Alexander gyakran járt Kate házában, most
mégis furcsa volt megállni a fehérre festett fakerítés előtt, és belépni a
kapun. Felment a keskeny lépcsőfokokon, amik a bejárati ajtóhoz vezettek, és
megtorpant. Máskor simán besétált volna, de úgy érezte, ezúttal illik kopognia. Néhány másodperc múlva Kate jelent meg az ajtóban.
– Alexander, miért nem jöttél be? – kérdezte meglepetten, aztán egy hosszú pillanatig az arcát fürkészte, majd a homloka mély ráncokba szaladt. – Mi történt? – kérdezte jóval halkabban.
Fanny halovány mosolyt erőltetett az arcára, és belépett a kávézóba. Odabent édes süteményillat fogadta, ami mindig megnyugtatta, most azonban ez sem tudta teljesen csillapítani a feszültségét. Arra az asztalra nézett, ahol Ariana ült. A lány összeráncolt homlokkal jegyzetelt a füzetébe, előtte legalább három tankönyv állt nyitva, és ugyanolyan buzgómócsingnak látszott, mint amilyen ő is volt diákkorában. Fanny mosolya ettől azonnal kiszélesedett. Ariana tőle örökölte a szorgalmát. A makacsságát, a hallgatagságát és a tehetségét a küzdősportokhoz meg az apjától. Csak egyetlen másodpercre pillantott fel rá, gyors mosolyra húzta a száját, majd fordult is vissza a könyveihez.
– Az a rohadt gesztenyefa! – dörmögte
Alexander a nappali ablaka előtt szobrozva.
Hiába próbált átlesni a levelek és az ágak között, azok túl sűrűek voltak, nem látott semmit. Már rég ki kellett volna vágnia, de Fanny nem engedte, hogy hozzányúljon. Azt mondta, az emlékek miatt. Alexander fel nem foghatta, miért akar emlékezni arra, hogy tizenöt évvel ezelőtt valaki épp a gesztenyefán felmászva lesett rá. Ő legszívesebben elfelejtett volna mindent, ami azon a nyáron történt. A kukkolót, a fenyegetéseket, a gyilkosságokat, a halálos veszélyt. Ám több, mint másfél évtized sem volt elég erre. Néha még mindig arról álmodott, hogy ott vannak azon az átkozott tanyán, és a gyilkos ráfogja a pisztolyt Fannyra...
Említettem, hogy decemberben elkészültem a Rózsakői rejtélyek sorozatom második részével. Vagyis a kézirat első verziójával, mert nyilván ilyenkor még javítani kell rajta sok mindent. A szerkesztőm elolvasta a teljes regényt, és javasolt egy nagyobb és pár kisebb változtatást. Ez egyébként a szerkesztés első köre, amit fejlesztő szerkesztésnek hívunk. Ilyenkor jó mélyre ásunk, a történet felépítését, logikáját, a szereplők motivációját, a háttér hitelességét nézzük első sorban. Szerencsére a Csontvázak a szekrényben esetében a nagyobb hiba is olyan, amit elég könnyen meg tudunk oldani, nem szükséges hozzá nagyobb átírás. A kisebb hibák pedig pár mondattal orvosolhatóak. Szóval fellélegezhetek, hogy nem sikerült olyan csapnivalóan a kézirat első verziója. :)
Karen Rose azon kevés írók egyike, aki bármit is ír, én olvasni fogom. Romantikus krimi (romantic suspense) zsánerben alkot. 2003-ban jelent meg az első regénye (Don't tell), amit azóta huszonhárom másik regény és két novella követett. A könyvei önállóan is olvashatóak, hisz a nyomozás főszála mindegyik végén lezárul, ám sorozatokba is tartoznak, az alapján, hogy melyik városban játszódik a cselekmény. Jellemző a történetekre, hogy a nyomozók ellátogatnak másik városokba, így a karaktereken keresztül az egyes sorozatok is összefüggnek. Illetve az írónő a következő részek főszereplőit a korábban megjelent regények mellékszereplői közül válogatja ki.
Már néhány napja 2021-et írunk, így épp itt az ideje terveket szövögetni az új évre. Igaz, hogy nem vagyok az az előre tervezős típus, nem szoktak újévi fogadalmaim lenni, se listám arról, hogy miket szeretnék megcsinálni a következő évben, de a könyvmegjelenésekkel ezúttal kivételt teszek. Megosztom veletek, hogy mi várható tőlem 2021-ben.
