Edinburghi Krónikák szerkesztősége
November 30. kedd, 15:15
A szürke égen vastag felhők úsztak, mintha bármelyik pillanatban eleredhetne a hó. Lottie kibámult a szerkesztőség ablakán, és azt kívánta, bárcsak tényleg havazna, és beborítaná a várost a fehér lepel elfedve mindent, ami rút. De Edinburghben ritkán havazott. A rútságokat pedig ritkán sikerült teljesen eltüntetni.
Lottie felsóhajtott, és visszafordult a számítógépéhez. Össze kellene hoznia az aznapra esedékes cikkét egy kiállításról, aminek délben járt a megnyitóján a Nemzeti Galériában, de fogalma sem volt, mi a szart írhatna egy halom ósdi festményről, amin vadászkutyák és vadászó emberek rohangálnak. A kiállításon is végig az dübörgött a fejében, hogy nahát, visszamentek volna száz évet az időben, vagy mi?!
Erre az érzésre a galéria kurátorának modora is ráerősített. Mr. George Merrill, akit Lottie magában mindig Mr. Méltóságként emlegetett, olyan győzelmes pózban vezette fel a kiállítást, mintha egy vidéki nemes lenne az előző századból, és ő maga vadászta volna le a festményekre mázolt összes vadat. Ezen a ponton aztán Lottie majdnem elröhögte magát. Volt szerencséje ugyanis egy interjú alkalmával találkozni Mr. Merrill apró, izgága yorkie kutyájával, aki jóval kevésbé tűnt méltóságteljesnek, mint a gazdája.
Lottie még mélyebbet sóhajtott, és újra végigpörgette a képeket, amiket a megnyitón készített, hátha ihletet kap, de csak a rosszkedv ülte meg egyre jobban a gyomrát.
Ő, aki kizárólag pálcikaembereket tud rajzolni, és képtelen megkülönböztetni egy Rembrandtot egy Dalítól, a kultúra rovatnál kénytelen melózni. Nagyon szar a humorérzéke az életnek…
– Lottie! – A főnöke jelent meg az íróasztalánál, félbeszakítva egyre komorabb vágányra terelődő gondolatait. – Van számodra egy témám. Bejönnél, hogy megbeszéljük? – intett az irodája felé, közben egy pillanatnál hosszabban időzött a tekintete Lottie nyakláncán, amin apró, ám szépen kidolgozott medálok függtek: egy penna és egy pergamen.
Lottie bólintott, és igyekezett nem elvörösödni, miközben követte Aleistert. Alig egy hete, a születésnapjára kapta tőle a medálokat, és még mindig olyan érzés volt a szerkesztőségben viselni őket, mintha közszemlére tenné a viszonyukat. Pedig arról senkinek nem lehetett tudomása, erre nagyon ügyeltek. Igazából olyan kínosan ügyeltek rá, hogy az néha már-már zavarta Lottie-t.
Beléptek az irodába, Aleister pedig becsukta az ajtót. Két oldalt az ablakokon szorosan leeresztette a műanyagrolót, Lottie gyanakodva pillantott a férfira.
– Tényleg egy új témáról van szó? – húzta fel a szemöldökét. Bár Aleister nem a spontaneitásáról volt híres, és a szerkesztőségben még csak meg sem csókolta soha, de ki tudja? A férfiak elég szeszélyesek, Lottie-nak pedig igazán nem lett volna ellenére egy kis kamatyolás Aleister kanapéján. Az legalább egy picit feldobná a napját.
– Persze, hogy arról. – A férfi a szemét forgatta vékonykeretes szemüvege mögött, amitől olyan szigorú benyomást keltett, hogy Lottie-nak nyomban kedve támadt kicsit rosszalkodni.
– Biztos? – dorombolta, aztán közelebb lépett Aleisterhez, és mivel a férfi csak egy kicsivel volt magasabb nála, nagyon ágaskodnia sem kellett, egyszerűen csak megcsókolta.
Aleister egyetlen pillanatra visszacsókolta, aztán nyomban el is tolta magától.
– Mi ütött beléd? – ráncolta a homlokát. – Azt hittem, megegyeztünk abban, hogy itt nem csinálunk semmi ilyet.
Igazából Lottie sem tudta, mi ütött belé. Úgy tűnik, a lehangoltsága hülyeségekre sarkallta.
– Bocs – morogta, aztán hátralépett, és összefűzte karját a mellkasa előtt. – Szóval, mi az a téma? – tért vissza a munkára.
Aleister az íróasztala mögé ment, és leült a székére.
– Oda kéne menned a Nemzeti Galériába.
– Ne már! – szisszent fel Lottie. – Ma voltam ott egy marha unalmas megnyitón. Semmi kedvem újra elmenni.
– Nem is egy kiállítás miatt kellene menned – mosolyodott el Aleister kicsit elnézően, kicsit úgy, mintha jól szórakozna a fel-háborodásán. Lottie, bár mindig durcás gyereknek érezte magát tőle, mégis szerette ezt a mosolyt.
– Akkor miért? – kérdezte azért gyanakodva.
– Meghalt a kurátor. Állítólag öngyilkosság, de a rendőrségi kontaktom furcsának találta, hogy pont az új vadászos kiállítás megnyitója után tette, szóval úgy döntöttem, miért ne mehetnél te a kultúra rovattól, hogy egy kicsit körbekérdezz?
Lottie egy pillanatig megszólalni sem tudott.
– Köszönöm! – kiáltotta lelkesen, mikor újra képes volt beszélni, aztán mit sem törődve a férfi korábbi reakciójával, odatrappolt az asztalhoz, rátenyerelt, és újra Aleister szájára nyomta a száját, aztán már rohant is az ajtóhoz.
– Lottie! – kiáltott utána a főnöke. – Nehogy bajba keveredj! Nem akarom megbánni a döntésemet.
– Nem fogod – villantott egy mosolyt Lottie a férfira.
Évek óta arra várt, hogy véget érjen a száműzetése a kultúra rovatnál, és újra bűnügyekről írhasson, most pedig Aleister megadta neki az esélyt erre. Ha a feje tetejére kell állítania az egész rohadt világot, akkor sem fogja hagyni, hogy ez a lehetőség elússzon.
Ha szeretnéd végigolvasni a teljes novellát ingyen, akkor küldd be a Lowdeni boszorkányhajsza 2022-es kiadása végén lévő rejtvény megfejtését a FairBooks Kiadó e-mail címére: fairbooks.kiado@gmail.com, és már küldjük is a novellát elektronikus formában.
A Lowdeni boszorkányhajszába itt lehet beleolvasni:
A könyvet az alábbi helyeken lehet beszerezni:
MEGJELENT!
Ha izgalmas krimire és nem mindennapi szenvedélyes szerelemre vágysz!
Ha a FairBooks webshopban vásárolsz nyomtatott könyvet, megpörgetheted a szerencsekereket az ingyenes ajándékaink egyikéért. Szerencsekerék megpörgetése
Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:
Mindegyik regény nyomtatott és elektronikus formában is megrendelhető tőlem a FairBooks Kiadó webshopján keresztül utánvéttel és online bankkártyás fizetéssel is, akár dedikáltan. A nyomtatott könyvek mellé ajándék könyvjelzőket adunk:
A regényeim megtalálhatóak a következő helyeken is:
.JPG)
.jpg)
Elolvastam az egész novellát, a keresztrejtvénynek köszönhetően. Tetszett, de hiányérzetem maradt a végére...
VálaszTörlésSPOILER
Nem derült ki kétséget kizáróan, mi történt a kurátorral, és hogy Tristan honnan tudott a viszonyról (amivel még tudta zsarolni Aleistert), mivel még arról sem esett szó, hogy pletykálta volna valaki (hisz ők ketten nagyon óvatosak voltak.)
Sajnálom, hogy hiányérzeted maradt, de azért örülök, hogy tetszett.
Törlés