Hegek 6. rész


Olga Woodham olyan hálásan fogadta, amikor elment hozzá, hogy Tristan torkát elöntötte a keserűség. A nőnek nem kéne hálásnak lennie, hisz nem tudták megmenteni a lányát. Pedig ez lenne a cél, nem?
Ismét a nappaliban ültek le, Tristan pedig elmondott mindent, amit megtudtak. Ha mást nem is, lezárást legalább adhat a nőnek. Míg beszélt, a tekintete újra és újra a fekete zongorára siklott.
– Laryé volt – mondta elmerengve Olga. – Még az apjától kapta kislány korában, és az első pillanattól kezdve imádta. Tudja, nyomozó, Lary folyton csapongott, de a zongorázás mellett mindig kitartott, és volt is hozzá érzéke. Olyan gyönyörűen játszott! Amióta elszökött, folyton ez jár a fejemben. Talán hagynom kellett volna neki, hogy zenéljen, ahogy ő akarta.
Tristan visszakapta a pillantását a nőre.
– Larysa zenélni akart?
– Igen. Azt tervezte, hogy a középiskola után elmegy bárzongoristának, vagy egy hajóra zenélni, de én nem támogattam... Valami normális munkát akartam neki.
Ez zavarbaejtően összecsengett azzal, amit Leon mondott, és Tristan korábbi apró megingása kezdett bizonytalansággá szélesedni. Mi van, ha a fiú a többi dologban sem hazudott?
– Azt akarta, hogy Larysa titkárnő legyen? – kérdezte a nőtől, aki bólintott.
– Tudja, én nagy szegénységből jöttem, és a gyerekkori nélkülözés emléke megmarad. Azt akartam, hogy a lányaim soha ne tapasztalják meg ezt. Titkárnőre mindig, mindenhol szükség lesz, azzal Lary bárhol el tudott volna helyezkedni. Ugyanúgy, ahogy ápolónőre is. Julya, a másik lányom ápolónő lett. Ő mindig is józanabbul gondolkodott, mint a húga, mégis Laryban volt valami, ami mindig meglágyította a szívemet.
Tristan bizonytalansága ijesztő gyanúvá kezdett formálódni.
– Hol dolgozik a lánya, Mrs. Woodham?
– A St. Thomasban. Valami gond van? – futott ráncokba Olga homloka.
– Nem, semmi – kényszerített mosolyt Tristan az arcára, aztán sietve elköszönt. 
Egyenesen a kórházba hajtott, közben győzködte magát, hogy talán nincs is igaza, talán csak az ingatta meg, hogy Leon Murphy olyan őszintének tűnik. Pedig tapasztalatból tudta, hogy rengeteg gyilkos hazudik nagyon jól. Olga Woodham kedvéért remélte, hogy ezúttal is ez a helyzet. De az ösztöne mást súgott.
A St. Thomasban először azt tudakolta meg, hogy Julya Woodham dolgozott-e előző szerdán. Amikor kiderült, hogy szabadnapos volt, Tristan tudta, hogy nem tévedett. Már csak utána kell nézni, hogy eltűnt-e a kórházból az a típusú altató, amit Larysa testében találtak. Tristan biztosra vette, hogy igen.
Nehéz szívvel ment fel a kardiológiára, ahol Julya dolgozott. Amikor a nő meglátta, az arcára volt írva, hogy tudja. Tudja, hogy rájött mindenre. De nem próbált elmenekülni, lassú léptekkel jött oda hozzá.
– Miért csinálta, Julya? – szólalt meg Tristan, mire a nő tekintetében lángoló düh villant.
– Hogy miért? – köpte a szavakat. – Mert mindegy, mennyi hülyeséget csinált, mindegy mennyire leszart mindenkit maga körül, akkor is Larysa volt a kedvenc. Az anyám és az apám is imádta. Tudja, milyen az, amikor azt érzi, már egészen kisgyerekkorától kezdve, hogy a szülei kevésbé szeretik? Hogy bármit is tesz, bármilyen jól is tanul, az mindig másodlagos? Szétcseszi az ember lelkét...
– Tényleg felhívta Larysa múlt kedden?
– Fel. Azért, hogy pénzt kérjen... Tudta, hogy anyám ki van borulva, amiért elszökött, de őt csak az érdekelte, hogy legyen pénze demót forgatni a semmirekellő barátjával. És tudja, mi a legrosszabb? Ha elmondtam volna ezt az anyámnak, ő akkor is talált volna valami mentséget Larysának. Mindig talált. – Julya hirtelen elhallgatott, a válla megereszkedett, és hirtelen jóval fiatalabbnak tűnt a koránál, csupán egy kislánynak. – Azt hittem, ha megölöm, végre én leszek az első. De az elmúlt napokban rájöttem, hogy még mindig csak második vagyok. Csak ezúttal egy szellem előz be. – Torz mosolyra húzta a száját. – Gondolom, most letartóztat.
– Igen – bólintott Tristan, de közben nem tudott nem szánalmat érezni a nő iránt.
Mire este lett, összeállt a kép. Julya nem taktikázott, elmondott mindent. Azt hazudta Larysának, hogy visz neki pénzt. A temetőnél beszéltek meg találkozót, és hátramentek arra a félreeső részre, ahol Larysa testét megtalálták. Julya vitt magával két elviteles kávét, és az egyikbe beletette a nyugtatót, aztán csak meg kellett várnia, hogy hasson, majd felvágta a húga ereit. Azt állította, hogy nem bírta végignézni, amíg elvérzik, egyszerűen csak otthagyta. Minden apró részlet kiderült, de Tristan mégsem érzett semmiféle elégedettséget.
Az irodájában ült, és bár a jelentését kellett volna írnia, kibámult az ablakon, és nézte London kivilágított utcáit, ahol talán már a következő gyilkos les az áldozatára, közben pedig olyan elcsigázottnak érezte magát, mintha egy véget nem érő spirálon hajtana körbe és körbe, egyre nagyobb sebességgel.
– Gondoltam, hogy még bent vagy – dugta be Louise a fejét az ajtón. – Megünnepelhetnénk, hogy megoldódott az ügy.
Tristan a nőre bámult, és nem is igyekezett elrejteni a dühét.
– Mi a francot akarsz ünnepelni? Egy asszony két lányát is elvesztette. Az egyik meghalt, a másik meg jó sokáig börtönben lesz. Ezen rohadtul nincs semmi ünnepelnivaló.
Louise nem sértődött meg, csupán a homloka szaladt komor ráncokba.
– Túlságosan belevonódsz, Tristan. Ez nem egészséges.
– Te pedig túlságosan közömbös vagy. Az meg nem emberi.
Louise úgy hátrahőkölt, mintha pofon vágta volna. Tristan azt hitte, a nő rácsapja az ajtót, és elmegy. Igazából épp ezt akarta. Egyedül akart lenni, nem ünnepelni. A nő azonban nem mozdult az ajtóból, sőt beljebb jött.
– Azt hiszed, engem nem érdekelnek az áldozatok? – kérdezte olyan hűvös hangon, amilyenen Tristan még sosem hallotta beszélni. Louise hirtelen megmarkolta a pólóját, és felhúzta. – Látod ezt? – Lapos hasára, egészen jobb oldalt egy rózsaszínű virág volt tetoválva, de így is látszott a középen lévő, golyó ütötte sebhely. – Egy Larysánál is fiatalabb lányt próbáltam megmenteni a bekattant mostohaapjától, de a fickó ránk lőtt. A lány... Rose, ott halt meg a kezeim között... – Louise szavai megteltek fájdalommal. – Azért tetováltattam magamra a rózsát, hogy emlékezzek Rose-ra, és arra, hogy nem mindig sikerül mindenkit megmenti. És talán tényleg igyekszem elhatárolni magam az áldozatok szenvedéseitől, de csak azért, mert így leszek képes arra, hogy újra és újra megpróbáljam megmenteni őket.
Tristan nehezen tudta elszakítani a pillantását a nő porcelánszín bőrétől, és amikor újra Louise szemébe nézett, hirtelen nagyon elszégyellte magát.
– Sajnálom – mormolta.
– Nem kell sajnálni, csak ne felejtsd el, hogy nem csak neked vannak hegeid, amik még nem gyógyultak be – mondta Louise szigorúan. – És felfogtam, hogy ünnepelni nem akarsz, de attól még ehetnénk valamit, mert muszáj néha szünetet tartani, ha nem akarsz bekattanni.
Tristan először nemet akart mondani, persze ezúttal udvariasabban, de azon kapta magát, hogy bólint.
– Mi lenne, ha evés előtt tennénk egy kitérőt? – kérdezte a nőtől, amikor már lent sétáltak az utcán.
– De ugye nem munka? – pillantott rá Louise gyanakodva.
– Nem az. – Tristan a közeli tetoválószalonra mutatott.
A nő elmosolyodott, és bólintott, Tristan pedig arra gondolt, hogy Anne, aki világ életében utálta a tetoválásokat, és mindig le akarta beszélni mindegyikről, most biztos nem tudja eldönteni a túlvilágon, hogy dühöngjön vagy meghatódjon, amiért magára akarja varratni a nevét. Valószínűleg egyszerre üvöltözne és bőgne, aztán pedig megölelné. Tristan elvigyorodott, ahogy elképzelte a jelenetet, és hirtelen egy kicsivel könnyebbnek érezte a vállára nehezedő súlyokat.

VÉGE

Tristan kalandjai tovább folytatódnak a Felföldi rejtélyek sorozatban :)


Olvasd el a másik főszereplő, Lottie előzménynovelláját is!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések