Gyilkosság a krimifesztiválon 1.

Montrose, Skócia
Április 20., szerda, 19:45

A Sharky’s dugig volt vendégekkel. Az összes vörösesbarnára pácolt bokszban és asztalnál ültek, de még az összevissza karistolt bárpultnál is könyököltek páran. Lottie elfintorodott. Épp azért jött minden este ebbe az eldugott, kissé ütött-kopott kocsmába a golfpálya mögé, hogy elszabaduljon az emberek elől, de úgy tűnt, aznap nincs szerencséje. Azért odafurakodott a pulthoz, és intett George-nak. A kocsmáros azóta dolgozott itt, mióta Lottie az eszét tudta. Nagydarab volt, mint egy medve, és majdnem olyan szőrös is. Csak rá kellett mordulnia a részeg bajkeverőkre, és azok rögtön eltűntek a kocsmából, Lottie azonban gyerekkora óta ismerte, és átlátott a kemény felszínen.
– Hé, kislány! – George lecsapott két korsó sört a pult végénél várakozó öltönyös férfiak elé, nem törődve a durva kiszolgálás miatti grimaszolásukkal, aztán odacammogott hozzá. – Azt hittem, ma már el se jössz.
– De, csak sok volt a munka.
– A motelben vagy az újságnál?
– Mindkettő. – Lottie felsóhajtott, és arra gondolt, mennyire ironikus is ez. Tizennyolc évesen épp azért menekült el Montrose-ból, mert túl csendesnek, túl nyugodtnak találta, most meg, amikor pezseg itt az élet, hiányolja a korábbi álmos kisvárosi hangulatot. Az anyja erre azt mondaná, hogy semmi sem jó neki, és talán igaza is lenne.
– Ja, marha sok a turista – biccentett George –, pedig ez csak egy könyves találkozó.
– Krimifesztivál – javította ki Lottie, amire a férfi csak legyintett.
– A tököm se jegyzi meg a nevét, annyi a fesztivál manapság. De az üzletnek legalább jót tesz. Ezek a krimirajongók meglepően sokat vedelnek. – A pulthoz legközelebb álló asztal felé intett, ahol az öt főből álló, hangosan vigadó társaság között egy halom üres sörös- és whiskyspohár állt, na meg könyvek egy nagy kupacban.
A legfelső piros borítósat Lottie azonnal felismerte, csak néhány nappal korábban fejezte be. Maga sem tudta, miért épp krimiket olvas az álmatlan éjszakáin, amikor néhány hónapja még a saját élete is egy merő krimi volt. Talán azért, mert meg-nyugtatta a tudat, hogy ezúttal a bűntények kizárólag a könyvek lapjain történnek.
– Épp ma készítettem interjút az egyik kritikussal – mesélte George-nak, leginkább azért, hogy elterelje a figyelmét saját problémáiról. – Az a fickó sem volt már szomjas. Meg túl kedves sem…
Lottie-ban azonnal felparázslott a harag, amikor eszébe jutott, ahogy Trevor Blackwood az interjú kellős közepén elővette a mobilját, kikereste rajta a korábbi cikkeit, aztán elkezdte kritizálni őket. Mindezt csak tovább tetézte, hogy a szomszéd asztalnál ülő fickó nem is tett úgy, mintha semmit sem hallana a megszégyenítésből, hanem folyton feléjük lesett, kíváncsian arra, mi fog kisülni a kínos helyzetből. Abban a pillanatban Lottie legszívesebben megfojtotta volna Blackwoodot a halványlila nyakkendőjével, amit a pasas nyilván nagyon kifinomultnak hitt, pedig csak simán borzalmas volt, de végül visszafogta magát. Főleg mivel Blackwood a motelben lakott, ezért Lottie-nak a hét végéig el kellett viselnie. És még csak szerda volt…
A krimifesztivál jót tett a családi motelnek, az összes szobát kibérelték. A Montrose-i Hírnök is fellendült így, hogy Lottie a fesztiválnak hála változatosabb cikkeket tudott írni. Igazából örülnie kellene. A Hírnöknél szabad kezet kapott a tulajdonos házaspártól, akik nem igazán értettek a lapkiadáshoz, csupán befektetésnek vették meg az újságot. Lottie arról írt, amiről akart, nem kellett tepernie a témákért, mint Edinburghben. Ráadásul a lap másik két alkalmazottjával, Glennával és Lachlannel is jól kijött. Az anyja is kevesebbet panaszkodott azóta, hogy a motelben teltház volt. Csak épp Lottie alig bírta elviselni a sok embert és a tömeget. Azért jött Montrose-ba, hogy elrejtőzzön, bármennyire is nevetséges volt ez, hisz az emlékek elől úgysem menekülhetett.
A teste megfeszült, a keze ökölbe szorult csupán attól, hogy eszébe jutott, miért is van itt. Sürgősen szüksége volt egy italra!
– Adsz egy whiskyt? – nézett George-ra.
A férfi együttérző pillantást vetett rá, mintha tudná, milyen gondolatok futottak át a fején. Pedig Lottie senkinek sem mondta, miért költözött haza. Még az anyjának sem. A tényeket persze mindenki ismerte: egy gyilkos megpróbálta megölni. De milyen apró szelete volt ez az igazságnak!
George letette elé a poharat, Lottie pedig azonnal felhajtotta a whiskyt. Az ital égette a torkát, pislognia kellett párat, nehogy kicsorduljanak a könnyei.
– Kösz, ez jólesett – mosolygott halványan a kocsmárosra, amikor újra meg tudott szólalni, George azonban csak a fejét csóválta.
– Nem tetszik ez nekem, kislány. Annak a fos Hírnöknek dolgozol, meg robotolsz a motelben, aztán esténként meg itt iszol. Ennél többre…
– Nehogy azt mondd, hogy többre vagyok hivatott! – csattant fel Lottie.
– Csak azt akartam mondani, hogy régen ennél többre vágytál.
– Az régen volt. Akkor még nem tudtam, mennyi szarság sülhet ki abból, ha többre vágyom – mondta Lottie fakó hangon, aztán a poharára mutatott. – Önts még egyet!
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy George ellenkezni fog, de aztán felkapta az üveget, és töltött Lottie poharába a halványbarna italból. Lottie ezúttal is egy hajtásra megitta a whiskyt. Másodjára már nem annyira égette a torkát, viszont a testét átjárta a kellemes melegség.
Két pohár whisky. Ennyi kellett ahhoz, hogy elnyomja a mellkasát feszítő ürességet, és elzsongítsa annyira, hogy amikor hazaér, képes legyen legalább pár órát aludni. Utána persze jöttek a menetrend szerinti rémálmok, majd a hajnalig tartó krimiolvasás. Szánalmas…
Lerakta a pultra a poharat, aztán előszedte a pénztárcáját, letette a pénzt a pohár mellé, biccentett George-nak, és már ment is. A szeme sarkából még látta, hogy a férfi újra a fejét csóválja, de nem törődött vele, csak kilépett a kocsmából.
A tenger felől fújó szél azonnal összeborzolta a haját, és magával hozta azt az illatot, amit Lottie január óta képtelen volt nem Hunterhöz társítani. Összeszorult a gyomra, mégis a hosszabb utat választotta, ami a tengerpart mellett futott. Átvágott a golfpályán keresztülvezető gyalogúton, és leért a sétányra. Jobbra tőle padok sorakoztak, mögöttük a parkoló üresen tátongott, balra a zöld vaskerítés mögött már a tenger hömpölygött. Lottie inkább csak hallotta, mint látta a hullámokat. Mély levegőt vett, hogy beszívja a sós, kicsit füstös, friss illatot, és Hunter alakja azonnal megelevenedett előtte.
Itt a tengerparton olyan közel érezte magához a férfit, mintha még mindig vele lenne, mintha csak fel kéne emelnie a kezét, és megérinthetné. Tudta, hogy becsapja magát ezzel, mégis minden egyes este a tengerparton keresztül ment haza, és megengedte magának, hogy arra a pár percre Hunterre gondoljon. Fakókék szemére, ami majdnem ugyanolyan színű volt, mint a homokos partot nyaldosó hullámok. Szigorú szájára, amit olyan ritkán húzott mosolyra, hatalmas termetére, a tetoválásaira…
Lottie torka elszorult. Három hónapja nem hallott semmit a férfiról. Néha eljátszott a gondolattal, hogy felhívja Hunter barátnőjét, Louise-t. Biztosra vette, hogy a nyomozónő tudja, merre jár a férfi. De ahányszor Louise-ra gondolt, felkavarodott a gyomra. Patthelyzet volt ez, minden szempontból, és Lottie tudta, hogy el kéne felejtenie Huntert, ez az egyetlen megoldás. Mégsem volt képes megtenni.
Újra beszívta a levegőt, és olyan lassan sétált a parton, amennyire csak tudott, hogy tovább tartson ez a néhány perc, amit engedélyezett magának, de már közeledett az aknakutató szobrához, ahol a sétány véget ért. Lottie a szoborra szegezte a tekintetét, és elfogta az a zavarbaejtő érzés, hogy nem is bronzból van, hanem nagyon is él, és kicsit görnyedt tartással még mindig a tengerpartot kutatja, mint a második világháborúban az aknákat keresve, amiket kisodort a víz. Lottie odaért elé, és felbámult rá. Talán csak képzelte a homlokráncolva koncentráló arc mögött a félelmet, mégis kirázta tőle a hideg.
Már fordult volna el, hogy felmenjen a motel felé vezető útra, amikor az ösvény végén lévő emelkedőn észrevett valamit. Az eget felhők takarták, a domb teteje is sötétségbe borult, de oda-fent a fűben mintha lett volna valami… Valami szürke és formátlan…
Lottie összehúzott szemmel nézte egy pillanatig. A józan esze azt súgta, hogy nem egy furcsa alakú sziklát lát, és bármi is van ott, hagyja a fenébe, induljon haza, sajnos azonban ilyen helyzetekben ritkán hallgatott a józan eszére, és úgy tűnt, ezen az Edinburghben történtek sem változtattak. A gyomrában kavarogni kezdett a korábban megivott whisky, mégis előszedte a mobilját, bekapcsolta rajta az elemlámpa funkciót, aztán elindult a domb felé.
A fűcsomók közt göröngyös volt a talaj, a lába elé kellett néznie, ha nem akart hasra esni. Néhány lépés múlva felért a domb tetejére, de odafönt még jobban fújt a szél. Vadul beletépett a hajába, és az arcához préselte a tincseket. Lottie alig kapott tőlük levegőt.
Szitkozódva söpörte ki az arcából a haját, aztán az alig egy lépésnyire heverő alakra irányította a mobilját. A gerince mentén azonnal végigvágtatott a jeges borzongás.
Tényleg nem szikla volt, hanem ember. Egy férfi. A hasán feküdt, arccal a fűben, teljesen mozdulatlanul.
Lottie már moccant, hogy ellenőrizze a pulzusát, amikor észrevette a férfi feje mellett heverő, ronda, lila nyakkendőt, majd némi késéssel a nyakán a liláspiros foltokat.
Trevor Blackwood, a kritikus volt az, és minden jel arra mutatott, hogy megfojtották. Pont úgy, ahogy Lottie dühében nem is olyan rég elképzelte.


MEGJELENT!


Gyilkosság a krimifesztiválon kötet és az új kiadású Lowdeni boszorkányhajsza immár minden jelentősebb könyvkereskedésben megtalálható. Skócia, bosszú, halálos nyomozás és mindent elsöprő szenvedély. Ne hagyd ki Lottie és Tristan kalandjait!

Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:

Mindegyik regény nyomtatott és elektronikus formában is megrendelhető tőlem a FairBooks Kiadó webshopján keresztül utánvéttel és online bankkártyás fizetéssel is, akár dedikáltan. A nyomtatott könyvek mellé ajándék könyvjelzőket adunk:

A regényeim megtalálhatóak a következő helyeken is:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések