Miután Peggie otthagyta, Francesca még hosszan ült a Corner Shop kávézójában, és mindent, amit az interneten talált, elolvasott Caroline és Blake Lorimerről. Az a minden pedig nem volt kevés.
A sajtó már akkor lehozott róluk pár cikket, amikor összeházasodtak. Főleg azon csámcsogtak, hogy egy egyszerű asztalos házasodott be a nemes Bowes-Lyon családba, és azon tanakodtak, Caroline ugyan miért Blake-et választotta férjének. Hogy vajon a férfi csavarta el ennyire a fejét, vagy ő döntött úgy, hogy maga mellé vesz egy kitartott selyemfiút?
Francesca a fejét csóválva nézte végig a lealacsonyító írásokat, de még a hozzájuk írt olvasói hozzászólások közül is párat, közben az újságírók és a kommentelők helyett is szégyellte magát. Miért gondolják az emberek, hogy bárkit is elítélhetnek, amikor fogalmuk sem lehet, mi az igazság, és mi húzódik meg a tetteik mögött? Francesca úgy érezte, ezt sosem fogja megérteni.
Aztán ahogy az újabb cikkekhez ért, éledezni kezdett benne a düh is. Ugyanis akkor sem kímélték a párt, amikor az autóbalesetben meghalt a fiuk. Azt mondogatták, hogy Blake ivott vezetés előtt, és azt is, hogy direkt hajtott le az útról. Az egyik portálon az autóról is mutattak képet. A kocsi kasznija a felismerhetetlenségig szétroncsolódott, Francesca el sem tudta képzelni, Blake Lorimer hogyan úszhatta meg élve azt a balesetet.
Volt egy fotó, amihez újra és újra visszatért. Blake a fia sírja előtt állt, botra támaszkodva, az arcán friss, élénkvörös sebhelyekkel. A vonásai ugyan szobormerevek voltak, de Francesca a fotón keresztül is érezte a testéből sugárzó kínt. Azt a fajta kínt, ami lávává változtatja az ember vérét, ami beleköltözik minden csontjába, minden sejtjébe, és lángol, éget, elolthatatlanul.
Amikor végül eltette a telefonját, és kiment a kávézóból, olyan kifacsartnak érezte magát, mintha órákat gyalogolt volna szélben és esőben a montrose-i tengerparton, mégsem volt képes hazamenni. Inkább beült az autójába, és elindult a kastély felé.
Az oda vezető keskeny utat mindkét oldalon fák szegélyezték. A lombjuk takarásából egyszer csak felbukkant a kastély rengeteg tornyával és keskeny ablakával. A falán megcsillant a nap fénye, halványvörösre színezve a köveket, mintha vízzel áztatott vér folyna le a tornyokból. Francesca karját ellepte a libabőr.
Beállt a parkolóba, ahol rajta kívül csupán néhány autó várakozott. A jegypénztárhoz ment, közben újra és újra felpillantott az előtte magasodó épületre, ami elképesztően gyönyörű volt, ám mögötte meghúzódott valami hátborzongató, valami ördögi.
A jegypénztár pavilonja közvetlenül az épület mellett állt. Francesca elővette a pénztárcáját, és már mondta volna, hogy a tárlatvezetésre szeretne bemenni, de az üveg túloldalán ülő férfi megelőzte.
– Sajnálom, hölgyem, de ma hamarabb zárunk, a kastélyba már nem tudok jegyet adni – mutatott egy kiragasztott plakátra a falon.
Francesca átfutotta a kiírást arról, hogy a kastély a hét hátralévő felében privát rendezvény miatt zárva lesz. Rájött, hogy ezért állt olyan kevés autó a parkolóban, ezért nem találkozott senkivel.
– De a parkba még be tud menni – ajánlotta a pénztáros, Francesca pedig azonnal rábiccentett.
– Akkor oda kérek egy jegyet.
– Kellemes kikapcsolódást! – köszönt el tőle a pénztáros, miután fizetett. Francesca automatikusan viszonozta a mosolyát, aztán elindult a parkba vezető sétányon.
Meg kellett kerülnie a kastélyt, közben folyton felfelé sandított az ablakokra, és azon járt az agya, ami a falak mögött történt. Nem azon, amit az újságok megírtak, és nem is azon, amit az emberek pletykáltak. Hanem a valóságon.
Francesca tudta, hogy a valóság ritkán nyilvánvaló, ritkán látszik elsőre. Általában megbújik a mendemondák, az emberekről kialakított kép mögött, és aki nem elég figyelmes, azelőtt láthatatlan marad. Francesca azonban szeretett alaposan szemügyre venni mindent. Gyerekkorától kezdve ezt tette. Visszahúzódott, és figyelt, aztán eltöprengett azon, amit észrevett.
A gondolatai most is össze-vissza cikáztak. Arra eszmélt, hogy jócskán maga mögött hagyta a kastély épületét, és egy szökőkúthoz ért. A szökőkút halkan csobogott, a napsütés halványkékre színezte a vizet. A körülötte körbefutó ösvényt rózsák szegélyezték, édes, megnyugtató illatuk belekúszott Francesca orrába.
Aztán a csendet csaholás törte meg. Hirtelen egy halványbarna szőrű golden retriever bukkant fel az ösvényen, és odaloholt hozzá. Majd alig egy méterre tőle lefékezett, leült, és nagy barna szemével várakozóan nézett fel rá.
Francesca ösztönösen megpaskolta a fejét.
– Milyen barátságos vagy – mormolta mosolyogva.
– Túlságosan is barátságos – érkezett egy hang abból az irányból, ahonnan az imént a kutya feltűnt. Francesca arra fordult.
Egy fiatal nő közeledett felé felül egyszerű pántos, alul harangalakban kiszélesedő virágmintás ruhában. Kék szeme, ovális arca és kicsit hegyes álla valakire halványan emlékeztette Francescát, és csak némi késéssel jött rá, hogy a nő Caroline Lorimerre hasonlít. Csak a haja színe volt más, inkább világosbarna, mint szőke, és jóval fiatalabbnak tűnt Caroline-nál. Valószínűleg a húga, jött rá Francesca, ahogy eszébe jutott az egyik cikk a Bowes-Lyon családról.
– Elnézést, hogy Summer így odarohant magához! – szabadkozott a nő. – Ha sok a látogató, ügyelek rá, hogy ne rohangáljon el mellőlem. Bármennyire is barátságos, azért sokakat zavar. De amikor üres a park, szabadjára engedem, hadd fusson egyet.
– Nem ijedtem meg – sietett Francesca a megnyugtatással, miközben újra végigsimított a kutya selymes bundáján. – Valószínűleg én vagyok az utolsó látogató mára, Summer pedig egyáltalán nem zavar.
– Igazán örülök. – A nő mosolyogva lépett közelebb hozzá, de a következő pillanatban elkerekedett szemmel megtorpant. – De hiszen maga Frankie McGregor! – kiáltotta lelkesen.
Francesca elvörösödött, ahogy meghallotta az írói álnevét. Egyre gyakrabban felismerték, ő pedig továbbra sem tudott ehhez hozzászokni.
– A nagyanyám és én is imádjuk a könyveit! – folytatta a nő, észre sem véve a zavarát, majd a kezét nyújtotta. – Laura Bowes-Lyon vagyok.
– Francesca Blair… mármint ez a valódi nevem – motyogta kissé ügyefogyottan Francesca, megszorítva a felé nyújtott kezet. – A Frankie McGregort csak az írásnál használom.
– Tudom. – Laura ragyogóan rámosolygott. – A nagyival együtt nem csak a könyveit olvastuk el, hanem a cikkeket is arról, hogyan sikerült elkapnia azt a gyilkost tavaly tavasszal.
– Csak segítettem.
– Ugyan már, ne szerénykedj! Ugye nem baj, ha tegeződünk?
– Nem.
– Jó, mert el kell mondjam, hogy nélküled nem boldogult volna a rendőrség, ez az igazság, és erre igenis legyél büszke! Ahogy a nagyszerű könyveidre is.
Francesca persze ettől még inkább zavarba jött, de azért bólintott.
– Gyönyörű itt – bökte ki, hogy elterelje magáról a szót, és úgy tűnt, sikerült is, mert Laura végre nem őt fürkészte, hanem végighordozta a tekintetét a parkon, majd a pillantása megállapodott a kastélyon.
– Igen, imádok itt élni – mondta ábrándosan, aztán hirtelen visszafordult Francesca felé. – Voltál bent a kastélyban is?
– Nem, későn érkeztem. Ha tudom, hogy privát rendezvény miatt zárva lesz ma délután, hamarabb idejövök, vagy jövő hétre halasztom a látogatást.
– Igen, igen, a nagyanyám születésnapját ünnepeljük, és már elkezdődtek az előkészületek – bólogatott Laura, majd még a korábbinál is szélesebben mosolyodott el. – De nagyon szívesen meghívnálak az ünnepségre!
– Hogy mi? – csúszott ki Francesca száján.
– Részt vennél a nagyanyám születésnapja alkalmából rendezett programokon, mint a vendégünk? Hatalmas örömet okoznál ezzel nekünk!
Francesca sejtette, hogy a kastély vendégeként könnyebben beleláthatna abba, mi is történt valójában a Lorimer családdal. Ettől persze azonnal elszégyellte magát. Hisz csúnyán kihasználná a vendégszeretetüket.
– Kérlek, fogadd el a meghívást! – győzködte Laura, akinek fogalma sem lehetett arról, hogy Francesca leginkább a bűntudatával küzd. – Nem lesz nagy felhajtás, csak csupa kötetlen, laza szórakozás.
Francesca a nő mosolygós arcára pillantott. Hihetetlennek tűnt, hogy egy nemesi család hívja el magához vendégségbe a könyvei miatt. Laura annyira közvetlen és kedves volt, hogy ez a tény egészen idáig elsikkadt. Most azonban a tudat egyre jobban kezdte feszélyezni Francescát.
Aztán váratlanul felvillant előtte Blake Lorimer sebhelyekkel szabdalt arca, sötét, mélységesen mély tekintete. Ki akarta deríteni, mi történt a férfival. Nem tudta, miért, de muszáj kiderítenie! És életében először színtiszta ösztönből döntött.
– Örömmel elfogadom a meghívást – mondta, és igyekezett nem pánikolni amiatt, hogy mibe is keverte magát ezzel.
Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:
Ha szeretnéd elolvasni A kastély rémét, rendeld elő november 15-ig a FairBooks webshopban, 30% kedvezménnyel, és mellé még ajándékkönyvet is választhatsz:
- A kastély réme (4790 Ft helyett 3350 Ft): ELŐRENDELEM
- Felföldi rejtélyek könyvcsomag (12970 Ft helyett 8490 Ft): ELŐRENDELEM
.jpg)
A kastély réme a könyvesboltokban is előrendelhető:
- Libri: ELŐRENDELEM
- Bookline: ELŐRENDELEM
- Líra: ELŐRENDELEM
- Álomgyár: ELŐRENDELEM
Szeretettel várunk mindenkit a könyvbemutatón is, ami november 25-én, 15:00-17:00-kor lesz a Bookta kávézóban Budapesten, a III. kerület Margit utca 3. szám alatt. A kastély rémét úgy is elő lehet rendelni, hogy a könyvbemutatón veszitek át, így nincsen postaköltség sem. Szállítási módnak a könyvbemutatós átvételt válasszátok ki:
Ha még ismerkednél a Felföldi rejtélyekkel:
Pipacsok - előzménynovella a Lowdeni boszorkányhajszához: ELOLVASOM
Hegek - előzménynovella a Lowdeni boszorkányhajszához: ELOLVASOM
Lowdeni boszorkányhajsza beleolvasó: BELEOLVASOK
Gyilkosság a krimifesztiválon beleolvasó: BELEOLVASOK
Minden, amit a sorozatról tudni érdemes: ELOLVASOM
.JPG)
Olvass bele a további regényeimbe is, és menj biztosra:
Ha tetszett, itt tudod megvenni a könyveket nyomtatva és elektronikusan is:
FairBooks Kiadó (akár dedikálva is)
.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése