Rabló



Niki felrakta a csúcsdíszt a karácsonyfára, egy pillanatig csodálta az összhatást, aztán tekintete a polcon sorakozó fotókra vándorolt. Mindig megdöbbentette, hogy Atesz és Karcsi mennyire hasonlítanak egymásra, pedig nem is testvérek. De a karácsonyfát mindketten imádni fogják. Niki elmosolyodott, és figyelmen kívül hagyta a harmadik, nagyobb fotót, mert ha odanéz, akkor biztos bőgni kezd.
Eligazgatta az égősort, lekapcsolta a villanyt, a szoba egy pillanatra sötétségbe borult, aztán a karácsonyfán ragyogni kezdtek a fények, mintha tündérek ülnének az ágakon, és a szárnyaikat verdesnék.
Niki leereszkedett a kanapéra, fejét a háttámlának döntötte, és addig nézte a fát, amíg az aranyszínű masszává nem sűrűsödött a szoba sötétjében. Talán el is aludt, mert amikor feleszmélt, égett a szeme, és nem emlékezett rá, hogy a fasírtot kivette-e a sütőből.
Felpattant, és már rohant volna a konyhában, amikor meghallotta a motoszkálást a bejárat felől.
Először azt hitte, Tomi az. Még az enyhe füstszagot is érezni vélte, ami sose ment ki a férfi ruhájából. Indult, hogy megölelje, aztán fejbe kólintotta a valóság: Tomi többé nem jön haza.
Niki görcsbe ránduló gyomorral óvakodott ki az előszobába, útközben felkapta a mobilját, és bekapcsolta az elemlámpa funkciót. Rávilágított a sarokban álló fogasra, a bejárati ajtóra, de minden ugyanolyan volt, mint általában. Biztos, csak képzelődött...
Ám ekkor a zár kattant egyet, a kilincs pedig lassan lenyomódott. Niki tudta, hogy fel kellene rohannia az emeletre a gyerekekhez, és hívnia a rendőrséget, de képtelen volt mozdulni.
Az ajtó halk nyikorgással feltárult, és egy magas alak állt a küszöbön, Niki csak a körvonalait látta.
– Menjen innen, vagy hívom a rendőrséget! – nyögte, és reszkető kézzel felemelte a mobilját.
A férfi hunyorgott a fénytől, arcát ritkás borosta fedte, közötte vörös sebhelyek.
– Nem akarom bántani – szólalt meg durván recsegő hangon. – Elfordítaná azt a rohadt mobilt? Nem látok semmit. És szerintem magának is jobb, ha nem látja az arcomat.
Volt valami a szavaiban, Niki nem tudta megmondani, hogy mi, de ösztönösen leengedte a telefont.
– Mit akar?
– Odaadni ezt. – A férfi egy borítékot nyújtott át. Niki csak egyetlen másodpercig habozott, aztán elvette.
Nem tudta, mit várt, de biztosan nem egy köteg húszezrest.
– Ez mi?!
– Pénz. Maga szervezi a gyűjtést a tavalyi tűzesetben elhunytak családtagjainak, nem?
– Igen. – Niki előtt felrémlett a lángoló lakópark, a keze ökölbe szorult. – De... miért támogatna minket ennyi pénzzel?
– Hallottam magáról. Összehozta az alapítványt, és két árván maradt gyereket is befogadott. A férje tűzoltó volt.
Niki belevájta körmeit a tenyerébe.
– Ismerte Tomit?
– Mondhatjuk.
– De... Miért tört be? Miért nem utalta át a pénzt? – hebegte Niki, de addigra a férfi már kifordult az ajtón, és eltűnt az éjszakában.
Niki kiszedte a sütőből a fasírtot, aminek csak a szélei égtek meg egy kicsit, aztán visszament a nappaliba, és csak bámulta a karácsonyfát, ami ugyanúgy ragyogott, mintha az elmúlt negyedóra meg se történt volna. Ki lehet ez a férfi? Profin betört az ajtón, de nem vitt el semmit, hanem hozott. Mint Robin Hood...
Eszébe jutottak a sebhelyek. Égésnyomok, döbbent rá. És már rémlett, hogy volt egy ember. Tomi őt mentette ki utoljára. A férfi kijutott, Tomi... bent égett. A rendőrök azt mondták, az a férfi egy rabló. Azt is mondták, hogy sajnálják, hogy Tomi egy ilyen alak megmentése közben halt meg. És valahol Niki is sajnálta.
Aztán a kezében lévő borítékra pillantott, és elszégyellte magát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések