Hegek 3. rész


– Helló, Tristan – jelent meg aznap este Louise az irodájában, két zacskóval a kezében.
– Azt hittem, már hazamentél – morogta Tristan.
– Aztán visszajöttem, mert volt egy olyan gyanúm, hogy nem fogsz semmit enni, ha nem hozok neked kaját. – A nő odadobta neki az egyik zacskót, majd levetette magát az iroda másik székére, és beleharapott a saját szendvicsébe. Tristan tudta, hogy mozzarellás, Louise mindig olyat evett.
– Nem kell kaját hoznod nekem – jegyezte meg.
– Tudom, hogy nem kell, de attól még megeheted.
Tristannek nem volt ugyan semmi étvágya, de azért kibontotta a szendvicset, és beleharapott. Sonkás volt, a kedvence. Észre sem vette, és már el is tüntette az egészet.
– Így már sokkal jobb, nem? – vigyorgott rá Louise. Göndör, barna hajából kiszabadult néhány fürt, barna szeme ragyogott. Most nem annak a buzgómócsing nyomozónőnek tűnt, mint egyébként, Tristan az ilyen pillanatokban érteni vélte, miért akar összejönni vele az összes többi zsaru. Máskor csak szimplán idegesítette a nő.
Louise felpattant a székről, beledobta a szendvicses zacskókat a kukába, aztán odajött mellé.
– Mit nézel? Segítsek? – Újra idegesítően serény önmaga volt, és ugyan Tristan jobban szerette azt, amikor elosztották egymás közt a munkát, és mindenki végezte a saját részét, ezúttal megvonta a vállát.
– Miért ne? – Arrébb húzódott a székével, hogy a nő is odaférjen, aztán a képernyőre mutatott. – Larysa iskolájának az évkönyvét nézem. Az egyik osztálytársa kibökte, hogy Larysa ugyan egyedül indult el hazafelé, de aztán látta, hogy csatlakozott hozzá egy fiú. Vörös, hosszú hajú.
– Ez legalább elég egyedinek hangzik.
– Sajnos olyan egyedinek, hogy eddig még egyetlen képen sem láttam. Az is lehet, hogy nem ugyanabba az iskolába járnak, de muszáj kizárnom.
– Oké, tied a bal oldal, enyém a jobb, úgy gyorsabban végzünk – indítványozta a nő, miközben odahúzta mellé a másik széket, Tristan pedig rábólintott a javaslatra.
Percekig némán nézték a monitoron feltűnő képeket anélkül, hogy találtak volna valamit, aztán egyszer csak Louise felkiáltott.
– Nézd! – mutatott egy képre, ami valamilyen bulin készülhetett. A tornaterem volt a helyszín, legalábbis a háttérben látszott pár bordásfal, és előttük egy színpad állt. A színpadon pedig az egyik gitárosnak hosszú, vörös haja volt... Idősebbnek tűnt a táncoló kamaszoknál, húsz körül lehetett.
– Nem hiszem, hogy az iskolába jár – dörmögte Tristan az orra alatt. – Larysa a buliban ismerhette meg.
A képaláírásból kiderült, hogy a karácsonyi bulin készült a fotó, így pedig Tristan már könnyedén meg tudta keresni az iskola honlapján, hogy melyik zenekar játszott akkor, majd onnan már könnyedén átnavigált a banda oldalára.
– Wildcats? – olvasta fel hangosan Louise a honlap tetején virító narancssárga betűkkel írt nevet. – Milyen hülye név ez egy csupa fiúból álló bandának...
– Az a lényeg, hogy megvan. Meg a vöröske neve is. Mi lenne, ha meglátogatnánk?
Fél óra múlva már ott is álltak egy kissé lepusztult ház előtt, ahol Leon Murphy, a gitáros lakott. Az épület aljában egy éjjel-nappali működött. Időközben besötétedett, mögöttük az úton kivilágított autók húztak el egymás után, egy közeli kocsmából zene szűrődött ki, az énekhez egy részeg hang is csatlakozott inkább kevesebb, mint több sikerrel.
– Elég lehangoló környék – jegyezte meg Louise.
– Igen, viszont pár utcányira van innen a temető. Arra tippelek, hogy Larysa a halála előtti három hetet itt töltötte. Már csak az a kérdés, mit keresett a temetőben, és hogy Leon is ott volt-e vele. Gyere, kérdezzük meg!
Tristan lehúzta a dzsekije cipzárját, hogy könnyebben hozzáférjen a pisztolyához. Látta, hogy mellette Louise ugyanígy tesz. Nem kellett felcsengetniük, mert épp egy zöldre festett hajú fickó és a barátnője léptek ki az épületből, ők pedig besurrantak mögöttük. Felmentek a második emeletre, a folyosó végén volt Leon lakása. Tristan becsengetett.
Sokáig nem történt semmi, Tristan arra gondolt, hogy a fiú talán nincs is otthon. Azért még egyszer csengetett, mire kicsapódott az ajtó.
– Mi van már?! – bömbölte Leon Murphy, aki olyan részeg volt, hogy az ajtófélfában kellett megkapaszkodnia, nehogy elessen. Vörös haja gyűrött, fekete pólójára lógott, és nem csak piától, hanem izzadtságtól is bűzlött.
– Larysa Woodham halála ügyében nyomozunk – mondta Tristan a fiúnak, és bízott benne, hogy el is jutnak a tudatáig a szavak. – Fel kell tennünk neked néhány kérdést.
Leon üres szemmel nézett rá.
– Minek?
– Mert azt feltételezzük, hogy Larysa itt tartózkodott nálad a halála előtt.
Leon tovább bámult rá, mintha fel sem fogta volna, amit hallott, és valószínűleg ez volt az, ami ellankasztotta Tristan figyelmét. Azt hitte, a fiú alig áll a lábán, eszébe sem volt, hogy vigyáznia kéne vele. De Leon vagy színlelte a részegséget, vagy villámgyorsan kijózanodott, mert olyan hirtelen rugaszkodott el az ajtófélfától, mint egy startoló futó.
Megragadta Louise-t, keményen a falhoz lökte, aztán kihasználva a szabadon maradt helyet az ajtó előtt, eliramodott.
– Jól vagy? – kérdezte Tristan Louise-tól.
– Semmi bajom, menj! – nyögte a nő, Tristan pedig már rohant is Leon után.
Leszáguldott a lépcsőn. Leon akkor lökte ki a bejárati ajtót, amikor ő is leért a földszintre. Tristan utána vetette magát, közben előhúzta a pisztolyát.
– Állj meg! – kiáltotta a fiúnak, de az rá se bagózott, hanem tovább futott az utcán. – A francba! – morogta Tristan, és utána eredt.
A kocsma előtt sikerült utolérnie. Elrugaszkodott, és magával sodorta Leont is, mindketten a földön landoltak. Tristan a fiú hátába nyomta a pisztolyt, és a fülébe sziszegte.
– Ne mozdulj, vagy nagyon rosszul jársz. – Előhalászta a bilincset, rátette a sűrűn szitkozódó Leon csuklójára, aztán felrángatta a földről.
Mire visszataszigálta a fiút a házhoz, Louise már ott várt rájuk.
– Rácsesztél, fiacskám – közölte a nő Leonnal, és az éjjel-nappali előtti térfigyelő kamerára mutatott. – Fogadok, hogy azon rajta lesz, hogy Larysa itt járt.
– Tényleg itt volt, oké? De nem bántottam! – kiáltotta Leon eltorzult arccal. – Szerettem, baszd meg!
– Ez majd kiderül.
Tristan odaterelte a mostanra újra teljesen magába zuhant Leont a Vauxhallhoz, és beültette a hátsó ülésre. Épp be akart szállni ő is, amikor megszólalt a mobilja.
– Igen? – mordult bele Tristan a telefonba.
– Hé, Hunter – szólalt meg a patológus szinte vidáman. – Tényleg igazam volt. Nem lehetett öngyilkosság. A lányt ugyanis úgy benyugtatózták, hogy teljesen ki lehetett dőlve. Tuti, hogy nem tudta felvágni egyedül az ereit.


Tristan kalandjai tovább folytatódnak a Felföldi rejtélyek sorozatban :)


Olvasd el a másik főszereplő, Lottie előzménynovelláját is!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések