A múlt bűnei - 14. rész

Miután Blockhardt elment, Alexander leballagott a büfébe egy kávéért. Beállt a sorba, ami ezúttal egészen rövid volt, így hamar hozzájutott egy nagy adag, gőzölgő pohár feketéhez – épp időben, ugyanis a fejfájása újult erővel támadt. Míg kávéval a kezében visszafelé baktatott az irodájába, összefutott Anna Ruzovskyval.
– Pont téged kereslek! – csapott le rá a nő. – Megnéztem azt a névtelen levelet, de csak egyetlen ember ujjlenyomatát találtam meg rajta.
– Az Fannyé lehet. Bárki is küldte, ügyelhetett rá, hogy kesztyűben érjen a papírhoz.
– És ez megerősíti vagy cáfolja a gyanúdat? – tudakolta Anna, és mellé szegődött a folyosón.
– Az a bökkenő, hogy több teóriám is van – szólt Alexander savanyúan. – De úgy tűnik, hogy nem kezdővel van dolgunk.
– Ugyan – legyintett Anna –, mindenki, aki látott néhány CSI epizódot, tudja, hogy fenyegető levelet nem írunk csupasz kézzel.
Alexander elvigyorodott ezen a kétségkívül helytálló megállapításon, majd búcsút intett a nőnek. Az irodájában aztán elterült a székében, és kávékortyolgatás közben eltöprengett azon, amiket ma reggel megtudott. A nyakát tette volna rá, hogy Blockhardtnak igaza van, és Barry Rawen valóban üzletelt valakivel a tónál. És ha ez igaz, akkor valaki más is ott volt aznap este. Már csak rá kell jönnie, hogy ki lehetett az.
Szerencsére az ügyvédet még nem szállították át Londonba, így csak annyi volt a dolga, hogy átsétáljon a kapitánysággal szomszédos fogdába, ahol az előzetesben lévő rabokat őrizték. Barry a cellájában lévő priccsen hevert, és eléggé rosszul festett. Hatodik napja volt rács mögött, és Alexander megfelelően tájékozott volt a heroinfüggőségről ahhoz, hogy tudja, az elvonási tünetek ilyenkor a legintenzívebbek.
– Ébren van, Rawen? – szólt a férfinak, aki először meg sem mozdult, és Alexander fejében még az is megfordult, hogy meg sem hallotta a kérdést.
– Mit akar? – nyögte végül az ügyvéd. – Már mindent elmondtam.
– Sok mindent mondott, ez kétségtelen, de szerintem van valami, amit elhallgatott. Tulajdonképpen miért ment el az Arbor tóhoz azon az estén tíz évvel ezelőtt?
 Barry odafordította az arcát; a homlokán izzadtság fénylett, a szeme pedig lázasan csillogott. – Már mondtam, az öcsém hívott el, nekem meg nem volt más dolgom, hát elmentem.
– Nem hiszek magának, Barry – csóválta a fejét Alexander. – Elmondjam, mit gondolok? Talán tényleg az öccse hívta el, de maga nem azért csatlakozott hozzájuk, mert épp nem akadt jobb programja. Hanem kapóra jött a kies hely egy drogbiznisz lebonyolításához.
– Maga meg mi a szarról beszél?! – Az ügyvéd hangja felháborodottan csendült, de a keze még a korábbinál is jobban remegett. Talán csak az elvonás miatt, talán azért, mert a nyomozó rátapintott a lényegre. Alexander eltökélte, hogy ki fogja deríteni.
– Arról beszélek, hogy maga az egyetem alatt dílerkedett, Barry. Az ösztöndíját akarta kiegészíteni, gondolom. Nem talált ennél kevésbé rizikós diákmunkát? Vagy azok nem fizettek ilyen jól?
Barry feltápászkodott az ágyról, és szinte vicsorgott dühében.
– Tudom ám, hogy ki vagy, te pöcs! – köpte a szavakat magából kikelve. – Az apátok folyton kitömött titeket pénzzel, úgy kurva könnyű okoskodni! Fogalmad sincs, milyen szegénynek lenni. Milyen kibaszottul kilátástalan! Csoda, hogy mindent megtettem, amit csak lehetett, hogy kikerüljek belőle?
– Ezt beismerésnek veszem – húzta Alexander gúnyos vigyorra a száját.
– Ez nem hivatalos kihallgatás, szóval kapd be! – szitkozódott Barry, majd visszahanyatlott az ágyba, és hátat fordított Alexandernek.
– Valóban nem, és ha szeretnéd, lejátszhatjuk máshogy is. Ha nem mondod el, kivel találkoztál a tónál, akkor biztosan találok párat a régi haverjaid közül, akik szívesen tanúskodnak a díler múltadról – közölte vele Alexander könyörtelenül. – Bár nem vagyok ügyvéd, mint te, de azt azért tudom, hogy ez súlyosbítani fogja a büntetésedet.
– Menj a picsába!
– Két napod van, hogy átgondold. Én a helyedben nem sokat hezitálnék.

*

Fanny tűnődve állt a veranda közepén, és a bejárati ajtó fölé szerelt kamerát szemlélte. Egészen apró szerkezet volt, és fehér színével szinte beleolvadt a falba. Ember legyen a talpán, aki néhány lépésnél távolabbról észreveszi, különösen sötétben. Remélte, hogy az éjszakai látogatója sem fogja, ha újra megjelenik.
Visszament a házba, és nekiállt az almás crumble-nek. Egyszerű volt a recept, és korábban már sokszor készített ilyen morzsasütit, így a figyelme hamar elkalandozott. Amikor megszólalt a csengő, ijedtében kis híján kiesett a kezéből a kés, amivel a gyümölcsöket szeletelte. A végén még tisztára becsavarodom, gondolta komoran.
Megtörölte a kezét, és kiment, hogy megnézze, ki az. Ron állt a kerítés előtt, némileg meglepetten, hogy Fanny nem hagyta nyitva neki a kaput, ahogy máskor szokta.
– Sajnálom, Ron! – szabadkozott. – Véletlenül zárva felejtettem.
Beinvitálta a kertészt, aki különös pillantást vetett az új zárra, ami a kopottas kapun még fényesebbnek hatott.
– Ezt is kicseréltetted?
– Igen, két napja valaki be akart törni hozzám. A kapun be is jutott, így észszerűnek tűnt, hogy ebbe is új zárat rakassak – osztotta meg vele Fanny a valóságnak egy igencsak leegyszerűsített verzióját.
– A mindenségit! – Ron egészen elképedt. – De te jól vagy?
– Egy kis ijedtségen kívül kutya bajom.
– Akkor ezért volt itt a rendőrség – mondta a kertész, és Fanny kissé értetlen pillantására válaszul megvonta a vállát. – A faluban hallottam.
– Néha úgy érzem, az ivybridge-i emberek pletykálkodáson kívül mást se csinálnak – csóvált a fejét Fanny.
Ron elindult a kertbe, de a veranda mellé érve megtorpant, és a kamerára pillantott, kérdezni azonban nem kérdezett semmit.
Délutánra egy születésnapi partihoz rendeltek Fannytól ételeket, de annyit, hogy tele lett a csomagtartója, mire mindent bepakolt. A ház a tengerparthoz közel, egy meredélyen állt, kilátással a vízre, ami halványkéken csillogott a nyári napfényben. A parkolóból hosszú lépcső vezetett a modern, csupa üvegfalú épület bejáratához, amit többször is meg kellett másznia, mire az összes dobozt felvitte. A háziasszony egy divatosan soványra koplalt, agárszerű nő volt, aki ragaszkodott hozzá, hogy mindent többször is megkóstoljon, és csak utána fizetett.
Fanny izzadtan és kimerülten hajtott vissza Ivybridge-be. A háza elé kanyarodva vette észre, hogy a bátyja menő sportkocsija ott parkol a kerítés mellett. Vajon mit keres itt? Adam évek óta nem járt nála. Utoljára talán akkor jött el, amikor Fanny még be sem költözött a házba, csak a konyha felújítását felügyelte.
Kiszállt a Jeepjéből, ami alapból sem volt egy hamvas jószág, de a másik járgány mellett még a szokásosnál is roskatagabbnak tűnt. Adam kinyitotta az ajtót, és kipattant.
– Zárat cseréltél? – üdvözölte Fannyt türelmetlenül grimaszolva. – Direkt azért kértem el a kulcsot anyuéktól, hogy ne kint kelljen várnom rád.
– Fel is hívhattál volna, akkor egyáltalán nem kellett volna várnod.
Kinyitotta a kaput, a bátyja pedig invitálásra sem várva bemasírozott az udvarba.
Amikor kiderült, hogy Fanny örököl a nagyanyjuk után, felajánlotta Adamnek, hogy eladja a házat, és az érte kapott pénzt megfelezi vele. Ugyan Fanny volt az, aki a nyarak és iskolai szünetek nagy részét Ivybridge-ben töltötte, a testvére ritkán jött vele, mégis igazságtalannak érezte, hogy ő kapjon mindent. Adam akkor elutasította az ajánlatát, Fanny így beköltözött a házba, és nem beszéltek többet a dologról.
– Kamerád is van? – szemrevételezte Adam a szerkezetet, míg a nő a bejárati ajtót nyitotta ki. – És itt is egy új zár – állapította meg.
– A régi már nagyon ósdi volt. Kérsz kávét?
– Persze.
Fanny a konyhába ment, és bekapcsolta a kávéfőzőt. Adam nem követte, hanem egyenesen a nappaliba indult, elvárva, hogy a húga ott szolgálja ki. Fanny a szemét forgatva nyúlt a csészék után. Adam megszokta, hogy mindent elé tesznek.
– Tessék! – tette le a kávéscsészét a bátyja elé, és teás poharát fogva leereszkedett a szemközti fotelbe.
 Elnézte Adamet, akinek a haja ugyanolyan vörösbe hajló volt, az álla ugyanolyan határozott vonalú, mint az övé, le se tudták volna tagadni a rokonságot. Még a felfogásuk is hasonló volt: mindkettőjük fontosnak tartotta a munkáját, és azt, hogy saját erőből boldoguljanak, valahogy mégsem tudtak kijönni egymással. Gyerekkorukban folyton összekaptak, felnőttként a veszekedések ritkultak ugyan, de inkább csak azért, mert alig beszéltek. Az utóbbi pár évben csupán a családi ünnepeken találkoztak, és ez fájt Fannynak, de egy ideje rájött, hogy egyedül úgysem tud ezen változtatni. Úgy tűnt, Adamet nem zavarta csapnivaló kapcsolatuk, legalábbis sosem törődött azzal, hogy javítson rajta. Világéletében önző alak volt.
– Szóval mi ez az új kamera meg a zárak? – kérdezte a bátyja kávéval a kezében, kényelmesen elterpeszkedve a fotelben.
– Már mondtam. Egyidősek voltak a házzal, legfőbb ideje volt kicseréltetnem őket.
Adam bólintott, de úgy tűnt, nem nagyon hitt neki. – Hallottam, hogy találtak egy hullát az Arbor tóban – jegyezte meg mintegy mellékesen, de a pillantása fürkésző volt.
 – Valóban, de a rendőrség még nem tudta azonosítani.
– Akkor nem James az?
– Nem – felelte Fanny határozottan, abban a reményben, hogy lezárhatják a témát, de a bátyjának nyilvánvalóan más elképzelése volt.
– Hogyhogy ennyire tájékozott vagy?
Fanny megvonta a vállát.
– Engem is kihallgattak, amikor elkezdték újra átkutatni a tavat. – Ennél többet esze ágában sem volt elárulni.
– És mindenkit, akit kihallgattak, tájékoztatnak arról, hol áll épp a nyomozás?
– A többiek nevében nem nyilatkozhatok.
Adam összehúzott szemmel meredt rá, de Fanny állta a tekintetét, és végül a testvére volt az, aki visszavonulót fújt.
– Igazából nem is ezért jöttem – jelentette ki. – Egy barátom épp árulja a házát Sowtonban. Gondoltam, talán érdekelne.
– Miért érdekelne?
– Dave jutányos áron kínálja. Persze egy kicsit kisebb, mint ez, inkább olyan garzon jellegű, de egy embernek tökéletes. A kert sem hatalmas, pár négyzetméter csak, de legalább könnyebb gondozni.
Fanny mosolyt erőltetett az arcára, de belül egyre jobban fortyogott a dühtől.
– És miből gondolod, hogy el akarok innen költözni?
– A ház a falu központjában van, nem ilyen elhagyatott helyen. Ott nem kellene kamerákkal és hiper-szuper zárakkal felszerelkezned, hogy biztonságban érezd magad – sorakoztatta fel Adam egymás után az érveit.
– Egy szóval sem mondtam, hogy nem érzem itt biztonságban magam – felelte Fanny immár mosolytalanul.
– Pedig elég egyértelmű – erősködött a bátyja.
– Ezt hadd döntsem el inkább én!
Látva az eltökéltségét Adamről lehullott a kedélyes álarc, amit az elmúlt néhány percben magára erőltetett.
– Na ide figyelj, Fanny! – kezdett bele a dörgedelembe. – Nem érzed kicsit se igazságtalannak, hogy te kaptál mindent, csak mert te voltál nagyanyánk kedvence? Három éve jófej voltam, és egy szót sem szóltam, amikor beköltöztél ide. De most már ideje rendezni a helyzetet, méghozzá olyan módon, hogy mindenkinek jó legyen.
Fanny egy pillanatig azt hitte, rosszul hall, aztán elöntötte a jeges indulat.
– Te figyelj ide, Adam! – sziszegte. – Annak idején éppenséggel én voltam a jófej, hogy egyáltalán megkérdeztelek, de te azt mondtad, hogy nem kell semmi az örökségből. Azóta egy vagyont költöttem a konyhára, hogy elindíthassam a vállalkozásomat. Eszem ágába sincs mindezt a kukába hajítani, és eladni a házat csak azért, mert te hirtelen meggondoltad magad.
– Ha annyira ragaszkodsz hozzá, akkor ne add el, leszarom. De a részemet fizesd ki!
– Miféle részedet?!
A bátyja szemében olyan izzó gyűlölet villant, ami egészen megrémítette Fannyt.
– Ezzel még nincs vége! – vakkantotta, felugrott a kanapéról, és kiviharzott a házból. Fanny megkövülten bámult utána.
 

Ha szívesen olvasol tőlem, ha tetszenek a történeteim, és van egy perc szabadidőd, kérlek szavazz rám a Dugonics András díjon, ahol krimi kategóriában jelöltek. Már csak péntekig lehet szavazni! Köszönöm!

Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Ha nem szeretnél várakozni A múlt bűnei új részeire, akkor vásárold meg ebookban.
Csupán 1,100 Ft, és azonnal olvashatod az egész történetet!

Ma és holnap (szeptember 21-22.) akció van az Álomgyárnál.
Vásárolj izgalmas, szenvedélyes olvasmányokat az őszi bekuckózáshoz kedvezményesen!



Már csak 9 nap, és találkozunk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon!



Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:

Mindegyik regény nyomtatott és elektronikus formában is megrendelhető tőlem a FairBooks Kiadó webshopján keresztül utánvéttel és online bankkártyás fizetéssel is, akár dedikáltan.

A regényeim megtalálhatóak a következő helyeken is:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Az elmúlt hónap legnépszerűbb bejegyzései