Megyeri Judit - Jud Meyrin: A kurátor halála

Skót Nemzeti Galéria

November 30. kedd, 16:25

A Nemzeti Galéria impozáns épületét oszlopok vették körbe. Máskor látogatóktól és kirándulóktól hemzsegett az épület előtti tér, most azonban csak néhány újságíró és tévés lézengett odabent, a kapuban pedig egy járőr posztolt.

– A sajtótól jöttem – mutatta fel Lottie vidáman az igazolványát. – Azt hallottam, fél ötkor tájékoztatni fognak bennünket – biccentett az épület felé.

– Túl sok tájékoztatót ne várjon – dünnyögte a járőr. – És az udvaron várakozzon a többiekkel. A lelkemre kötötték, hogy ezt mindenkinek elmondjam.

– Vettem. – Vagyis a nyomozást vezető zsaru a háta közepére sem kívánja a sajtót, vonta le a következtetést Lottie.

Bement az udvarra, biccentett egy kövérkés, szőke hajú pasasnak, aki a BBC egyik helyi tudósítója volt, meg még pár ismerős arcnak. Lottie a bűnügyi rovatnál eltöltött évei alatt gyakran találkozott velük, és most abban bízott, hogy hamarosan újra közéjük tartozhat. Előbb azonban muszáj összehoznia egy ütős tudósítást.

Az ég egyre szürkébbé sötétült, de nem a hó, hanem az eső kezdett el csöpögni. Eláztatta Lottie haját, de ő nem foglalkozott vele, izgatottan várta, hogy a nyomozást vezető zsaru megjelenjen, és végre többet is megtudjon az esetről.

Ám negyedóra eltelt, és még mindig nem történt semmi, csak az eső esett egyre jobban. Lottie az orra alatt füstölgött. Már nem csak a haja volt nedves, de kis túlzással a bugyija is. El is felejtette, hogy a rendőrök mennyire szeretik megváratni az újságírókat, és azt is, hogy jobb, ha az ilyen esetekre tart a táskájában egy esernyőt.

Újabb tíz perc múlva végre kinyílt a galéria ajtaja, kilépett rajta egy nagydarab fickó, és mindenféle sietség nélkül odasétált eléjük. Tényleg hatalmas volt. Vagy egy fejjel a téren összeverődött emberek fölé magasodott, a mellkasa pedig olyan szélesnek tűnt, mint egy hordó. Ennek ellenére meglepően elegánsan lépkedett, akár egy óriási párduc. Lottie még sosem látta, ebben biztos volt, különben száz százalék, hogy emlékezne rá. Ilyen pasast nem felejt el könnyen az ember lánya. Biztos új az őrsön. Hallott is egy pletykát arról a Black Catben, hogy pár hete jött valaki Londonból. Biztos ez a fazon lesz az.

A fickó körbehordozta fakókék tekintetét az összeverődött embereken, Lottie-t pedig valami oknál fogva feszültté tette ez a furcsa pillantás.

– Tristan Hunter vagyok, én vezetem a nyomozást George Merrill halálának az ügyében – szólalt meg a pasas. Meg se kellett nagyon emelnie a tenger morajlását idéző hangját, így is könnyedén eljutott mindenkihez. – Mr. Merrill ma délután kettő és három között halt meg. A jelenlegi állás szerint öngyilkosság történt. Főbe lőtte magát.

Hunter hangja, ha ez lehetséges, a mondandója végére még jobban elsötétült. Elindult a kérdések áradata, és Lottie maga sem tudta, miért, de közben inkább a nyomozót szemlélte, és csak fél füllel figyelt a válaszokra.

A férfi különös, világítóan kék szeme sarkában és a szemöldökei között ráncok futottak. A száját folyton összeszorította, amikor nem beszélt. Dús, sötétszőke haja csapzottan és kócosan lógott magas homlokába, éles vonalú arccsontját kezdődő borosta takarta, a nyakán pedig egy póktetoválás éktelenkedett. Nem volt jóképű, és nem is tűnt túl kedvesnek, épp ellenkezőleg, mégis vonzotta az emberek pillantását. A riporterek, akik szerettek egymás közt diskurálni a sajtótájékoztatók alatt, most némán figyelték a szavait.

Lottie akkor döbbent rá, hogy nem kérdezett semmit, amikor Hunter hátat fordított nekik, hogy visszamenjen a galériába. Lottie átvágott egy tévés újságíró és egy operatőr között, és a férfi után eredt. Az oszlopok között érte utol.

– Nyomozó, egy kérdést még hadd tegyek fel! – érintette meg a férfi karját, ami így közelebbről még izmosabbnak tűnt. Egészen olyan volt, mintha betont tapogatna a kabát alatt.

Hunter megtorpant, lassan felé fordult, és ránézett azzal a fura, fakókék szemével.

– Bőven volt ideje kérdezni az előbb.

Lottie biztosra vette, hogy a férfi hűvös hangjával és jeges pillantásával tengereket tudna befagyasztani, de őt ez persze nem állította meg.

– Igen, és elnézést is kérek amiatt, hogy feltartom. De olyan kérdést szeretnék feltenni, amit talán jobb, ha nem hall mindenki – villantott egy mosolyt a férfira.

Az anyja annak idején azt tanította neki, hogy több legyet lehet fogni mézzel, mint ecettel. Ez, kombinálva a mosollyal, amitől az arca két oldalán láthatóvá válnak a gödröcskéi, minden helyzetben bejött, és még a legkevésbé készséges ember nyelvét is megoldotta vele. Biztosra vette, hogy Hunternél is működni fog. Ám hatalmasat tévedett.

A férfi gúnyosan felhúzta a szemöldökét, és láthatóan egyetlen szavát sem hitte el.

– Máskor a sajtótájékoztatón kérdezzen, Miss…?

– Lottie Kelsey.

– Minden kérdést, amit kellett, megválaszoltam az imént, Lottie Kelsey. Menjen, írja meg a cikkét azokból. És ha megbocsát…

Az utóbbi mondatot nyilván csak szófordulatnak szánta, mert meg sem várta a válaszát, hanem hátat fordított, és bement a galériába.

Lottie leesett állal, gomolygó dühvel bámult utána, majd már lépett volna, hogy ő is beiramodjon az ajtón, mert ezt egyszerűen nem hagyhatta annyiban, amikor megjelent előtte egy járőr.

– Oda most nem mehet be.

– Akkor hogy készítsek interjút a galéria személyzetével?

– Az már a maga dolga, nem az enyém – rántotta meg a vállát a járőr, Lottie pedig kénytelen volt belátni, hogy ezt a csatát elvesztette. A háború vége azonban még messze volt.

Kiment az oszlopok között a térre, de ahelyett, hogy az utca felé vette volna az irányt, elslisszant az épület hátuljához.

Az egyetlen előnye a kultúra rovatnak, hogy annyit járt már itt az elmúlt években, hogy pontosan tudta, hol van a személyzeti bejáró. Talán pár alkalmazottat el tud csípni cigizés közben. Mert nyilván cigizéssel vezetik le a főnökük váratlan halála miatt érzett megdöbbenésüket.

Lottie megkerülte az épületet, és győzedelmesen elvigyorodott, amikor meglátta, hogy a személyzeti bejáratnál tényleg ott dohányzik egy magas, vékony fickó, meg egy nála is vékonyabb nő. Lottie megszaporázta a lépteit, és az arcára varázsolt egy gödröcskés, mégis együttérző mosolyt.

– Borzalmas, ami történt! – kezdte, amikor odaért a cigizőkhöz. – Csak ma délután jártam itt a kiállításmegnyitón, és akkor Mr. Merrill még olyan boldognak tűnt!

– Te újságíró vagy? – húzta össze a szemét a nő, és aznap Lottie-nak másodszor is kapóra jött a munkája a kultúra rovatnál.

– Igen, de csak kiállításokról írok – mosolygott tovább töretlenül. – Az elmúlt három évben minden megnyitón itt voltam.

– Akkor azért vagy olyan ismerős! – A nő láthatóan felengedett, és a férfi is egész barátságosan biccentett felé.

Behúzódtak az épület tövébe, hogy minél kevésbé ér-je őket az eső, Lottie pedig bevetette magát.

– Interjút is készítettem Mr. Merrillel. Annyira lenyűgözött a galéria iránti elkötelezettsége és persze a hozzáértése a festményekhez! – lelkendezett, és némán remélte, hogy a hazugságai miatt nem szakad rá az ég, amiből továbbra is kérlelhetetlenül hullott az aprószemű eső. – Képtelen vagyok elhinni, hogy nincs többé.

– Teljesen megdöbbentő – csóválta a fejét a magas nőci is szomorúan.

– Azért annyira nem, Sue – szólt váratlanul közbe az eddig néma pasas. – Emlékszel arra a telefonhívásra…?

Lottie-nak össze kellett szorítania a száját, hogy ne kérdezzen rá, milyen hívásról beszélnek, nehogy kiderüljön, hogy csupán információkat akar kiszedni belőlük. Szerencsére Sue megtette helyette.

– Milyen telefonhívásra?

– Arra a veszekedésre a feleségével – nyitotta tágra a szemét a pasas, majd még egyet slukkolt a cigijéből. – Utána azt beszélték, hogy az asszony elhagyta egy másik pasasért, és persze vitte a vagyon nagyját is – pillantott Lottie-ra. – Ezek után már nem is olyan meglepő, hogy szerencsétlen flótás nem akart tovább élni.

Lottie igyekezett, hogy ne látszódjon rajta, mennyire kíváncsi.

– Szegény Mr. Merrill – mormolta, és épp kipréselt volna magából egy együttérző sóhajtást is, hogy további beszédre ösztökélje a másik kettőt, amikor valaki megragadta a karját, és a fülébe sziszegett.

– Mi nem volt világos abból, hogy nincs több kérdezősködés? – érdeklődött Tristan Hunter vészjósló hangon.

Lottie-nak fogalma sem volt, honnan tűnt fel a férfi ilyen nesztelenül, amikor olyan nagydarab. Talán tényleg egy párduc veszett el benne.

Hunter maga felé fordította, közben továbbra is vasmarokkal tartotta a kezét. Vetett egy jeges pillantást a dohányzó párosra, akik sietve elnyomták a cigijüket, és bekotródtak az épületbe. Lottie pedig kettesben maradt a dühös nyomozóval. Ám nem volt hajlandó megijedni tőle.

Felszegte az állát, és belebámult a férfi Északi-sarkot idéző szemébe.

– Akkor most feltehetem azt a kérdést, amit az előbb akartam? – kérdezte szemtelenül.

– Semmiféle kérdést nem tehet fel! – mordult fel Hunter. – És örüljön, ha nem teszek panaszt a főnökénél, amiért megszegi a szabályokat.

– Nem szegtem szabályt. Nem mentem be a rendőrség által elzárt területre, csupán idekint beszéltem két alkalmazottal. Ez nem tilos.

A férfin látszott, hogy menten gutaütést kap, de igyekszik uralkodni magán.

– A galéria bezárt, ideje távoznia! – mondta olyan halk, fojtott hangon, hogy Lottie hátán felállt tőle a szőr, és sejtette, hogy jobb, ha nem packázik ezzel a férfival, mégsem volt képes a hirtelen jött esélyét ennyi miatt feladni.

– Az irodában, ahol Mr. Mélt… azaz Merrillt megtalálták, ott volt a kutyája is? – tette fel a kérdést, ami annyira piszkálta.

– Miféle kutya? – szaladt ráncokba Hunter homloka.

– Egy kis yorkie, tudja, az a táskakutya, amire mindenféle ruhákat adnak – hablatyolta Lottie. – Mr. Merrill előszeretettel öltöztette pirosba. Gondolom, hogy passzoljon a galéria termeinek a színéhez. Mindig magával hozta a munkába.

– És ezt maga honnan tudja? – A nyomozó vasmarka még jobban rászorult Lottie karjára, de ő elnyomta a kikívánkozó fájdalmas nyögést.

– Interjút készítettem vele, akkor mesélte. Az iroda ajtaja csukva volt, amikor megtalálták a holttestet?

– Igen.

– Akkor elég fura, hogy nem volt ott a kutya – jegyezte meg Lottie, és ügyelt rá, hogy egyenesen Hunter szemébe nézzen, az ott látható tömény ellenszenv ellenére is. – Hacsak Mr. Merrill mégsem lett öngyilkos, hanem valaki úgy intézte, hogy annak tűnjön, aztán miután végzett vele, kiment az irodából, és szegény ijedt kiskutya is kirohant vele az ajtón.

A férfi hitetlenkedő pillantást vetett rá.

– Mi maga, valami elcseszett amatőr nyomozó? – hördült fel végül, aztán elkezdte taszigálni az utcára vezető kapu felé. – Meg ne halljam, hogy erről faggatja az embereket, és egyetlen szót se lássak meg a kutyás elméletéről az újságban, világos? – kérdezte még meg búcsúzóul, aztán faképénél hagyta.

Lottie a dühödt léptekkel távolodó nyomozó széles vállára meredt, és persze esze ágában sem volt engedelmeskedni a kérésének.

Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Feliratkozás

Lottie és Tristan kalandjai tovább folytatódnak a Felföldi rejtélyekben!