Az eget néhány óra leforgása alatt sűrű, sötét felhők lepték el, és úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntenék. A kórház udvarában magasló fák lombjába bele-beletépett a szél, villám villant és úgy mennydörgött, hogy beleremegtek az ablakok.
Fanny a szűk váróban mászkált egyik faltól a másikig, és az járt a fejében, mennyire ironikus is az élet. Devonshire-ben, ahol az időjárás nélkülöz minden szélsőséget, mindig akkor tombol hatalmas vihar, amikor az élete fenekestől felfordul. Először tíz éve, és most ezen az átkozott éjszakán.
James lépett be az egyébként üres váróba, és egy pohár teát nyújtott Fannynak.
– Nem hinném, hogy túl finom, de legalább meleg és cukros. – Elfoglalta az egyik széket, és közben belekortyolt saját kávéjába.
– Köszönöm! – mormolta Fanny, és ő is leült.
Mire az egyik rendőr behozta őket a kórházba, Alexandert már bevitték a műtőbe, és azóta sem érkezett semmi hír róla. Fanny a falra szerelt órára pillantott, amin lomhán vánszorogtak a mutatók.
– Mikor mondanak már valamit? – nyögte, és beletörölte izzadt tenyerét a nadrágjába. – Lehet, hogy valami komplikáció lépett fel? Vagy még annál is rosszabb...
– Nem! – szólt rá James azonnal. – Erre ne is gondolj! Alexander kemény fickó, túl lesz rajta!
Fanny próbált a biztató szavakra összpontosítani, de közben minduntalan a férfi ernyedt teste és a vértől csatakos padló jutott eszébe. Képtelen volt egy helyben ülni. Félrerakta az érintetlen teát, felugrott a székről, és újra járkálni kezdett. Egy idő után James odajött hozzá, és megfogta a karját, amin sebek és hosszú karcolásnyomok éktelenkedtek. Fanny akkor szerezhette a sérüléseket, amikor Blockhardt szétlőtte az ablakot, de nem emlékezett rá. A történtek furán összefolytak, minden annyira valóságon túlinak tűnt. Lepillantott a pólójára. Alexander vére... A gyomra fájdalmasan összeszorult.
– Meg kéne nézetned magad egy orvossal – javasolta James, még mindig a sebeket vizsgálva. – Biztosan maradt benne üvegszilánk.
– Semmi bajom! – Fanny elhúzta a karját, és újabb kört tett meg a műanyag székek és az ajtó között.
– Komoly sokkhatás ért, talán kérned kellene a nővérektől...
– Mit? – Fanny dühösen megtorpant a férfi előtt. – Nem fogom hagyni, hogy benyugtatózzanak!
– Jól van, nem is ezt mondtam – visszakozott James nyomban. – Csak azt, hogy később jól fog jönni valamilyen gyógyszer. Hogy tudj aludni.
– Nem kell gyógyszer!
– Fanny – csitította James –, kérlek, ne csináld ez! Hányszor mondjam még el, hogy sajnálom? Nem csak az estét, hanem az elmúlt tíz évet. – Megfogta Fanny kezét, és furcsa mód ujjainak az érintése még ennyi idő után sem tűnt idegennek. – Én tényleg szerettelek, Fanny! De amikor megláttam, hogy Blockhardt megöli Scottot, valami... nem is tudom, összetört bennem. Abban a pillanatban a menekülés tűnt a legjobb megoldásnak.
– A legjobbnak? – csattant fel Fanny. – Inkább a leggyávábbnak, nem?
– Tudom, hogy hiba volt. És ha nem vesztem el az emlékezetemet, sokkal hamarabb visszajöttem volna – hadarta James, és Fanny egy pillanatra elnézte csillogóan zöld szemét, a vonzó gödröcskéket az arcán, aztán kihúzta a kezét a férfi tenyeréből.
– Egy éve visszatért az emlékezeted. Egy éved volt rá, hogy visszagyere, mégsem tetted – felelte hűvösen.
– Fanny...
– Nem érdekel a magyarázkodásod, James!
– Alexander miatt, igaz?
– Ennek semmi köze nincs Alexanderhez.
– Dehogynem! – biccentett James. – Van valami köztetek, ugye?
Fanny a férfira nézett. Mit kéne mondania erre? Hogy szereti a bátyját? Jobban, mint amennyire Jamest valaha is szerette?
– Nem tartozik rád! – felelte végül.
– Már hogyne tartozna!
– Tíz éve talán, de most már nem! – Fanny nézte James ismerős vonásait, és arra gondolt, fogalma sincs, kicsoda ez a férfi valójában. Ismerte egyáltalán valaha is? – Nem is tudom, ki vagy...
– Fanny, ne mondd ezt! – James szája fájdalmas grimaszba torzult. Már emelte a kezét, hogy magához ölelje Fannyt, de a váróba belépő orvos félbeszakította a mozdulatot.
– Maguk Mr. Kougar hozzátartozói? – kérdezte hivatalos hangon.
Fanny szíve a torkában dobogott, némán meredt az ősz hajú, szakállas doktorra, aki egy jóságos nagypapára emlékeztette. Képtelen volt megszólalni. Vajon jó vagy rossz hírrel érkezett?
– Az öccse vagyok – mondta James reszelős hangon. – Hogy van Alexander?
Az orvos halványan elmosolyodott.
– Már stabil az állapota.
– Meg fog gyógyulni? – suttogta Fanny, és érezte, hogy forró könnyek csurognak le az arcán a megkönnyebbüléstől.
– Igen. Sok vért vesztett, de egyik lövedék sem talált el létfontosságú szervet. A fiatalember nagyon szerencsés volt. – Az orvos szeme sarkában a ráncok elmélyültek, ahogy Fannyra mosolygott. – Biztos maga az az ifjú hölgy, akiről a mentősök beszéltek – pillantott a nő véráztatta pólójára. – Maga nélkül, kedvesem, Mr. Kougar sokkal rosszabbul járt volna.
Fannynak nyelnie kellett, hogy meg tudjon szólalni.
– Bemehetünk hozzá?
Az orvos egy pillanatig némán nézte, majd bólintott.
– Egy rövid időre. De előtte szerzünk magának tiszta ruhát a nővérektől.
Fanny néhány perc múlva Jamesszel a nyomában belépett a kórterembe, ahol a csendet csak a gépek zümmögése törte meg. Nagyot nyelt, hogy a torkában képződött csomót eltüntesse, és közelebb sétált az ágyhoz. Alexandert derékig takaró fedte, a hasán és a vállán kötés díszelgett. Falfehér volt és mozdulatlan, csak a mellkasa emelkedett lassan fel, aztán le.
Fanny végigsimított borostás arcán, kezébe fogta az ujjait. Legyűrte a késztetést, hogy odakucorodjon Alexander mellé az ágyra, és addig ne mozduljon mellőle, míg a férfi fel nem ébred. Csak némán nézte, torkát fojtogatták az érzések. Hirtelen világosan látta, hogy Alexander mellett van a helye, bármi is történjen.
– Beleszerettél, igaz? – hallotta meg James rekedtes hangját.
– Igen – mormolta anélkül, hogy a férfira nézett volna.
James nem szólt semmit, csak az ajtó nyikordult meg halkan, ahogy kiment a kórteremből.
*
– Köszönöm, Fanny, végeztünk is – mondta Garry másnap reggel a rendőrőrsön. – Már csak alá kell írnia a vallomását.
Fanny bólintott, és megvárta, míg a férfi elé csúsztatja a papírt, aztán aláfirkantotta a nevét. A feje zúgott, a szeme égett; éjszaka hol a rémálmok gyötörték, hol az Alexander miatti aggodalma nem hagyta aludni. Odanyújtotta Garrynek az aláírt papírt, aztán felemelkedett a székről.
– Meglátogatja Alexandert? – Garry kinyitotta Fanny előtt az irodája ajtaját, és mindketten kiléptek a folyosóra.
– Igen, bár az orvos azt mondta, ma még altatják... De azért bemegyek.
– Később én is benézek, de még ki kell hallgatnom Alexander apját.
Fanny megtorpant a lift előtt, és felnézett a nyomozóra.
– Ugye nem fogja megúszni?
– Ha rajtunk múlik, nem – biztosította Garry. – De az ügyvédei nagyon bekeményítettek. Ragaszkodnak ahhoz a verzióhoz, hogy Blockhardt csak át akarta hárítani a felelősséget Jeremyre.
– De ez nem igaz! – szisszent fel Fanny. – Nem lehet igaz! Minek ölt volna meg Blockhardt önszorgalomból egy ipari kémet?
– Mi is pontosan tudjuk, hogy ez így nem logikus, de nincs rá bizonyítékunk. Blockhardt meghalt, ő már nem vallhat ellene. És hiába forgattuk fel a pasas lakását, sőt még a Kougar Enterprisest is, még nem találtunk bizonyítékot arra, hogy Jeremy bérgyilkossággal bízta volna meg Blockhardtot. De ne aggódjon! – paskolta meg Garry a kezét kedvesen. – Nem adjuk fel!
– Köszönöm, Garry! – mosolyodott el Fanny, aztán beszállt a liftbe.
Mivel a Jeep még mindig kiszúrt gumikkal vesztegelt a tanyánál, Kate kocsiját kérte kölcsön. Az előző este tomboló viharra már csak néhány tócsa és pár letört ág emlékeztetett, amikor a kórháznál bekanyarodott a látogatóknak fenntartott parkolóba. Felszaladt a lépcsőn, belépett az előcsarnokba, majd megtorpant, ahogy meglátta Jamest, kézen fogva egy nővel. A nő gyönyörű volt. Hosszú, göndör fürtök, hatalmas barna szem, kecses alak. Szemkápráztató párost alkottak Jamesszel, mintha nem is valóságosak lennének, hanem egy film díszletéből léptek volna elő.
– Fanny! – köszörülte meg James nyugtalanul a torkát, amikor észrevette. – Épp most jövünk Alexandertől. Ő itt Martha – mutatott a nő felé még a korábbinál is zavartabban. – Igazából övé a tanya...
– Úgy érted, hogy a romhalmaz, ami maradt belőle, igaz? – csóválta a fejét a nő, majd szélesen Fannyra mosolygott. – Örülök, hogy megismerhetlek!
– Én is – válaszolta Fanny udvariasan. Közben az dübörgött a fejében, hogyan is hihette azt, hogy James egyedül lakik abban a nagy házban. Hogy gondolhatta, hogy tíz év alatt nem talál magának senkit? És a férfi még rajta kérte számon, hogy mi van közöttük Alexanderrel! Mekkora álszent!
– Borzasztó lehetett nektek tegnap este! – folytatta Martha zavartalanul. – Még szerencse, hogy John rábeszélt, költözzek egy időre a nővéremhez, és így kimaradtam belőle.
– John?
– Elnézést, Jamesre gondoltam – csicseregte Martha. – Még nem szoktam meg a valódi nevét. Tudod, nekem évekig John Storm volt.
– Ezt a nevet vettem fel, amikor elhagytam a pszichiátriai intézetet, ahová az amnézia miatt kerültem – magyarázta James. – Ott ismerkedtünk meg Marthával.
– Tudod, ápolónő voltam, és azonnal megtetszett James. Aztán a dolgok már mentek a maguk útján.
– Gondolom. – Fanny hamis mosolyt erőltetett az arcára, de közben nehezére esett, hogy ne fintorodjon el.
– Martha – fordult James a barátnője felé –, beszélhetnék egy percre Fannyval négyszemközt?
– Persze, drágám! Addig iszok egy kávét – mondta a nő mosolyogva, és ellibbent a büfé irányába.
James bűnbánóan nézett Fannyra.
– Nem úgy gondolta – magyarázkodott. – Csak néhány napja meséltem el neki, mi történt a tónál tíz éve, igazából még ideje sem volt hozzászokni a gondolathoz. Neki ez az egész olyan, mintha az újságban olvasta volna.
– Milyen mázlista! – húzta el a száját Fanny.
– Kérlek, ne ítéld meg ennyi alapján!
– Nem hinném, hogy sokat számítana, mit gondolok róla.
James szemében szomorúság villant.
– Dehogynem számít! – mondta halkan. – És amit tegnap mondtam, azt komolyan gondoltam. Amikor Marthaval megismerkedtem, nem emlékeztem rád. Csak egy szavadba kerül, és...
– James! – csattant fel Fanny. – Ezt a mondatot be se fejezd!
– Kérlek, csak hallgass végig! – lépett közelebb hozzá James. – Amikor visszatértek az emlékeim, nem bírtam magammal, muszáj volt kiderítenem, hol laksz. Látnom kellett téged, érted? Az ablakon keresztül figyeltelek éjszakánként, mint valami perverz kukkoló, de nem érdekelt.
Fanny elszörnyedve meredt a férfira.
– Nem csak akkor jártál nálam, amikor a fényképeket vitted el, és a levelet hoztad, igaz?
– Sokkal többször.
– Jézusom, James! – Fannyt kirázta a hideg a férfi szavait hallva, és görcsösen próbált nem gondolni arra, vajon James miket látott az ablakon keresztül. – Az egyszer sem jutott eszedbe, hogy becsöngess, és minden elmagyarázz?
– Dehogynem, de...
– Tudom! – szakította félbe Fanny a magyarázkodást gúnyosan. – Ez nem olyan egyszerű. Tudod mit, James? Nagyon elegem van abból, hogy mindenre ez az indokod! És még egyszer ne merj a házam közelébe jönni, mert feljelentelek!
A férfi egy hosszú pillanatig szótlanul meredt rá, aztán bólintott.
– Meg fogsz nekem valaha bocsátani, Fanny?
– Talán majd egyszer – felelte Fanny, aztán hátat fordított, és faképnél hagyta Jamest. Közben azokra a hosszú, elvesztegetett évekre gondolt. Ideje, hogy örökre maga mögött hagyja őket!
Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:
A múlt bűnei megvásárolható e-könyvben itt:
A Gyilkosság a krimifesztiválon bekerült Az év könyve szavazáson az elődöntőbe! Szuper boldog vagyok! :) Ha tetszett a könyv, a lenti linken tudsz rá szavazni. Ezúttal a tét a döntőbe jutás. Ráadásul a szavazók könyveket is nyerhetnek! Köszönök minden szavazatot!
Következő nyomtatásban megjelenő regényem, a Boldogságra kényszerítve továbbra is 30% kedvezménnyel rendelhető elő. Az előrendelők között tíz darab ajándékot sorsolunk ki, melyek közt vannak a könyvhöz készült ékszerek és könyvcsomag is.
Ha máshonnan rendelnéd elő:
Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:
Mindegyik regény nyomtatott és elektronikus formában is megrendelhető tőlem a FairBooks Kiadó webshopján keresztül utánvéttel és online bankkártyás fizetéssel is, akár dedikáltan.
A regényeim megtalálhatóak a következő helyeken is:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése