203 éjszaka


Óvatosan lépem át a szoba küszöbét, az éjszakai világítás narancsos fénye vakítónak tűnik a benti félhomály után. Bántja a szememet, hunyorognom kell. A levegő fullasztó, mintha megrekedt volna idebent a nappali forróság. Kiütközik a veríték a homlokomon és a folyosó egy pillanatra elmosódik körülöttem. Olyan érzésem támad, mintha egy hosszú, keskeny gyufásdobozban lennék, ahol a gyufafejek ugyanolyan szorosan sorakoznak egymás mellett, mint körülöttem a barna ajtók.
Meg kell dörgölnöm kialvatlanságtól égő szememet, hogy elűzzem a furcsa látomást, aztán elindulok. Számolom az ajtókat, hogy eltereljem a figyelmemet.
Egy, kettő, három, négy...
Amikor a lépcsőhöz érek, már tíznél járok, és amennyire szaporán csak tudok, megindulok lefelé. A fehérre mázolt falakat bámulom, amiken vakítóan megcsillan a lámpafény. A lépcsők is világosak, egyetlen koszos lábnyom vagy homokfolt sem látszik rajtuk, a korlát is makulátlanul fehér. Olyan, mintha újra kórházban lennék.
A szandálom talpa egyre sebesebben csattog a lépcsőkön, nem törődök az éles fájdalommal, ami minden lélpésnél a lábamba hasít. Az egyik sarokban jókora légkondi dübörög; próbálom elhitetni magammal, hogy csak a belőle áramló hűvös levegőtől borzongok. Gyűlölöm ezt a mesterséges hideget, ami szinte égeti a szemet, csípi a bőrt, és olyan furán állott szagú, az embernek összeugrik a gyomra tőle. Ugyanolyan, mint aznap az autóban... Egy pillanatra megint ott ülök az Opel Insigniában, aztán fogcsikorgatva kirántom magam az emlékből.
Csak akkor veszem észre, hogy az utolsó néhány fokon bent tartottam a levegőt, amikor leérek a földszintre. Hosszan sóhajtok, és hagyom, hogy a vidám, barackszínű falak körülöleljenek, és elfogjon az a megnyugtató érzés, mintha egy babaházaban lennék. Én irányítok, nem a múlt, figyelmeztetem magam.
Elbicegek a viseletes bőrkanappé és az üres bár mellett. A recepció is kihalt, még nem kezdődött el a reggeli műszak. A pult sarkában váza, benne egy csokor rózsa, egy pillanatra elidőzök a sötétvörös szírmokon. Mellette csinos stócba rendezve sorakoznak a prospektusok. Csak egyetlen brossúra hever a szürke járólapon, a San Marinói kirándulásé.
Nyögve lehajolok, felveszem a lapot, és visszarakom a többi utat hirdető tájékoztató közé. Közben szemem megakad a sziklás-bozótos ormon álló várbástya fotóján. El kellene mennem, hasít belém váratlanul a vágy, de tudom, hogy nem bírnám. Milyen hülye ötlet is volt ez a nyaralás!
A kijárathoz sántikálok. A mozgásérzékelős üvegajtó, ugyanolyan, mint a szupermarketekben, csak be van zárva éjszakára. Hozzáérintem a kártyámat az olvasóhoz, és az ajtó halk surrogással kinyílik. Kilépek rajta, azonnal becsukódik a hátam mögött, én pedig egy pillanatig csak állok, és mélyen beszívom a hajnal ellenére is meleg, párás levegőt.
Átvágok a hotel teraszán, a műanyagasztalok és a rattant utánzó székek között, amik még mindig nedvesek az éjszakai esőtől. Felkapaszkodom azon a néhány lépcsőfokon, ami a járdára vezet és megtorpanok. Teljesen üres az utca, csak néhány órája feküdtek le az emberek, és még egy ideig nem fognak felébredni.
Balra a kék csíkos napvitorla széle meglebeg a gyenge szélben, a székek fehéren világítanak az asztalok tetején. Észreveszem a legkissebbet. Körülötte csupa négy, hat és nyolcszemélyes asztal. Elönt a keserűség, és úgy érzem, az előző este elfogyasztott pizza megüli a gyomromat. Ezután mindig én leszek a magányos kisasztal a sarokban a sok, családi mellett?
A számba harapok, és kényszerítem magam, hogy elforduljak az étterem kerthelyiségétől. Hátra pillantok a szállodára. Talán az lenne a legjobb, ha visszamennék. Az erkélyajtókon mentaszínű a redőny, egyik sincs teljesen lehúzva, hogy a tenger felől fújó szél lehűtse a szobákat. Olyan az épület, mint egy rózsaszínű óriás, aki egyenesen rám pislog temérdek szemével. A gondolattól egyszerre ráz a hideg és tölt el valami különös megnyugvás.
A keskeny úton túl ott a tenger, sötétkék, még egybeolvad az éggel. Hallom a moraját és érzem a sós illatát. Megbabonázva vágok át a zebrán, aztán a kavicsos partot átszelő gyalogúton. Jobbra és balra üres röplabdapályák, összecsukott napágyak és lehúzott napernyők sorakoznak. Szívfacsaró a part ilyen elhagyatottan. 
Véget ér a járda, kénytelen vagyok lelépni a kövekre. Alig beforrt combcsontom sajog az egyenetlen talajon, de nem állok meg, amíg a tengerhez nem érek. Itt már aprók a kövek és több a homok, a hullámok lomhán hömpölyögnek kifele, aztán visszacsörgedeznek, mintha egy hatalmas nyelv nyalná a fagylaltot.
Kínlódva leülök, lehúzom a szandálomat, és előrenyújtom a lábamat. A hűs tengervíz az ujjaim közé furakszik, egészen felcsap a térdemig, aztán visszahúzódik, kimosva a lábszáram alól a homokot. Ugyanúgy, ahogy az a rohadt baleset kihúzta a lábam alól a talajt.
Mindkét kezemmel belemarkolok a nedves homokba, és csak szorítom, szorítom. Az éles kövek, a kagylóhéjak felsértik a tenyeremet, de nem érdekel. Újra az Insigniában ülök, orromban érzem a fenyő alakú autóillatosító szagát, élvezem a sebességet, vadul nyomom a gázpedált.
‒ Bekapcsolom a légkondit, mert olyan meleg van, hogy mindjárt leolvad rólam a próbasmink. Pedig anyám is meg akarja nézni – hallom a saját hangomat, aztán már csak a csattanást és a sikoltást, hosszan, mintha sohasem akarna abbamaradni. És valahol mélyen tudom, hogy én sikítok. Levente már rég elcsendesedett mellettem.
Arra eszmélek, hogy vonat füttyent, és zakatolva robog át a szálloda mögötti síneken. Tágra nyílt szemmel nézem, ahogy az ég világosodni kezd, mintha valaki odafent egy óriási, láthatatlan radírral leradírozná róla a tintakék színt. Aztán felbukkan a nap, aranyra színezve a látóhatárt.
Letörlöm a könnyeimet és nehézkesen felegyenesedek. Kipipálhatok egy újabb éjszakát. A kétszázharmadikat Levente nélkül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések