A mostohagyermek romantika

Furcsa jelenségre figyeltem fel az utóbbi időben. Sok ember a romantikus szórakoztatóirodalmi regényeket minőségtől függetlenül kevesebbre tartja a többi könyvnél. Én pedig arra gondoltam, érdemes lenne körüljárni ezt a témát.

Legelőbb hadd mondjam el azt, hogy milyen regényeket is értek romantikus szórakoztatóirodalom alatt. Kétféle kritérium az, ami nálam meghatározza ezeket a regényeket:

A romantikus szál, azaz a regény két fontos szereplője közötti vonzalom kialakulása és fejlődése központi téma. Alapvetően ez határozza meg a cselekményt, mozdítja előre a történetet.
A történet vége happy end, és ugyan a regénynek a saját keretein belül hihetőnek kell lennie, általában mégsem teljesen realistán ábrázolja a szereplőket és a helyzeteket.

A simán romantikus zsáner persze keveredhet mással, mint az én esetemben a krimivel. Attól függetlenül, hogy nálam krimivel keveredik, ugyanúgy megmaradnak a fenti jellegzetességek, azaz a happy end, a realistábbnál rózsaszínebb ábrázolásmód, és az, hogy a romantika is ugyanolyan központi téma, mint a krimi szál.

Na de miért is mostohagyerek a romantika?

Ez az, ami rengeteget járt a fejemben az utóbbi időben. Mivel rendszeresen megkapom, hogy a regényeimbe nem kellene romantika, megszólítva érzem magam. Főleg mivel olyan vélemény viszont érdekes módon egyszer sem érkezett, hogy minek rakok krimit a könyveimbe.

Egy vélemény különösen megragadt bennem, pedig elég régi már. Érdekes módon arra már nem emlékszem, melyik könyvemhez érkezett. (Talán a Holttest az Ambróziában, esetleg A múlt bűnei.) Azt mondta a kedves olvasó, hogy a romantikus szál elég gyengére sikerült, de nem is baj, mert én úgyis többre vagyok hivatott íróként annál, mint hogy romantikát írjak.

Szóval akárhogy is nézem, a happy endes romantika (hívjuk így az egyszerűség kedvéért) sokak szemében az utolsó helyen kullog a megbecsültségi versenyben. Na de miért?

Egyrészt szegény románc a zsánerek között is elbukta a csatát. Hisz sok olvasó (nem mindenki természetesen, nem általánosítunk) nagyobb teljesítménynek tartja, ha az ember ír egy krimit, sci-fit, fantasyt satöbbit, nyilván mert úgy gondolják, hogy azok több tudást igényelnek. Emiatt pedig automatikusan többre értékelik ezeket a műveket, mint a romantikus regényeket.

Másrészt a sima happy endes romantika alulmarad akkor is, ha olyan románcokkal mérkőzik, amikben dráma, betegség, halál, trauma, háború, elnyomás, és még sorolhatnám, mi minden szörnyűség van.

Nyilván nem azt mondom, hogy ilyenekről nem kell írni. Dehogynem, kell! Csak én nagyon visszásnak találom, hogy a szenvedést alapból magasabb szintű olvasmányélménynek tekintjük, mint a happy endet, sokszor függetlenül a regény minőségétől.

Persze a tragédiákkal tűzdelt romantikát is lehet jól és rosszul megírni, ahogy a happy endeset is. Mégis egy gyengébben megírt tragédiásat hajlamosak vagyunk a jobban megírt happy endes fölé helyezni, csak azért, mert van benne pár borzalom.

Ebben biztosan van sznobizmus is, meg mindenféle pszichológiai elmélettel is lehet magyarázni, amikhez én nem értek. Viszont hasonlóan képzelem el, mint amikor az autópályán lelassítunk, hogy jól megnézzük a balesetezett autókat. Van valami vonzó a tragédiákban, főleg ha csak látjuk, és nem velünk történnek.

Tényleg olyan könnyű romantikát írni?

Visszatérve arra a véleményre, amit kaptam. Hogy a romantikánál többre vagyok hivatott. Szóval ezen rengeteget töprengtem, és bevallom, elég hülyén éreztem közben magamat. Ugyanis számomra sokkal nagyobb írói kihívást jelent romantikát írni, mint krimit.

Persze nem azt mondom, hogy a krimi egyszerű. Ott is van egy csomó dolog, amire figyelni kell, a logika, a csavarok, a horgok, az elterelések, a sok kutatómunka. Ezek azonban kézzel fogható dolgok és igazából leginkább időt igényelnek, meg segget, amin ülünk, míg megtervezzük őket.

Romantikát írni ennél jóval megfoghatatlanabb. Oda inkább érzések kellenek, nem tudás. Intuíció, beleérző képesség, hogy el tudd képzelni, más emberek hogy viszonyulnak egymáshoz, hogyan viselkednek, ha szerelmesek lesznek. Mit hoz ki belőlük? Jót, rosszat? Érteni kell, hogy élik meg a kapcsolatok állomásait, a visszautasítást, a boldogságot, az intimitást. Mi játszódik le bennük, mit mutatnak meg belőle, és mit titkolnak el.

Ahhoz hogy két szereplő között átjöjjön a kémia ismerni kell minden gesztust, minden arckifejezést, a legapróbbak is. Érezni kell, milyen hatással lehet valakire egy illat, egy érintés, egy csók. Ismerni kell magukat a szereplőket, ráadásul teljesen más aspektusból, mint amikor egy gyilkost üldöznek.

És akkor arról még nem is beszéltem, hogy kellő érzelmi intelligencia is szükséges, hogy elkerüljük a káros üzeneteket. (Pl. az agresszió, a bántalmazás szexi - lásd egy halom maffia románc)

Vagyis én azt mondanám, hogy a jó romantikához érzelmi érettség kell, emberismeret, meg önismeret sem árt. Mindezt nem olyan könnyű elérni, és könyvből se nagyon lehet megtanulni. Szóval aki jó romantikát tud írni, az igenis hatalmas teljesítmény, és egy jó romantikus regény mögött is sok-sok tudás van, csak az a tudás kevésbé megfogható, mint mondjuk az, ami egy történelmi könyv mögött áll.

Végül muszáj kihangsúlyoznom, hogy az, ha valaki nem szereti a romantikát, teljesen rendben van. Az nincsen rendben, hogy ha azért, mert nem szereted, alacsonyabb rendűnek tartod. Holott nem alacsonyabb rendű, csak másmilyen, és a megírása is más képességeket igényel.

Ha az erotikus jelenetekről írt cikkemet is elolvasnád, itt találod: Írósarok: Erotikus jelenetek

További írással kapcsolatos cikkek: Írósarok összes bejegyzés

Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Feliratkozás