Megyeri Judit - Jud Meyrin: Holttest az Ambróziában (Rózsakői rejtélyek 1.)

Az AirBuild jó munkát végzett. A régi katonai terminál, ahol Ben tíz éve, egy iskolai látogatás alkalmával járt, teljesen átalakult. Az épületet kibővítették, kívülről és belülről felújították. Ugyan a terminál meg sem közelítette a fővárosi méreteit, és talán még a debreceni mögött is elmaradt, de a vajszínűre festett utasfelvételi pultok mutatósak voltak, és a grafitszürke széksorok kényelmesnek tűntek. A korábban sötét helyiség most természetes fényárban úszott, köszönhetően az üvegtáblákra cserélt falaknak.

Az egyik fal mellett kis dobogó állt, és az emberek már gyülekeztek körülötte. Ben nyomban kiszúrta a polgármestert. A férfi néhány sötét öltönyös fickóval beszélgetett, és még a szokásosnál is jobban kicsípte magát. A nyakkendője a széksorokkal megegyező színben pompázott, és ezen a nyomozó elvigyorodott. Az öreg Makai nagyon igyekszik, hogy minden klappoljon, talán egy kicsit túlságosan is.

Ben körülnézett, és megpillantott a tömegben egy ismerős, lilára festett hajkoronát.

– Helló, Stella! – sétált oda az újságíróhoz. – Te meg mit keresel itt? Ilyen kevés a bűnügy a megyében, hogy már egy szimpla reptérmegnyitóra is téged küldenek ki?

– Makai állítólag beszélni fog arról az ötvenmillióról is, amit Rózsakő biztonságának a növelésére akarnak fordítani – felelte a nő. – Hallottál róla?

– Ja – dörmögte Ben. – Tele van vele a net.

– Hát, még nem annyira, mert a főszerkesztőm azt akarja, hogy tudjam meg, pontosan mire is szándékozik költeni az önkormányzat ezt a pénzt, de sejtem, hogy a polgármester erről semmit sem fog mondani.

– Szerinted kamu az ötvenmillió?

– Nem hiszem, de olyan hirtelen ötletnek tűnik. El nem tudom képzelni, hogy már van konkrét tervük – vonta meg a vállát a nő komor képpel.

Ben egy darabig fürkészte Stella arcát, és nem tudta elnyomni az érzést, hogy valami nincs rendben. A nő sokkal lazábban viselkedett, még a legocsmányabb bűnügyek közelében is, most meg feszültnek és mogorvának tűnt. Sokkal mogorvábbnak, mint általában.

– Minden rendben van, Stella? – ráncolta a homlokát Ben.

Stella körülnézett, aztán a terminál túlsó vége felé biccentett, ahol a beszállókapuk fémje megcsillant a délutáni napfényben.

– Gyere, sétáljunk egyet!

Ben kíváncsian szegődött a nő mellé.

– Miről van szó? – kérdezte, amikor eltávolodtak a tömegtől.

– Emlékszel a múlt heti hullára? Gálffy Mártonra?

– Hogyne emlékeznék!

– Ja, igen – bólintott a nő –, Újváritól hallottam, hogy a kávézós csaj megbízott a nyomozással.

– Igen. Mi van Gálffyval?

Stella olyan közel lépett hozzá, hogy Ben tisztán látta a fekete szemfestéktől összecsomósodott szempilláit.

– Megkeresett. Úgy fél éve, valamikor tavaly ősszel.

– És mit akart? – lepődött meg Ben.

– Megkért, hogy nézzek utána a reptértendernek. Azt gyanította, hogy nem minden legális, de bizonyítéka nem volt. Elhajtottam. Vagyis nem elhajtottam, hanem azt mondtam neki, hogy majd akkor foglalkozom a dologgal, ha mutat rá bizonyítékot. – A nő kissé bűntudatosan sóhajtott fel.

– És mutatott?

– Nem, többet nem keresett. Tudtam, hogy a cége indult a pályázaton, és nem nyertek. Gondoltam, csak savanyú a szőlő neki, és bepróbálkozott, hátha rossz hírét keltheti a reptértendernek. De miután meghallottam, hogy ő a hulla… nem is tudom, kicsit elbizonytalanodtam. Mi van – nézett Benre tágra nyílt szemekkel –, ha beletenyerelt valamibe? Valami komolyba, és ezért nyírták ki?

A január hideget és újabb nagy havazásokat hozott, Gréta minden reggel kisebb gyomorideggel szállt be a Volkswagenbe. Olyan csigatempóban vitte óvodába Pipit, és ment a munkába, hogy többször is rádudáltak a mögötte hajtó autók, de nem törődött vele. Mindenképp el akarta kerülni, hogy a decemberihez hasonló eset újra előforduljon.

Marcival január elseje óta nem beszélt. A hónap utolsó délutánján, amikor már azt hitte, nem fog többet hallani a férfiról, megcsörrent a telefonja.

– Megvan – szólt bele Marci némileg kétértelműen, és Gréta hallotta az utcazajt, ami beszűrődött a telefonba.

– Hogyan…? – akarta kérdezni, de a férfi közbevágott.

– Ne most, majd elmondom személyesen. Mikorra tudná elhozni, amikről beszéltünk?

Gréta már legutóbbi beszélgetésük másnapján lemásolt mindent, amit Marci kért. Az iratok ott várakoztak az íróasztala fiókjában, csak ki kell vinnie őket az irodából. Igazából alig várta, hogy megszabadulhasson tőlük. Fogalma sem volt, milyen magyarázattal állna elő, ha valaki az irodában észrevenné a másolatokat.

A táskájára pillantott, ami elég nagy volt ahhoz, hogy beleférjen egy A4-es méretű dosszié. Ha siet, még azelőtt át tudja adni a férfinak, mielőtt mennie kell az óvodába Pipiért.

– Félóra múlva?

– Hú, maga aztán gyors, mint a villám – füttyentett Marci. – Ismeri a Villa Rosát?

– Igen.

– Jöjjön a legfelső emeletre, a 307-es szobába.

– Nem is tudom… – habozott Gréta. – Nem találkozhatnánk inkább a kávézóban?

– Nyilvános helyen akarja átadni nekem azokat a papírokat? Jól meggondolta?

– Igaza van, ez talán mégsem olyan jó ötlet – ismerte el Gréta. – Csak a hotelszoba olyan… tudja, olyan…

– Kompromittáló? – kérdezte nevetős hangon a férfi. – Ne aggódjon, egy barátom a tulajdonos. Ha hátul, a személyzeti bejáraton jön be és megmondja, hogy engem keres, akkor azonnal idevezetik, és a vendégek nem fogják meglátni. A személyzet pedig nem pletykál, a barátom arról tenni fog.

– Hát jó… – Grétának továbbra sem tetszett ez a megoldás, de most már nem akart visszakozni. – Félóra múlva ott leszek.

Következő rész

Előző rész

Olvasd el az elejéről!

Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Feliratkozás

KEDVEZMÉNYES ELŐRENDELÉS:

Szeptember 25-ig a második kiadást 30% kedvezménnyel 4590 Ft helyett 3200 Ft-ért:

Jud Meyrin: Holttest az Ambróziában