A múlt bűnei - 5. rész

– Kougar nyomozó itt járt tegnap – kezdte Kate, és olyan nyugtalanul nézett, hogy Fanny biztosra vette, Alexander nem csupán egy kávéra ugrott be.
– És mit akart? – kérdezte közömbösséget mímelve. Eddig még nem számolt be barátnőjének arról, hogy ismerte a patakba fulladt férfit. Kate enélkül is túl sokat aggódott.
– Mutatott egy fotót, egy szőke pasas volt rajta. Tudni akarta, hogy láttam-e veled.
Fanny keze egy pillanatra megállt a levegőben, majd észbe kapott, és gyorsan egy újabb szelet pizzáért nyúlt. Tehát Alexander gyanítja, hogy elhallgatott valamit. Míg elrendezte a tálcán a pizzákat, azon töprengett, vajon a nyomozó gondol-e arra, hogy ellenőrizze Simon e-mailjeit. Ha igen, az elküldött levelek között meg fogja találni azt, amit a férfi neki írt. Akkor pedig igazán kutyaszorítóba kerül.
– Azt is mondta – folytatta Kate –, hogy sikerült azonosítaniuk a hullát. Pontosabban, hogy a te segítségeddel sikerült. – A hangja ezúttal nem gondterhelt volt, inkább bosszús. – Miért nem szóltál róla?
Fanny sóhajtva tolta be a tálcát a helyére. Hogy is magyarázhatná meg ezt az egészet Kate-nek? Nem szívesen beszélt azokról az időkről, és nem akarta, hogy a barátnője is úgy nézzen rá, mint annak idején a többiek: sajnálkozóan, megdöbbenve, rémülten.
– Nem akartam, hogy megijedj – válaszolta végül.
Kate felhorkant.
– Mármint azért, mert ismertél egy fickót, aki beleugrott a patakba, és pechjére ott maradt? Ennél azért több kell ahhoz, hogy megrémüljek.
– Nem egészen – mormolta Fanny. – Ha csak erről lenne szó, akkor nem özönlötték volna el ismét a rendőrök Ivybridge-t.
– Miről beszélsz?
Fanny rájött, hogy kénytelen lesz ennél többet mondani, ha elejét akarja venni a folyamatos kérdezősködésnek.
– Kate, az a férfi, akit mellesleg Simonnak hívtak, nem öngyilkos lett, és nem is balesetben halt meg, hanem megölték.
– Micsoda?! – kerekedett el Kate szeme. – A rendőrök ezt egy szóval sem említették!
– Bizonyára a nyomozás érdekében nem – biccentett Fanny –, de úgy gondolják, hogy gyilkosság történt. Valaki nagy mennyiségű kábítószert adott be Simonnak, és utána vitte el a malomhoz.
Kate szótlanul törölgette a poharakat, és elkezdte felrakni őket a kávéfőző melletti polcra. Csak akkor szólalt meg újra, miután már két sort telepakolt.
– Még mindig nem értem, miért is volt a nyomozó olyan kíváncsi arra, hogy láttalak-e ezzel a Simonnal.
Fanny úgy tett, mintha teljesen lefoglalná, hogy a színes cukormázzal bevont cupcake-eket elrendezze a pulton. Amikor Kate felé fordult, a barátnője pillantása türelmetlenséget sugárzott. 
– Csak én ismertem Simont a faluból – szólalt meg végül –, és a nyomozó úgy gondolja, miattam jött ide.
– Azt akarod mondani, hogy téged gyanúsít? – Kate a homlokát ráncolta. – Bár nem vagyok szakértő a témában, de szimpla ismeretségnél azért komolyabb indíték kell egy gyilkossághoz.
– Nem hinném, hogy gyanúsított lennék, csak épp... különösnek tartja, hogy egy olyan faluban ölték meg, ahol egyedül engem ismert.
Barátnője hümmögött valamit, majd visszatért a poharakhoz. Fanny belekanalazta a rukkola salátát a mutatós üvegtálakba, és összepakolta a kiürült dobozokat. Egyik kezében a dobozokkal, másikban a slusszkulcsával már épp indulni készült, amikor Kate megszólalt.
– És… találkoztál vele?
Fannyt egy pillanatra elfogta a késztetés, hogy meséljen az e-mailről, de meggondolta magát. Jobb, ha arról senki sem tud.
– Akkor láttam utoljára, amikor Amerikába mentem.
A barátnője megkönnyebbülten bólintott, Fanny pedig igyekezett úgy tenni, mintha nem is lenne lelkiismeret-furdalása, mégsem tudta kiverni a fejéből azt az e-mailt. 
Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy James él. Hiszen idén tíz éve, hogy nyomtalanul eltűnt! Aki ilyen hosszú ideig nem hallat magáról, az bizonyára halott, még akkor is, ha a holtteste nem került elő. De ha nem igaz, akkor miért állította ezt Simon? Nem! James nem lehet életben! Mert ha mégis, az felvetne jó pár olyan kérdést, amiken Fanny elgondolkozni sem akart. Például azon a csókon...
Az eltűnés előtti éjszakán történt. James már aludt, és Fanny, hogy ne zavarja, kiment a nappaliba olvasni. Aztán egyszer csak megjelent Alexander. Első pillantásra látszott rajta, hogy részeg, áradt belőle a piaszag, és szokatlanul mereven mozgott. Fanny azt hitte, szó nélkül betámolyog a szobájába, ám Alexander megtorpant, és lehuppant a kávézóasztalra, pont vele szemben. Fanny persze zavarba jött, mint mindig a férfi jelenlétében. Némán bámulták egymást, majd Alexander keze váratlanul elindult felé, és Fanny sóbálvánnyá meredve hagyta, hogy végigcirógassa az arcát, a halántékától egészen az álláig. Aztán azok a hosszú ujjak a tarkójára kúsztak, belefurakodtak a hajába, és a következő pillanatban Alexander szája mohón kereste az övét. Fannynak tiltakoznia kellett volna, el kellett volna löknie magától, ehelyett hagyta, hogy Alexander a nyelvével benyomuljon az ajkai közé, még talán fel is nyögött, annyira sóvárgott a folytatásért. A csóknak azonban ugyanolyan hirtelen szakadt vége, ahogy elkezdődött. Alexander elhúzódott tőle, és egyetlen szó nélkül eltűnt a szobájában. Fanny pedig nem értette, mi történt. Szerette Jamest, de akkor hogy veszthette el ilyen könnyedén a fejét Alexanderrel?
Ráadásul most a férfi felbukkanásával megint előjöttek a régi rémálmok. Újra átélte James halálát, de ezúttal a holttest is előkerült. Hol felpuffadt arccal, vízbe fúlva, alig-alig felismerhetően; máskor törött gerinccel, egy kidőlt fa alá szorulva, a rettenet maszkjával kővé dermedt vonásain. Előfordult azonban, hogy nem rémeket álmodott, csak azt, hogy James újra ott van vele, a karjaiban tartja, beszél hozzá, megcsókolja. Aztán szőke haja besötétedett, zöld szeme éjfeketévé vált, és Fannyt már nem James, hanem Alexander ölelte.
Olyan valóságos volt minden, hogy ébredés után szinte érezte mindkét férfi érintését a bőrén, hallotta a lélegzetvételüket, és ez sokkal jobban megrémítette, mint a lidérces álmok.

*

– Látja ezt az embert, nyomozó? – A technikus egy elmosódott alakra mutatott a térfigyelő kamera felvételén. – Nem túl jó a felbontás, de azért látszik, hogy ugyanolyan ruhát visel, mint amiben az áldozatot megtaláltuk, és a testalkat is stimmel.
Alexander hunyorogva próbálta kivenni az arcvonásokat a képen, de csak annyit sikerült megállapítania, hogy a férfi szemüveget hord, és a haja világos.
– Valóban hasonlít Fellow-ra. Hol kapta le a kamera?
– A kocsiját a Paul Streeten lévő parkolóházban hagyta, ez a felvétel pedig a Queen Streeten készült, alig száz méterre a parkoló bejáratától.
– Tudjuk követni, merre ment?
A technikus megnyitotta Exeter belvárosának a térképét, amin apró, kék pontok jelölték a térfigyelő kamerákat.
– Ezeken még látszik – mutatott egy pontra a Queen Street végén, és egy másikra a High Streeten –, de aztán mintha a föld nyelte volna el.
Alexander közelebb hajolt.
– Lehetséges, hogy a katedrális felé tartott?
A Szent Péter székesegyház épületét körülvevő, zöld területre pillantott, ami csak egy utcányira volt a High Streettől.
A technikus megvonta a vállát.
– Az biztos, hogy a többi kamera felvételén már nem láttam.
– Küldje át mindhárom felvételt és a térképet is! – rendelkezett Alexander.
Lement egy kávéért a büfébe, és mire visszaért az irodájába, már minden ott volt a számítógépén. Megnyitotta a térképet, és megkereste rajta annak a térfigyelő kamerának a helyét, amin Simon utoljára tűnt fel. Onnan a férfi vagy a South és North Street felé ment tovább, vagy átvágott a katedrálishoz. Az előbbi két utcán volt egy-egy kamera, amiknek a felvételén Simon nem bukkant fel. Előfordulhatott volna ugyan, hogy bement valamelyik házba, Alexander a székesegyházat mégis elképzelhetőbbnek tartotta. A parkjában nem voltak térfigyelők, se a mögötte lévő keskeny utcákon. Lehetséges, hogy Fellow ott találkozott valakivel?
Alexander úgy döntött, ideje beszélnie a főnökével.
Quentin Arrington az irodájában ült, és éppen telefonált. Kimért férfi volt, élre vasalt nadrággal, rövidre nyírt hajjal, és inkább tűnt könyvelőnek, mint az exeteri bűnüldözési részleg vezetőjének.
– Mi a helyzet, Kougar? – kérdezte, miután letette a telefont. – Hogy áll a Fellow-ügy?
Alexander leült az íróasztal elé állított székre, és egyenesen a mondandója közepébe vágott.
– Szükségem lenne a katedrális biztonsági felvételeire.
– Miért is? – nézett rá Arrington összeszűkült szemekkel.
– Simon Fellow a katedrális parkja felé tartott, amikor elvesztettük a nyomát a térfigyelő kamerákon. Úgy gondolom, ott találkozott valakivel, az is lehet, hogy a támadójával.
Sajnos úgy tűnt, ennyivel nem sikerült meggyőznie a főnökét.
– Ez elég furcsa lenne – jegyezte meg Arrington. – Az a park egy hatalmas, nyílt placc, a templom meg állandóan tele van hívőkkel és turistákkal. Egyik sem olyan hely, ahol könnyedén kivitelezhető lenne egy támadás.
 – És ha előre megbeszélt találkozó volt? – vetette fel Alexander. – Bementek a katedrálisba, leültek beszélgetni, aztán a gyilkos valahogy beadta a GHB-t. Amikor a szer kezdett beütni, egyszerűen kitámogatta Fellow-t a templomból. Ő akkor már nem nagyon tudott tiltakozni, és fogadni mernék, hogy azok a járókelők, akiknek az egészből bármi is feltűnt, azt gondolták, hogy Simon rosszul lett, és az elkövető csak segít neki.
Arrington egy darabig csendben emésztette a szavait, csak utána szólalt meg.
– Maga szerint így történt?
– Nem tudhatom biztosan – ismerte el Alexander –, de a katedrális biztonsági felvételei a segítségünkre lehetnének.
– Rendben, felhívom az esperest – egyezett bele végül a főnöke.
Amíg Arrington telefonált, Alexander felállt a székből, és az ablakhoz sétált. A rendőrkapitányság előtti úton csak néhány kocsi haladt át, és az épület melletti parkoló is félig üresen állt. A nyár mindig is holtszezonnak számít az olyan településeken, mint Exeter, ahol a turisták aránya nem jelentős. Alexander ebben a két-három hónapban szerette legjobban a várost. Ilyenkor jóval nyugodtabb, csendesebb minden, bár ez sem mindig előnyös. Eszébe jutott az a tíz évvel ezelőtti nyáréjszaka, amikor ott találta Fannyt a kanapén. Akkor is alig lézengtek az utcákon, míg hazafelé tartott a buliból. Pedig ha többen lettek volna, talán valaki beleköt, és akkor verekedésbe fullad az este, nem csókolózásba. Mennyivel könnyebb lenne most a dolga! Kezelhetné úgy Fannyt, mint egy régi ismerőst, az öccse egykori barátnőjét, és nem úgy, mint azt a nőt, akit kis híján magáévá tett azon a rohadt kanapén. Mert nem sok kellett volna hozzá, hogy megtörténjen. Alexandernek még soha, semmi nem esett olyan nehezére, mint akkor elhúzódni Fannytól, és bezárkózni a szobájába. És még soha nem gyűlölte magát annyira, mint azon az estén.
– Az esperes nem nagyon örült neki, hogy bűntényre gyanakszunk – szakította félbe Arrington a gondolatait. –  Állítólag a székesegyházban ilyesmi még nem történt. Mindenesetre, megengedte, hogy megnézze a felvételeket. Csak annyit kért, hogy legyen diszkrét.

*

Alexander fél óra múlva leparkolt a székesegyház mögött. Gyalog kerülte meg az épületet, és a főbejárathoz sietett. A templom előterében álló asztal mögött egy szőke hajú lány ült.
– Alexander Kougar vagyok, az igazgatóhoz jöttem – szólította meg a nyomozó.
A lány tekintete egy pillanatra elidőzött az igazolványán.
– Igen, már szólt, hogy keresni fogja, Mr. Kougar. Azonnal hívom.
– Köszönöm!
Bár Alexander nem volt fogékony se az építészetre, se a vallásra, nem tagadhatta, hogy a Szent Péter székesegyház lenyűgöző látványt nyújt kívülről és belülről egyaránt. Onnan, ahol állt, rálátott a hatalmas, mészkőből épült falakra és a hosszan futó, boltíves mennyezetre. A templom belsejéből, talán valamelyik félreeső kápolnából, halk orgonaszó hallatszott.
– Mr. Kougar? – csendült fel egy erélyes hang a háta mögül.
– Igen, én vagyok – fordult meg Alexander, és szembe találta magát egy középkorú, zömök asszonnyal.
– Florence Newport vagyok, a katedrális igazgatója – mutatkozott be a nő. – Az esperes úr szólt, hogy a biztonsági kameráink felvételeire kíváncsi. Kérem, erre jöjjön! – invitálta sietve, mintha minél előbb el akarná tüntetni Alexandert a látogatók szeme elől.
Végigmentek a folyosón, befordultak egy átjáróba, majd újabb hosszú közlekedő következett. Alexander úgy tippelt, az épület leghátsó részében lehetnek. Idáig már nem szűrődött el se a zene, se a látogatók moraja, csupán az igazgatónő cipőjének ritmikus kopogása törte meg a csendet.
Mrs. Newport végül egy fából készült, de modern kinézetű ajtó előtt állt meg, kopogott, majd benyitott. A kicsi, ablaktalan helyiségben fényt csupán a plafonon futó neoncső adott. Egyetlen íróasztal állt bent, és temérdek monitor, amik elfoglalták a teljes hátsó falat. Egy sötétbőrű fickó emelkedett fel a székből, aki húsz-huszonegy évesnél nem lehetett idősebb.
– Harry – szólt neki a nő pattogó hangon –, ez itt Kougar nyomozó. Meg szeretne nézni néhány felvételt.
– Május huszonharmadika érdekelne – fordult Alexander a fiú felé –, a délután három és öt óra közötti időpont.
– Már keresem is – biccentett engedelmesen Harry, és visszaült a számítógépe mögé.
Az igazgatónő ezt látva nyomban az ajtóhoz lépett.
– Az irodámban leszek, ha szükségük lenne rám – közölte, és Alexander meg mert volna rá esküdni, hogy tömény megkönnyebbülést látott átsuhanni az arcán, miközben kiviharzott a helyiségből.
– Mindig ilyen barátságtalan? – lépett Harry mellé, aki épp a mentett állományok között keresgélt.
– Mrs. Newport? Általában igen – válaszolta a fiú, majd mintha észbe kapott volna, hogy kivel is beszél, még gyorsan hozzátette. – De nem rossz ember ő, csak szereti megmondani másoknak, hogy mit csináljanak.
– Igen, ezt mindjárt gondoltam.
– Meg is van. Melyik helyiséggel szeretne kezdeni? – Harry előszedett az íróasztalfiókból egy lapot, ami a katedrális alaprajzát ábrázolta. – A piros körök jelzik, hogy hol vannak a kamerák.
– Kezdjünk a bejáratnál, és haladjunk befelé!
A fiú bólintott, és rákattintott az egyik felvételre.
– Amúgy mit keresünk?
Alexander néhány pillanatig tanakodott, mennyit áruljon el neki, végül így szólt:
– Megöltek valakit, és azt gyanítjuk, hogy a tettes itt a székesegyházban kapta el az áldozatot. 
– Hú! – kiáltott fel Harry izgatottan. – Ez komoly?... Nem semmi! Imádom a krimiket, és most részt vehetek egy igazi nyomozásban! Szuper! – Aztán hirtelen rájött, hogy mit mondott, és próbált szépíteni a dolgon: – Persze annak, aki meghalt, nem annyira szuper...
Alexander elnyomott egy mosolyt, és elé tette a Fellow-ról készült fotót.
– Őt keressük a felvételeken.
A néma, fekete-fehér videókat figyelni nem volt túl szórakoztató elfoglaltság. Alig telt el egy óra, és Alexandernek nem csak a szeme fáradt el, az agya is kezdett zsibbadni. Harry felajánlotta, hogy hoz kávét, ami kicsit segített, de még így is időről-időre lankadt a figyelme. Amikor végül feltűnt a képen Simon, alig vette észre. Vissza kellett tekerni a felvételt, hogy megbizonyosodhasson róla, ő az.
Másodszori nézésre már jól látszott, hogy a férfi belép a katedrálisba, és az is, hogy nincs vele senki. Alexander elnyomott egy káromkodást. Kameraállást váltottak, és ezúttal azt a felvételt nézték, ami az oltárt és a vele szemben lévő széksorokat mutatta. Fellow leült a hátsó sorok egyikébe, és vagy húsz percig semmi sem történt. Alexander már kezdte úgy érezni, hogy kifolyik a szeme, annyira bámulta a videót. Aztán megjelent a másik férfi, és leült Simon mellé.
Kapucni volt a fején, az arcát pedig nagy, sötétített szemüveg takarta. Először úgy tűnt, nem történik semmi, csak ülnek egymás mellett, Alexander még abban sem volt biztos, hogy szóltak-e egymáshoz. Megfordult fejében, hogy nem is ezt az embert keresik, csupán véletlen egybeesésről van szó, ennek ellenére le sem vette a szemét a két alakról. Aztán egy másodperc törtrésze alatt a csuklyás kezében megvillant valami, Simon pedig hátrahőkölt, és a férfira meredt. Próbált felállni, de úgy tűnt, nem sikerült neki. Még tett néhány, egyre tétovább kísérletet, aztán visszaroskadt a székbe, és úgy ült ott, mintha transzba esett volna.
Alexander dübörgő szívvel nézte végig, ahogy az ismeretlen felsegíti Fellow-t, és kitámogatja a templomból. Hiába tudta, hogy mindez nem most, hanem hetekkel ezelőtt történt, az izmai mégis pattanásig feszültek, és kis híján felugrott a székből, hogy utánuk rohanjon.


Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Nem szeretnél várakozni a pénteken érkező új részekre? Akkor vásárold meg A múlt bűnit nyomtatott könyvben az alábbi helyeken. Figyelem! Utolsó példányok mindenhol!
Még 1 db: Book24 - 2,512 Ft
Libri, Líra, Álomgyár: elfogyott


A múlt bűnei e-könyvben is elérhető a többi könyvemmel együtt a FairBooks Kiadó webshopjában most szuperkedvezményes árakon:


HAMAROSAN:
A Gyilkosság a krimifesztiválon (Felföldi rejtélyek 2.) augusztus 10-én e-könyvben is megjelenik.
Halálos nyomozás és kilátástalan szerelem a vadregényes Skót Felföldön.
A romantikus krimik rajongóinak nem érdemes kihagyni!


Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:

Mindegyik regény nyomtatott és elektronikus formában is megrendelhető tőlem a FairBooks Kiadó webshopján keresztül utánvéttel és online bankkártyás fizetéssel is, akár dedikáltan. A nyomtatott könyvek mellé ajándék könyvjelzőket adunk:

A regényeim megtalálhatóak a következő helyeken is:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Az elmúlt hónap legnépszerűbb bejegyzései