Életképek



A sportcsarnok az iskola szomszédságában épült, alig néhány éve. Látszik is rajta; a hatalmas, vörösre festett épület makulátlan, a falakon nincsen egy apró graffiti sem, az ablakok ragyoknak a tisztaságtól. Körülötte gondosan nyírt füves rész és frissen aszfaltozott út.
Metálszürke Citroen fordul be a bekötőútra. Lassít, figyeli a szabad helyeket, aztán bekanyarodik közvetlenül a sportcsarnok bejárata elé. Alacsony, cingár férfi pattan ki az autóból, világoskék inge kicsit lóg rajta, a hátán gyűrődésnyomok, sötétbarna haja azonban gondosan van fésülve. Talán azért, hogy ne legyen olyan feltűnő a kopaszodó folt a homloka fölött. Édeskés parfűmje csiklandozza az ember orrát.
Mobilt szorít a füléhez, és erélyes hangon beszél bele, parancsokat osztogat. Termetéhez képest meglepően hosszú léptekkel az ajtóhoz megy, aztán eltűnik mögötte, mintha ott sem lett volna. Csak a sportcsarnok nyitott ablakán kiszűrődő, egyre tompább utasítások emlékeztetnek arra, hogy az előbb még itt járt.


A sportcsarnok mellett, a sarkon egy nagy játszótér áll. A régimódi, fából készült játékok gondosan le vannak festve, nemrég újíthatták fel őket. A mászókákon és csúszdákon fürtökben lógnak a gyerekek. Nem iskoláskorúak, a közeli óvodából jöhettek. A lábuk dobog, ahogy rohannak egyik játéktól a másikig, visongásuk messzire száll a késődélelőtti napsütésben.
Unott képű ovóbácsi egyik kezét a zsebébe dugja, a másikkal a telefonját nyomkodja, csak fél szemmel figyeli a gyerekeket. Észre sem veszi, amikor egy szőke copfos kislány és egy pöttöm, kócoshajú kisfiú hasra vetik magukat a fűben, és elkúsznak a játszótér és az út között húzódó földes sávhoz. Valószínűleg virágágyásokat terveztek ide, de még csak a köveket rakták ki köré, és a földet ásták fel, növények még nincsenek.
A két kisgyerek gondolkodás nélkül mászik bele a földbe, pulóverükön azonnal meglátszódnak a sárfoltok, de nem zavartatják magukat. Az ovóbácsi sem, aki még mindig a telefonját bámulja, összeráncolt homlokkal.


A sportcsarnok mögötti hátsó parkoló mintha egy másik világhoz tartozna, itt még zűrzavar uralkodik. Ide rejtették a megmaradt építőanyagokat; egymásra halmozott téglákat, sóderkupacokat, fadarabokat és limlomokat látni mindenütt.
Egy sárga traktor parkol a felfordulás mellett, előtte a füves placcon betontömbök, rajtuk munkások ücsörögnek. Nem szólnak egymáshoz, csak bámulnak maguk elé és cigiznek; az olcsó dohány szaga orrfacsaró.
Az egyikük lomhán fordítja a fejét, hogy utánanézzen egy szűk, vajszínű farmert viselő anyukának, aki egyik kézzel a telefonját szorítja a füléhez, a másikkal kétévesforma kisfiának a kezét fogja.
‒ Azt mondta a doktornő, hogy nem mandulagyulladás. Igen, még szerencse. De lehet, hogy valami vírus, amit a bölcsiben kapott el. Persze, hogy szóltam neki, hogy lázas is volt! Azt mondta, az a vírustól is lehet. Mindegy, felírt valami gyógyszert, azt kiváltjuk. Jaj, a francba, a táppénzes papírt meg bent felejtettem! Lerakom, majd beszélünk.
Kinyomja a hívást, aztán sarkon fordul, és maga után húzva a kisfiút visszarohan a sportcsarnok hátsó részében lévő rendelőbe.
A munkás a nő fenekét bámulja, egészen addig, míg az el nem tűnik a kanyarban a kisfiúval, aztán lepöccinti a csikket a földre, rátapos a sarkával, és rágyújt egy újabb szál cigire.


A sportcsarnok mögül, ahol előbb az anyuka és a kisfia eltűnt, egy csapat kamasz kerül elő. Kezükben seprű, gereblye és zsákok, az egyikük, aki majd egy fejjel a társai fölé emelkedik, talicskát tol.
‒ Éva néni! Éva néni! ‒ kiáltja hátra a mögöttük sántikáló, őszes hajú nőnek. ‒ Kell lapát is! Anélkül nem fog menni. ‒ Úgy mondja, mintha nem is a tanárnő, hanem ő lenne itt a főnök.
‒ Igaz, azt is hozni kell – biccent a nő, aztán maga mellé int két fiút, és visszaindulnak arra, amerre jöttek.
Ahogy Éva néni hallótávolságon kívül kerül, egy vézna fiú nyomban beleugrik a talicskába, nagydarab osztálytársa pedig kúrjongatva löki körbe-körbe.
‒ Hagyjátok már abba! ‒ tiltakozik egy lány. Fontoskodva tűri a füle mögé hosszú, mézszőke haját, úgy fintorog a renitensekre.
‒ Ne nyávogj már, Hanna! ‒ röhög a nagydarab srác, és tovább tolja a talicskát. Baseball sapkát visel, ugyanolyan pirosat, mint a pólója. Valószínűleg rengeteg van neki otthon, mindegyik más színű, és a sapit mindig az aznapi pólóhoz igazítja, mint Fluor Tomi. A haja is ugyanolyan rövidre van nyírva, mint Fluornak, még a színe is hasonló.
‒ Itt meg mi folyik? ‒ Éva néni jelenik meg az ásókkal. ‒ Hülyéskedés helyett elkezdhetnétek dolgozni! Amíg nem végzünk, nincs ebéd!
Erre mindenki nekiáll a munkának, de a nagydarab fiú még elmormol valamit az orra alatt. Mindenki sejti, hogy baszdmegelt, de elengedik a fülük mellett. Még a tanárnő is csak egy éles pillantást vet rá, de nem szól semmit.


A henyélő munkások közül mindenki a száraz avart söprögető diákokat nézi. Egykedvű az arcuk, nem lehet tudni, hogy mit gondolnak. De lazsálásuk a serénykedő diákok között még szembetűnőbb.
‒ Fúj, egy százlábú! ‒ grimaszol egy szőke, tüsihajú fiú pár lépésnyire a munkásoktól.
‒ Várj, mindjárt megoldom ‒ szól a nagydarab Flour hasonmás, és már le is csap az ásójával. ‒ Megfeleztem, nézd! ‒ mutatja a tüsihajúnak büszkén.
‒ Ez elég gusztustalan...
‒ Hát még ha levágom a másik végét is.
A nagydarab vigyorogva trancsírozza szét a százlábút. A tüsihajú undorodva nézi a vérengzést, de nem moccan.
‒ Itt van még egy – kiált vidáman a nagydarab, és az ásó újra lecsap.
‒ Aztakurva! ‒ szólal meg az egyik munkás, bár nem egyértelmű, hogy mire gondol. A százlábúakat gyilkoló kamaszra, vagy arra, hogy lassan vége az alaposan megnyújtott szünetnek, és újra dolgozni kell.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések