Megyeri Judit - Jud Meyrin: Éjszakai futás

Besorolt az Alfával az esti lagymatag forgalomba, és húsz perc múlva már Stratfordba is ért. A lakás, amit bérelt, egy éjjel-nappal nyitva tartó mosoda felett volt. Tony intett Gregnek, a tulajdonosnak, aki az ajtóban cigizett, aztán felszaladt a lépcsőn a lakásába.

A nappaliban álló íróasztal, de még a kanapé is tele volt a Fraser-ügy irataival. Tony végignézett a felforduláson, és hirtelen már nem is értette, minek sietett annyira haza. A kifogástalan, bár eléggé puritán berendezés a széthagyott papírokkal együtt csak még inkább arra a kilátástalan harcra emlékeztette, amit nemcsak Fraser ellen, de magával is vívott. Felsóhajtott. Elmehet-ne, és felszedhetne valamelyik bárban egy nőt, hogy legalább pár órára elterelje a gondolatait, ám nem volt kedve hozzá. Inkább friss levegőre vágyott, így sarkon fordult, és visszatért az utcára.

A West Ham Park felé indult el. Oda sem figyelve szel-te át a sötétbe burkolózó utcákat, közben a gondolatai, mint mostanában mindig, a munkán jártak. Nem tudta eldönteni, örül-e annak, hogy Tristan Fraser nyomára akadt Edinburghben. És annak sem, hogy emiatt újra szorosabban együtt kell működniük.

Tristan a barátja. Talán az egyetlen, akit időről-időre beengedett a védvonalai mögé, és épp emiatt volt minden olyan kibaszottul bonyolult. Tony katolikus neveltetést kapott odaát Olaszországban, a vér szerinti szülei mélyen vallásosak voltak, a fejébe verték a tízparancsolatot. Tudta hát, hogy bűn, amit érez. „Ne kívánd felebarátod feleségét…” Ő pedig rohadtul kívánta Louise-t.

Gyorsabb léptekre ösztökélte magát, mintha azzal kiűzhetné a fejéből a nőt, holott tudta, nem fogja. Már mindent megpróbált, és minden hatástalan volt. Mire beért a parkba, szemerkélni kezdett az eső, de Tony nem bánta. Pont illett a hangulatához.

Oda sem figyelve elindult az egyik sötét, fák szegélyezte sétányon, közben az járt a fejében, mennyi ideig lesz még képes eltitkolni Louise elől a vonzalmát. Na meg azt, hogy elég megéreznie a nő édes illatát, és azonnal feláll a farka. Úgy nyáladzik a nőre, mintha egy idióta pavlovi reflexes kutya lenne, de képtelen volt tenni ellene. Főleg most, hogy újra együtt dolgoznak a Fraser-ügyön. Nem kellett volna bevennie Louise-t a csapatába, de hát nem tudott neki nemet mondani. Sohasem tudott.

A feszültség úgy zizegett testében, mintha a vére helyett méhek döngicsélnének az ereiben. Még nagyobb tempóra kapcsolt, már-már futott, közben őszintén bánta, hogy aznap a munka és Luca szülinapi bulija miatt kihagyta a kosáredzést. Ott legalább úgy megizzasztották őket, hogy utána már gondolkodni se nagyon volt ereje.

A sétány kétfelé ágazott, Tony pedig egy pillanatra megtorpant, mert hirtelen nem tudta eldönteni, merre menjen, amikor meglátta a nőt. A jobboldali ösvényen haladt, egyre távolodott tőle. Tony csak a kerekesszék körvonalait látta, meg a hosszú, lobogó copfját, de már ennyiből is biztos volt benne, hogy Louise az.

Az lett volna a helyes, hogy sarkon fordul, és hagyja a nőt, bármit is csinál, ám a lába automatikusan vitte előre, Louise után.

Most már tényleg futott, és amikor a nő meghallotta a mögötte döngő lépteket, lefékezett, és felé fordult.

– Tony? – lepődött meg. – Én meg már azt hittem, hogy egy nyomorékokra gerjedő szatír van a nyomomban.

A nyomorék szót hallva a Tony ereiben zümmögő méhek kieresztették a fullánkjukat. Legszívesebben rákiáltott volna a nőre, hogy ne hívja így magát, de tudta, hogy Louise az ilyen önironikus megjegyzésekkel csak magát védi. Ezért hát lazán elmosolyodott, és ezt mondta:

– Szerintem egy normál ízlésű szatír is simán rád gerjedne.

Louise erre elnevette magát, Tony pedig aznap este először érezte azt, hogy alább hagy egy picit a feszültsége. Nem bírta elvonni pillantását a nőről. Louise egy szűk, fekete pulóvert viselt, ami rásimult tökéletes, kerek melleire. Tony keze bizsergett, hogy megérintse.

– Egyébként mit keresel ilyenkor idekint? – Kényszerítette magát, hogy a nő szemébe nézzen.

Louise megvonta a vállát.

– Csak egy kicsit levegőzöm.

– Kicsit levegőzöl? Azt nem hiszem. Olyan gyorsan gurultál, hogy alig értelek utol.

– Jó, igazából élvezem, hogy ilyenkor nem kell kerülgetni az embereket, és olyan gyorsan hajthatom a széket, amennyire csak tudom.

– Olyan, mintha futnál – jegyezte meg Tony, és azonnal meg is bánta. Nem akarta emlékeztetni Louise-t arra, amire már nem képes, ám a nő szája boldog mosolyra húzódott.

– Futok – ízlelgette a szót. – Ez tetszik.

Talán a mosoly volt az oka, talán csak az, hogy teljesen elment az esze, de Tony száján kicsúszott a kérdés:

– Nem éheztél meg a nagy futásban?

Louise gyönyörű, barna szeme elkerekedett egy kicsit, és Tony biztos volt benne, hogy nemet fog mondani, így a válasz duplán meglepte.

– Igazából de, éhes vagyok. Mire gondoltál?

Tonynak erre azt kellett volna felelnie, hogy ismer a környéken egy jó kajáldát, menjenek oda, ahol emberek veszik őket körül, és nem kettesben vannak, amikor bármi történhet, de az agya újra kihagyott.

– Anyáméknál jártam ma, és egy kisebb hadseregnek elég bolognait tukmált rám, ami alig fért be a hűtőmbe.

– Akkor itt laksz a környéken? – szaladt fel Louise szépen ívelt szemöldöke.

– Igen, két utcányira.

– Jó, menjünk! – vágta rá azonnal a nő, és a Tony ereiben szálldosó méhek boldog zümmögésbe kezdtek. Azt mondta magának, hogy csupán annyiról van szó, hogy két kolléga közösen eltölt egy estét, ezzel pedig senkinek sem árt.

Következő rész

Előző rész

Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Feliratkozás

Tonyval a Felföldi rejtélyek már megjelent köteteiben és a márciusban érkező Vérbeli detektívekben is találkozhatsz: