Hegek 4. rész

 

A szombat mindig a családi ebédeké volt, Tristan pedig Anne halála óta különösen ügyelt rá, hogy mindig ott legyen, nem mintha a szülei sokra mentek volna a jelenlétével. Nem tudott csevegni, nem tudta jobb kedvre deríteni az embereket a jelenlétével, így Anne nélkül az ebéd átváltozott valamiféle groteszk némajátékká.
– Min dolgozol épp? – kérdezte az apja. Valószínűleg csak azért, hogy megtörje a csendet. Tristan legalábbis kételkedett benne, hogy a szülei valóban kíváncsiak lennének a nyomozásaira. Sosem örültek, hogy ezt a foglalkozást választotta.
Lenyelte a falatot, ivott egy korty vizet, és csak utána válaszolt.
– Egy tizenhét éves lány elszökött, és végül holtan találtuk meg. Valószínűleg a barátja ölte meg, akihez elszökött – mondta, kihagyva a részleteket.
Egyelőre Leon Murphy nem ismerte be Larysa megölését, csak annyit, hogy a lány nála lakott. Igazából beszélni se nagyon volt hajlandó, pedig Tristan az elmúlt másfél napban mást sem csinált, mint próbálta szóra bírni, de teljesen sikertelenül. És hiába kutatták át a helyszínelők a fiú lakását, nem találtak nála abból a nyugtatóból, amivel Larysát elkábították, de még a temető környékén lakóknak is hiába mutogatták Leon fényképét, senki sem ismerte fel. Patthelyzetbe kerültek. Persze bármikor megvádolhatták volna Leont hatósági személy elleni erőszakkal a kis akciója miatt, de a gyilkosságot egyelőre nem tudták rábizonyítani, ez pedig csak tovább növelte Tristan frusztráltságát.
– Szegény kislány – mormolta az anyja. Letette az evőeszközeit a tányérja mellé, és mintha a szemében könnyek csillogtak volna. Tristan azonnal megbánta, hogy bármit is mondott.
– Az a lényeg, hogy Tristan elkapta a tettest, Lily – szólalt meg az apja csitítóan. Az anyja nem felelt, csak felállt az asztaltól.
– Hozom a desszertet.
Kiment a konyhába. A válla előreesett, a léptei tétovák voltak, alig emlékeztetett arra az energikus nőre, aki soha egy pillanatra sem állt meg, akinek mindig csinálnia kellett valamit, mert akkor érezte igazán elemében magát. Tristan torkát marta a keserűség.
– Ne is törődj vele, ma nincs jó formában – mondta az apja halkan, Tristan tekintete rávillant. Az apja jobban viselte a helyzetet, vagy csak úgy tett, mintha jobban viselné. Tristan az utóbbira tippelt. Végül is, ő maga is ezt csinálta. Tettette, hogy minden rendben, közben pedig már alig aludt. Nem tudott szabadulni attól a naptól, amikor rátalált Anne holttestére. Bár így legalább a szüleinek nem kellett szembesülniük azzal a látvánnyal. És így Anne búcsúlevelétől is meg tudta kímélni őket.
Nem volt büszke arra, amit tett. Egyszerűen zsebre vágta a levelet, mielőtt a mentőket és a rendőrséget kihívta volna. Rendőrként szembeköpte ezzel magát, de újra ugyanezt tette volna. Nem akarta, hogy a szülei még inkább magukat hibáztassák. Mert azt tették volna, ha elolvassák a levelet, a fenébe is, voltak pillanatok, amikor még Tristan is hibáztatta őket. Az anyját azért, mert állandóan azt mondogatta, mennyire vágyik egy unokára. Az apját pedig azért, mert folyton Samet, Anne férjét dicsérte. Saját magát pedig amiatt, hogy nyomozó létére észre sem vette, hogy valami nincs rendben a nővérével. Ezt sohasem fogja megbocsátani magának. És ahányszor eljött a szüleihez, mindig egyre élesebben vésődött belé a bűntudat.
Alig várta, hogy véget érjen az ebéd. Utána egyenesen a kapitányságra ment. Azt tervezte, hogy tesz egy újabb próbát Leonnal, de amikor megérkezett, Julya Woodham várt rá. Tristan először azt hitte, kísértetet lát, Julya első pillantásra annyira hasonlított Larysára. Ugyanaz a hosszú, szőke haj, ugyanaz a nyúlánk alak. Közelebbről viszont látszott, hogy Julya vonásai élesebbek, kicsit talán durvábbak is, a szeme sem olyan élénkkék, mint a húgáé. Mintha ő lenne a tökéletes baba nem egészen kifogástalan prototípusa.
– Miben segíthetek, Miss Woodham? – kísérte Tristan a lányt az irodájába, aztán hellyel kínálta.
– Köszönöm – felelte Julya kicsit reszelős hangon. Néhány másodpercig némán bámult Tristanra, csak utána szólalt meg. – Én... azt hiszem, nagy hibát követtem el.
Lesütötte a szemét, Tristan pedig a homlokát ráncolva nézte, ahogy a lány arca eltűnik a szőke hajfüggöny mögött.
– Hogy érti ezt?
– Nem mondtam el valamit maguknak...
– Akkor javítsa ki a hibáját, és mondja el most.
– Larysa felhívott, múlt kedden – motyogta Julya az asztal lapjának.
Tristen keze ökölbe szorult. A patológus szerint Larysa szerdán halt meg, ha Julya időben szól a hívásról, talán megtalálták volna a lányt, és még mindig élne. Tristannek igyekeznie kellett, hogy ne csörgedezzen át a testében keringő harag a hangjába.
– Miért nem mondta korábban?
– Larysa megkért, hogy ne szóljak senkinek.
– És mit mondott magának?
Julya felemelte a fejét, így már látszott az arca, ami hófehér volt, kék szeme fénylett, mintha bármelyik pillanatban sírva fakadhatna, a szája széle pedig remegett.
– Azt, hogy el akar jönni Leontól, mert nem olyan, mint... mint ahogy elképzelte.
– Tehát tudta, hogy a húga Leon Murphynél volt.
– Igen, de Larysa csak a keresztnevét árulta el, azt nem, hogy hol laknak. Még annyit mondott, hogy Leon sokat iszik, meg füvezik. Azt ígérte, hogy pár nap múlva hazajön. De nem jött. Azt hittem, meggondolta magát. Gyakran meg szokta gondolni magát, sokszor olyan hebehurgya... hebehurgya volt, de anyám mindig elnézte neki. – Julya élesen beszívta a levegőt. – De nyomozó, ha tudtam volna, hogy Leon bántani fogja, szóltam volna maguknak! Tényleg szóltam volna, higgye el!
Julya úgy nézett rá, mintha feloldozást várna, Tristan azonban nem tudta ezt megadni neki. De talán ezzel az információval végre sikerül megoldania Leon Murphy nyelvét.


Tristan kalandjai tovább folytatódnak a Felföldi rejtélyek sorozatban :)


Olvasd el a másik főszereplő, Lottie előzménynovelláját is!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések