Montrose, Skócia
Április 20., szerda, 20:20
– Te találtad meg a holttestet? – állt meg nem sokkal később Colin McBride, az egyik helyi nyomozó Lottie mellett, és még egy pillanatra a vállára is fektette a kezét, mintha meg akarná nyugtatni, de aztán gyorsan el is húzta.
– Igen. – Lottie felpillantott a férfira; egy osztályba jártak gimnáziumban, össze is futott vele a városban az utóbbi hónapokban, de nem igazán ismerte. Már nem. Régen a gimiben igen, akkoriban jó fej volt, és bár a népszerű srácok közé tartozott, sosem nézett le senkit, mindenkivel kedves volt. De az érettségi után nem tartották a kapcsolatot, és több mint tíz év alatt megváltoznak az emberek, Lottie már csak tudta. A sötétségbe burkolózó tengerre meredt. Blackwood a második halott, akit látott, pedig még az első emlékével sem sikerült megbirkóznia.
– Meséld el, hogy történt – kérte Colin.
Lottie visszafordult a férfi felé, és biccentett.
– Erre szoktam hazamenni esténként, és megláttam valamit a domboldalon, ami korábban nem volt itt. Feljöttem hát ide, hogy megnézzem, mi lehet az – vonta meg a vállát. – Ez azelőtt lehetett két-három perccel, hogy betelefonáltam az őrsre. Nem láttam se autót, se gyalogost a környéken. Egyébként Trevor Blackwoodnak hívják, a krimifesztiválra jött. Anyámnál vett ki szobát.
Colin felhúzta sötétbarna szemöldökét, de nem kommentálta a részletes választ, csak az úttest felé mutatott, ahol egy halom rendőrségi jármű és egy mentő parkolt.
– Gyere, ülj be az egyik kocsiba. Hozatok valakivel egy teát neked, amíg mi körülnézünk. Utána még biztosan lesz pár kérdésem.
– Nyugi, nem kaptam sokkot – legyintett Lottie. – Tudom, milyen az, és most egyértelműen nem vagyok sokkos állapotban. Nem kell tea.
Egy piát viszont szívesen megivott volna, de ezt inkább nem mondta Colinnak. A férfi így is összehúzott szemmel, kicsit helytelenítően méregette.
– Hallottam, mi történt Edinburghben – mondta, Lottie pedig megrántotta a vállát.
– Nem csoda, tele voltak vele az újságok.
– Ismerek valakit az ottani zsaruk közül, ő mesélte.
Lottie bólintott, könnyedén el tudta képzelni, miket hallhatott Colin. Biztosan semmi hízelgőt se rá, se Hunterre nézve.
– Nem inkább a hullával kéne foglalkoznod? – bökött Lottie a háta mögé. – Addig én odalent leszek.
Nem várta meg Colin válaszát. Hátat fordított neki, és lejjebb ment a domboldalon, de csak addig, hogy még szemmel tarthassa a rendőröket. A testtartásukból feszültség, és talán némi zavar is sugárzott, ami nem is volt meglepő. Monstrose-ban nem sűrűn történtek gyilkosságok. Ha mégis, azok leginkább rosszul elsült kocsmai verekedések voltak, vagy egy-egy családi perpatvar, ahol pontosan lehetett tudni, ki a tettes. Most viszont itt egy pasas, akinek a gyilkosa ismeretlen.
Lottie Trevor Blackwoodra gondolt, meg a gúnytól csöpögő cikkeire. Lehet, hogy az egyik író annyira kiakadt, hogy megölte? Lottie néhányukkal már készített interjút aznap, de egyikből sem nézte volna ki, hogy meggyilkolna valakit. Még egy olyan idegesítő alakot sem, mint Blackwood. Aztán eszébe jutottak a januári események, és figyelmeztetnie kellett magát, hogy az emberek nem hordják a homlokukon a gyilkos címkét. Van, akin egyáltalán nem látszik, hogy ölt.
A sötét tengerpart felé fordította a fejét, hogy a hűvös, április végi szél kifújja az arcából a haját, és összefonta a karját a mellkasa előtt. Kényszerítette magát, hogy az Edinburghben történteket az agya egy rejtett zugába zárja, inkább a jelenre koncentrált. Hátrébb húzódott, és egy jelzés nélküli, fekete Peugeot-nak támaszkodva figyelte a dombon mászkáló zsarukat.
Hamarosan megjelent a halottkém is, egyenesen felment a dombra, és letérdelt a holttest mellé. Lottie néhány hónappal korábban még közelebb lopakodott volna, hogy hallja, mit mond, de most egészen addig nem moccant a Peugeot mellől, amíg meg nem jelent mellette Colin. A férfi az autóra mutatott.
– Mi lenne, ha beülnénk? Úgy mégiscsak kényelmesebb beszélgetni.
A beszélgetni szóra Lottie homloka ráncokba szaladt, de azért biccentett, és beszállt a kocsiba. Odabent kávéillat terjengett, Lottie azonnal észrevette a nagy fémtermoszt a két ülés közötti pohártartóban.
– Te egy egész termosznyi kávéval mész ki a gyilkossági helyszínekre? – kérdezte meglepetten, mire Colin elmosolyodott.
– Jól szokott jönni. Kérsz? Van műanyag poharam.
A kesztyűtartóra mutatott, ahol valóban ott feküdt jó pár műanyag pohár egymásba tolva, és ettől az egész helyzet csak még különösebbé vált. Ha nem épp akkor vitték volna el hullazsákba csomagolva Trevor Blackwoodot a dombról, Lottie el is felejtette volna, hogy épp egy gyilkossági helyszínen vannak, és egy zsaru hallgatja ki.
– Oké, kérek – mondta, hátha a kávé visszazökkenti a valóságba.
Colin elvett a kesztyűtartóból egy poharat, ügyelve arra, nehogy véletlenül hozzáérjen a lábához. Aztán nekilátott, hogy kávét töltsön bele. Lottie kínos késztetést érzett arra, hogy kérdezzen valamit udvariasságból. Törte a fejét, hogy mit tud még Colinról, de a közös tanulmányokon és a munkáján kívül csak annyi jutott eszébe, hogy pár éve eljegyezte a barátnőjét.
– Hogy van a menyasszonyod? Vagy már össze is házasodtatok? – bökte ki jobb híján, és a férfi ujjára nézett, de nem látott rajta gyűrűt.
Colin odanyújtotta neki a poharat, közben vetett rá egy különös pillantást.
– Nem házasodtunk össze, és gondolom, jól van.
– Csak gondolod?
– Szakítottunk, nem igazán beszélgetünk – vonta meg a férfi a vállát, Lottie pedig azonnal zavarba jött.
– Sajnálom! Én… nem tudtam, hogy már nem vagytok együtt.
Colin halványan elmosolyodott.
– Semmi gond. Igyekeztünk nem túl feltűnően szétköltözni. Nem akartuk, hogy erről pletykáljon az egész város.
– Igen, ezt meg tudom érteni – mormolta Lottie, aztán belekortyolt a kávéjába, mielőtt valami újabb baromságot kérdezne.
– Elmesélnéd még egyszer, mi történt ma? – kérte Colin, Lottie pedig ismét elmondott mindent, ezúttal még részletesebben. Annyira részletesen, hogy Colinnak alig kellett belekérdeznie. Mikor a végére ért a történteknek, a férfira nézett.
– Nem tudom, mennyire vagy tisztában vele, de Blackwood irodalomkritikus volt – tette hozzá.
– Igen, tudom – biccentett Colin –, lefuttattam rá egy keresést az előbb.
– És azt is tudod, hogy a cikkeiben, nos… nem volt túl kedves az írókkal? És a fesztiválon jelenlévő könyvekről is írt.
– Arra célzol, hogy valamelyik kritikája miatt ölték meg? – Colin kétkedőnek tűnt. – Ez nekem nem tűnik elég nyomós indoknak.
– Pedig talán az. Blackwood kritikái felkapottak, rengetegen olvassák őket.
– Nyilván azért, mert mindenről gúnyosan nyilatkozik. Az emberek szeretnek ilyeneket olvasni. De attól még megveszik a könyveket. Talán pont a kritika miatt.
– Talán igen. De ezt az az író lehet, hogy nem tudta. Nem beszélve arról, hogy a kritika talán nem is anyagi kárt okozott, hanem egy jó mély sebet az egoján. Azt is el tudom képzelni, hogy emiatt állt bosszút.
Colin nem felelt, csak egy hosszú pillanatig meredt rá némán, aztán bólintott.
– Jó, ezt is figyelembe vesszük a nyomozásnál. Van még valami?
– Ma délután készítettem vele interjút, olyan hat-hét óra körül.
– Hol?
– A Lion’s Gate-ben – adta meg Lottie az egyik belvárosi pub nevét. – Elég sokat ivott.
Colin a homlokát ráncolta, aztán a jegyzetfüzetébe firkált valamit.
– Mit mondott, hová megy azután? – nézett fel újra Lottie-ra.
– Vissza a panzióba. De nem tudom, hogy tényleg odament-e, mert én a Hírnök szerkesztőségébe indultam a pubból, hogy megírjam a cikkemet. Csak annyit láttam, hogy Blackwood fizetni készül.
– Akkor megkérdezzük az anyádat.
Colin visszatette a jegyzetfüzetét és a tollát a rekeszbe, aztán beindította az autót. Lottie döbbenten meredt rá.
– Mi? Most azonnal?
– Elég sürgető az ügy, nem gondolod?
A férfi újra behúzta a kéziféket, és vetett rá egy furcsálló pillantást, Lottie-nak pedig fogalma sem volt róla, mit is mondhatna. Azt, hogy az anyja szörnyethal, ha meglátja, hogy egy zsaru viszi haza? Vagy azt, hogy ha túl lesz az ijedelmén, akkor rettenetesen ki fog akadni, hogy újra belekeveredett egy gyilkossági nyomozásba?
– Az Edinburghben történtek után – nyögte ki végül – anyám elég érzékenyen reagálna arra, ha zsarukkal jelennék meg nála az éjszaka közepén.
– Még csak kilenc óra múlt – pillantott Colin a Peugeot műszerfalára –, és csak egy zsaru lesz veled, én. Ha pedig mégis megijed, majd ott leszel te, megnyugtatod.
Lottie tovább akart vitatkozni, de sejtette, hogy úgysem tudná meggyőzni Colint. Beletörődve biccentett, és miközben elindultak a motel felé, abban reménykedett, hogy az anyja nem fog túl nagy jelenetet rendezni.
MEGJELENT!
Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:
Mindegyik regény nyomtatott és elektronikus formában is megrendelhető tőlem a FairBooks Kiadó webshopján keresztül utánvéttel és online bankkártyás fizetéssel is, akár dedikáltan. A nyomtatott könyvek mellé ajándék könyvjelzőket adunk:
A regényeim megtalálhatóak a következő helyeken is:
.JPG)
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése