Luca


Luca gyűlölte a folytonos költözést. Négy új város az elmúlt öt évben, és ez a mostani a legrosszabb mind közül. Folyton esik, pedig csak most ért véget a szeptember. A folyó felől süvítő szél belemart a hajába, és szoknyáját a lába köré csavarta, ahogy hazafelé tartott a munkából.
Téglatest alakú, hófehér házak mellett haladt el, amiket gondosan nyírt sövények takartak. Talán még a gyepet is ugyanúgy két centire vágták mindenhol. Lehetne a környék ennél is egyhangúbb? Befordult a sarkon, és nyomban meglátta a két alakot.
A férfi magas volt, már-már égimeszelő, haja rálógott zöld ballonkabátjának gallérjára. Négylábú társának fekete szőre csillogott a szitáló esőben, és vidáman csaholva nyargalt a gazdája körül.
Luca nem tudta volna megmondani, miért indult el utánuk. Talán azért, mert annyira kilógtak innen, a skatulyából előhúzott öltönyös férfiak és kosztümös nők világából. Vagy csak amiatt, mert nem volt kedve visszatérni az üres lakásba.
A férfit és a kutyát követve végigment az egymáshoz kísértetiesen hasonlító utcákon, míg végül az egyik sarkon, az apró játszótér szomszédságában egy még annál is kisebb park bukkant fel. Nem is park volt, inkább csak liget, néhány piros levelű juharfával, túl kicsi ahhoz, hogy Luca észrevétlen maradjon.
Azonnal haza kellene mennie – gondolta –, nem egy idegent kukkolnia. Mégis mi a fene ütött belé, hogy ilyesmit művel?! Arcát elöntötte a forróság, és ugyanolyan hirtelen, ahogy előbb követni kezdte a kutyát és a gazdáját, menekülhetnékje támadt.
Ám mielőtt sarkon fordulhatott volna, az idegen férfi megszólította.
– Ha már idáig eljött, igazán maradhatna egy kicsit.
Rekedtes, mély hangja volt. Kicsit dallamos, olyan, amilyennek Luca a blues énekeseket képzelte. – Elnézést, én nem akartam… – szabadkozott.
– Követni? – A férfi szabadon engedte a kutyát, aztán közelebb jött hozzá, és csibészesen elvigyorodott. – Tudja, engem nem zavar, de mást talán igen. Következő alkalommal tartson tíz lépésnél nagyobb távolságot, úgy nem fogják ilyen könnyen észrevenni.
– Nem lesz következő alkalom – sietett leszögezni Luca lángoló arccal.
– Ha maga mondja. – A férfi leült az egyik pad szélére, és maga mellé bökött az állával. – De azért ha van kedve, üljön le. Most, hogy lebukott, akár beszélgethetünk is.
– Nem biztos, hogy jó ötlet…
– Egy idegennel beszélgetni? – fejezte be a férfi másodszorra is a mondatát. – Szerintem nem rosszabb annál, mint egy idegent követni.
– Igaz. – Luca merev derékkal leereszkedett a férfi mellé. – Tudja, három hónapja lakom itt, de maga az első, aki beszélgetni akar velem.
– Biztos azért, mert a többieket nem követte.
– Lehet – nevette el magát Luca.
– Na, akkor hadd adjak pár tippet magának, hogyan is kell a helyiekkel szóba elegyedni. Anélkül, hogy megsérti a személyiségi jogaikat.
Luca mosolyogva hallgatta a férfit, nézte a vörös avarban hempergőző kutyát, és az járt a fejében, talán ez a város nem is olyan rossz, mint amilyennek elsőre gondolta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések