döntesz, remélem, még találkozunk – mondta, majd kilépett az utcára.
Flóra elrakta a névjegykártyát a táskájába, de csak a közös iskolásévek emlékére, igazából nem akart újra találkozni a férfival – se a nyomozás miatt, se magánügyben. Liza biztos jól leszidná, hogy elszalasztja a lehetőséget. A válása óta folyton azt mondogatta, hogy ismerkednie kellene, de Flóra el sem tudta képzelni, hogy közel engedjen magához valakit. Egy ilyen a legyet is röptében pasit, mint Ben, főleg nem. Túlságosan hasonlított a volt férjéhez, és Flóra annak idején megfogadta, hogy nem követi el újra ugyanazt a hibát.
Felsóhajtott, és a félhomályba burkolózó bokszra pillantott. A pult feletti lámpa fénye fura, torz képet rajzolt a csupasz, vérfoltos asztalra, mintha még mindig ülne valaki a padon, és ő maga nem, csak az árnyéka látszódna. Flórát kirázta a hideg, gyorsan elkapta a tekintetét. Úgy döntött, az lesz a legjobb, ha hazamegy.


MEGRENDELHETŐ:

INGYENESEN LETÖLTHETŐ KIEGÉSZÍTŐ NOVELLÁK:

Ha mást is olvasnál tőlem, ajánlom a további regényeimet:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések