Megyeri Judit - Jud Meyrin: A kurátor halála

Edinburghi Krónikák szerkesztősége

November 30. kedd, 15:15

A szürke égen vastag felhők úsztak, mintha bármelyik pillanatban eleredhetne a hó. Lottie kibámult a szerkesztőség ablakán, és azt kívánta, bárcsak tényleg havazna, és beborítaná a várost a fehér lepel elfedve mindent, ami rút. De Edinburghben ritkán havazott. A rútságokat pedig ritkán sikerült teljesen eltüntetni.

Lottie felsóhajtott, és visszafordult a számítógépéhez. Össze kellene hoznia az aznapra esedékes cikkét egy kiállításról, aminek délben járt a megnyitóján a Nemzeti Galériában, de fogalma sem volt, mi a szart írhatna egy halom ósdi festményről, amin vadászkutyák és vadászó emberek rohangálnak. A kiállításon is végig az dübörgött a fejében, hogy nahát, visszamentek volna száz évet az időben, vagy mi?!

Erre az érzésre a galéria kurátorának modora is rá-erősített. Mr. George Merrill, akit Lottie magában mindig Mr. Méltóságként emlegetett, olyan győzelmes pózban vezette fel a kiállítást, mintha egy vidéki nemes lenne az előző századból, és ő maga vadászta volna le a festményekre mázolt összes vadat. Ezen a ponton aztán Lottie majdnem elröhögte magát. Volt szerencséje ugyanis egy interjú alkalmával találkozni Mr. Merrill apró, izgága yorkie kutyájával, aki jóval kevésbé tűnt méltóságteljesnek, mint a gazdája.

Lottie még mélyebbet sóhajtott, és újra végigpörgette a képeket, amiket a megnyitón készített, hátha ihletet kap, de csak a rosszkedv ülte meg egyre jobban a gyomrát.

Ő, aki kizárólag pálcikaembereket tud rajzolni, és képtelen megkülönböztetni egy Rembrandtot egy Dalítól, a kultúra rovatnál kénytelen melózni. Nagyon szar a humorérzéke az életnek…

– Lottie! – A főnöke jelent meg az íróasztalánál, félbeszakítva egyre komorabb vágányra terelődő gondolatait. – Van számodra egy témám. Bejönnél, hogy megbeszéljük? – intett az irodája felé, közben egy pillanatnál hosszabban időzött a tekintete Lottie nyakláncán, amin apró, ám szépen kidolgozott medálok függtek: egy penna és egy pergamen.

Lottie bólintott, és igyekezett nem elvörösödni, miközben követte Aleistert. Alig egy hete, a születésnapjára kapta tőle a medálokat, és még mindig olyan érzés volt a szerkesztőségben viselni őket, mintha közszemlére tenné a viszonyukat. Pedig arról senkinek nem lehetett tudomása, erre nagyon ügyeltek. Igazából olyan kínosan ügyeltek rá, hogy az néha már-már zavarta Lottie-t.

Beléptek az irodába, Aleister pedig becsukta az ajtót. Két oldalt az ablakokon szorosan leeresztette a műanyagrolót, Lottie gyanakodva pillantott a férfira.

– Tényleg egy új témáról van szó? – húzta fel a szemöldökét. Bár Aleister nem a spontaneitásáról volt híres, és a szerkesztőségben még csak meg sem csókolta soha, de ki tudja? A férfiak elég szeszélyesek, Lottie-nak pedig igazán nem lett volna ellenére egy kis kamatyolás Aleister kanapéján. Az legalább egy picit feldobná a napját.

– Persze, hogy arról. – A férfi a szemét forgatta vékonykeretes szemüvege mögött, amitől olyan szigorú benyomást keltett, hogy Lottie-nak nyomban kedve támadt kicsit rosszalkodni.

– Biztos? – dorombolta, aztán közelebb lépett Aleisterhez, és mivel a férfi csak egy kicsivel volt magasabb nála, nagyon ágaskodnia sem kellett, egyszerűen csak megcsókolta.

Aleister egyetlen pillanatra visszacsókolta, aztán nyomban el is tolta magától.

– Mi ütött beléd? – ráncolta a homlokát. – Azt hittem, megegyeztünk abban, hogy itt nem csinálunk semmi ilyet.

Igazából Lottie sem tudta, mi ütött belé. Úgy tűnik, a lehangoltsága hülyeségekre sarkallta.

– Bocs – morogta, aztán hátralépett, és összefűzte karját a mellkasa előtt. – Szóval, mi az a téma? – tért vissza a munkára.

Aleister az íróasztala mögé ment, és leült a székére.

– Oda kéne menned a Nemzeti Galériába.

– Ne már! – szisszent fel Lottie. – Ma voltam ott egy marha unalmas megnyitón. Semmi kedvem újra elmenni.

– Nem is egy kiállítás miatt kellene menned – mosolyodott el Aleister kicsit elnézően, kicsit úgy, mintha jól szórakozna a felháborodásán. Lottie, bár mindig durcás gyereknek érezte magát tőle, mégis szerette ezt a mosolyt.

– Akkor miért? – kérdezte azért gyanakodva.

– Meghalt a kurátor. Állítólag öngyilkosság, de a rendőrségi kontaktom furcsának találta, hogy pont az új vadászos kiállítás megnyitója után tette, szóval úgy döntöttem, miért ne mehetnél te a kultúra rovattól, hogy egy kicsit körbekérdezz?

Lottie egy pillanatig megszólalni sem tudott.

– Köszönöm! – kiáltotta lelkesen, mikor újra képes volt beszélni, aztán mit sem törődve a férfi korábbi reakciójával, odatrappolt az asztalhoz, rátenyerelt, és újra Aleister szájára nyomta a száját, aztán már rohant is az ajtóhoz.

– Lottie! – kiáltott utána a főnöke. – Nehogy bajba keveredj! Nem akarom megbánni a döntésemet.

– Nem fogod – villantott egy mosolyt Lottie a férfira.

Évek óta arra várt, hogy véget érjen a száműzetése a kultúra rovatnál, és újra bűnügyekről írhasson, most pedig Aleister megadta neki az esélyt erre. Ha a feje tetejére kell állítania az egész rohadt világot, akkor sem fogja hagyni, hogy ez a lehetőség elússzon.

Következő rész

Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Feliratkozás

Lottie és Tristan kalandjai tovább folytatódnak a Felföldi rejtélyekben!